Te csibész, mondja, ritkán jössz, pedig tudod,
hogy szeretlek. Ölelget. Tedd a csészéket
az asztalra, ott a cukortartó, az a vajszínű,
meg a kis tejescsupor, csönd legyen, kávét
én főzök neked. Billegve, kacsázva a konyhába
tart, járásából régi fürgesége integet, kis csillám,
nevetgél rejtekében. Derűs árnyalatok menhelye
a szoba, napsárgák a csészék, a terítő halvány barack
tónustenger, a falak színe akár a citromkrém;
belép, bebilleg, na mesélj, leül velem szemben,
de alig belekezdek, átveszi a szót, tudod, azért
hiányzik Tamás, ha élne, átrázná a tetőt,
kimeszelné a spájzot, a konyhát, na meg szuszogna
mellettem az ágyban, bár ha belegondolok,
negyvennyolc évig ott szuszogott, ne érts félre,
elég is volt ennyi, Isten nyugosztalja.
De hát az ember visszagondol, Tamás
előtt nem volt nekem, csak a Jóska, tán három
hónapig, hozzám sem ért egy ujjal se, mafla volt, nem
mondom, azt se tudta, mit akar, munka után
mindig megvárt, együtt bicikliztünk haza
a városból, csak egyszer álltunk meg a hídon,
akkor annyit mondott, te, tudod mit, én meg
mondom, na ugyan mit, de erre már nem felelt
semmit, csak néztük a vizet vagy fél óráig, ennyi volt.
És mesél, mesél, ráncai kisimulnak, haja loknikban,
tisztakék szeme nevet, rajta rakott szoknya, slingelt
fehér blúz, a munkaköpeny a szatyorban, kilép
a gyárkapun, egy kevéske tűzpiros rúzst még
az öltözőben az ajkára csent, zakatol a szíve,
s megáll a kaputól háromlépésnyire, úgy tesz,
mintha meglepődnék, a sötét elrejti arcán a pírt,
a néhány kis kacér szeplőt, szemében a fényt –
Jóska várja este tízkor a cukorgyár előtt.
