Az idei nyári filmtermést összegezve sajnálatos módon azt tapasztalhatjuk, hogy a hatalmas filmdömping ellenére mindössze néhány olyan alkotás került a mozikba, amelyre hosszabb idő múltán is emlékezni fogunk. A filmkedvelőkre zúduló tucatprodukciók között alig akadt egy-egy valódi gyöngyszem, amelyet nagy várakozás előzött meg, és amelyet később is szívesen újranéznénk. Mindenképpen ezek közé tartozik az amerikai mozi egyik nagy mágusa, Steven Spielberg A leleplezés napja című alkotása. A filmet már a beharangozását követően óriási érdeklődés övezte, és bizonyos értelemben Spielberg pályafutásának „idegenlátogatós” fejezetét is összegzi.
Spielberg szakmai és művészi életútja több mint fél évszázadot ölel fel. Kevés olyan rendező akad Hollywoodban, aki a látványos közönségfilmek mellett ennyire érzékenyen tudott személyes, történelmi és társadalmi témákhoz is nyúlni. Első komolyabb sikere az eredetileg tévéfilmnek készült Párbaj (Duel, 1971) volt, az igazi áttörést azonban az 1975-ben bemutatott Cápa (Jaws) hozta meg számára. A film óriási közönségsikere a modern nyári kasszarobbantó filmek egyik kiindulópontjává vált, miközben mai napig tartó lendületet adott a természet-horror egyik alműfajának, a cápafilmeknek is. Ezek a produkciók mindmáig előszeretettel rémisztgetik a közönséget a tengerek egyik csúcsragadozójával, pedig amennyiben összevetnénk az évente történt halálos kimenetelű cápatámadásokat az elsősorban az uszonyukért, az emberek által leölt halak számával, az utóbbiak bizonyulnak nagyobb vesztesnek.
A Cápát követte Spielberg első nagy „idegenlátogatós” filmje, az 1977-ben bemutatott Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind). Ebben az idegenek mindenekelőtt a titokzatosságot, a csodát és az ismeretlen iránti ellenállhatatlan vonzódást testesítik meg. A filmben Richard Dreyfuss által megformált hétköznapi férfi egy megmagyarázhatatlan jelenséggel találkozik, az élmény pedig fokozatosan megszállottsággá válik számára.
Spielberg a történetben nem fenyegetésként ábrázolja az idegen civilizációt, hanem olyan rejtélyes, magasabb rendű jelenlétként, amely alapjaiban változtatja meg az ember világképét. A történet egyik központi kérdése a kapcsolatteremtés lehetősége, az, hogy vajon képes-e két teljesen különböző világ közös nyelvet találni.
Ezt a gondolatmenetet folytatta az 1982-es E. T. – A földönkívülivel (E. T. the Extra-Terrestrial), amely azonban már sokkal intimebb történet. A földönkívüli ezúttal nem kozmikus rejtély, hanem elveszett és sebezhető lény, aki barátságot köt egy kisfiúval. A sci-fi keretei között a film elsősorban a magányról, a szeretetről, a gyermeki elfogadásról és az elengedésről beszél. Spielberg az idegent teszi emberivé, miközben finom görbe tükröt tart az ismeretlentől való ösztönös félelem és elutasítás elé. E. T. különbözősége pedig nem rettegést, hanem együttérzést vált ki.
A két filmben közös az, hogy Spielberg számára az égbolt sohasem pusztán a fenyegetés forrása. A Harmadik típusú találkozásokban az ismeretlen a kozmikus csoda ígéretét hordozza, az E. T.-ben pedig egy idegen lény válik a szeretet és az elfogadás jelképévé. Éppen ezért különösen érdekes, hogy mintegy fél évszázaddal később milyen választ ad arra a kérdésre, hogy mit jelentene az emberiség számára, ha végleg bebizonyosodna, hogy nincs egyedül. Lényegében, többek között erre próbál választ adni A leleplezés napja, amely két, kezdetben különálló történetszálon halad, amelyek a film vége felé találkoznak, majd közös irányt vesznek. Emily Blunt Margaret Fairchild televíziós meteorológust alakítja, aki komolyabb hírműsorvezetői munkára vágyik, Josh O’Connor pedig Daniel Kellner kiberbiztonsági szakember szerepében látható. Kettejük története fokozatosan kapcsolódik össze egy olyan titok révén, amely alapjaiban változtathatná meg az emberiség önmagáról alkotott képét.
Spielberg azonban nem csak azt kérdezi, hogy léteznek-e földönkívüliek. Sokkal inkább azt feszegeti, kinek van joga eltitkolni vagy nyilvánosságra hozni egy egész emberiséget érintő igazságot. A történet így nem csupán az összeesküvés-elméletek egyik „szent gráljának” számító „kis zöld marslakók” kérdését járja körül, hanem a hatalom, az információszabadság, a manipuláció, a hit és a bizalom problémáját is.
A címben szereplő „leleplezés” sem kizárólag a földönkívüliek létezésére vonatkozik. Lelepleződhetnek intézmények, emberek, a szereplők önmaguk előtt, sőt maga az emberiség saját világképe is. Ebből pedig egy újabb, talán még fontosabb kérdés következik. Az, hogy vajon az igazság felszabadítja az embert, vagy inkább megfosztja attól a biztonságtól, amelyben addig élt?
A filmet nézve időnként az az érzésünk támad, mintha Spielberg saját fiatalabb énjével folytatna párbeszédet.
Vagyis a mozi nagy mágusa csaknem fél évszázaddal később ismét a csillagos eget kémleli, ám már talán nem azt kérdezi, hogy „van-e odakint valaki?”, hanem azt: képesek vagyunk-e hinni, és el tudjuk-e fogadni, hogy nem mi vagyunk a világmindenség középpontja?
Spielberg számára ugyanis a filmben a földönkívüliek puszta létezésénél sokkal érdekesebb az, hogy mit tenne az ember, ha egyik napról a másikra újra kellene gondolnia mindazt, amit saját helyéről a világban addig igaznak hitt.
