Karlócai béke – 1699. január 26-án írták alá, s ezzel a törökök vereségével zárult az 1683–1697-es Habsburg–török háború. Az aláírók az Oszmán Birodalom, valamint a Habsburg Monarchiát, a lengyel–litván államot, a Velencei Köztársaságot és Oroszországot is magában foglaló Szent Liga voltak. Az oszmánok átengedték az osztrákoknak Magyarország nagy részét, Erdélyt és Szlavónországot.
Tarján M. Tamás 1699. január 26. – A karlócai béke című tanulmányában kifejtette: miután az Oszmán Birodalom erejét jelentősen túlbecsülő Kara Musztafa nagyvezír 1683-ban megsemmisítő vereséget szenvedett Bécs alatt, I. Lipót és a császárváros felmentésére érkező Sobieski János lengyel király hadai ellentámadásba mentek át. A következő évben a pápa védnöksége alatt megszületett a Habsburg Birodalmat, Velencét, Lengyelországot, majd később Oroszországot szövetségbe foglaló Szent Liga, melynek egyesült erői felszabadították a majdnem 150 éve török uralom alatt sínylődő Magyarországot. 1686-ban újra keresztény kézre jutott az ország fővárosa, Buda, Habsburg-befolyás alá került Erdély, a császári hadvezérek pedig hamarosan már Belgrádot és a Szerbia mélyén található Nist is birtokukba vették.
Mivel a Habsburg Birodalom ebben az időszakban Konstantinápolyban nem rendelkezett diplomáciai képviselettel, az első egyeztetések Anglia és Hollandia közvetítésével kezdődtek meg. A tárgyalások helyszínét illetően a legkézenfekvőbb választás Magyarország volt, miután azonban II. Musztafa ragaszkodott ahhoz, hogy az egyezkedést olyan területen folytassák, amely a Porta uralma alatt áll, a keresztények végül beleegyeztek abba, hogy a tárgyalások 1698 őszén a Pétervárad és Belgrád között félúton fekvő Karlócán kezdődjenek meg. A falucska a háború évei alatt teljesen elpusztult, ezért a Kelet-Európa jövőjét meghatározó alkudozások előtt a császár és a szultán utászai sátorvárosokat építettek a „semmi közepén”, melyek közül egyet a törökök, egyet a Szent Liga tagjai, egyet pedig a felek közt közvetítő „tengeri hatalmak” kaptak meg.
Az érintett felek az isztambuli követségek, főleg Lord Paget közvetítésével 1688. október végén Karlócán ültek össze. Századokon át nemzetünk nagy fájdalma volt, hogy Karlócán a magyarok nem jutottak semmiféle szerephez, bár Lipótot az 1681. évi országgyűlés törvényben kötelezte egy magyar tag delegálására, a Wolfgang von Öttingen és Leopold Schlick vezette küldöttség kizárólag bécsi diplomatákból állt. „Sine nobis de nobis – Rólunk, de nélkülünk” – hangzott a keserű megállapítás. A császár mellett Velence, II. (Erős) Ágost lengyel király és Nagy Péter cár is küldött diplomatákat Karlócára, az Oszmán Birodalmat pedig Rami Mehmed reisz effendi képviselte.
Az évekig tartó Habsburg–török tárgyalások során az előkészítő alkudozásokban II. Musztafa szultán a császári sereg Erdélyből való kivonását, Pétervárad lerombolását, Pozsega, Újlak és az Una folyón túli részek visszaadását követelte, a Szent Liga pedig a velencei, a lengyel és az orosz érdekek belefoglalását is. 1698. október 18-án Savoyai Jenő herceg, császári főparancsnok fegyverszünetet kötött a szultán megbízottaival, és ez újabb fordulatot hozott a béke irányába. Novemberben Karlócán megkezdődtek az újabb tárgyalások a Szent Liga képviselői és a szultán biztosai között. A megbízottak a békeszerződést 1699. január 26-án írták alá, melyet I. Lipót császár 1699. február 16-án erősített meg.
Acsády Ignác 1899-ben a szerződés aláírásának 200. évfordulójára megjelent A karliviczi béke története 1699 című tudományos értekezésének bevezetőjében így fogalmazott: „1699. január 26-án, verőfényes téli napon nagy sokaság nyüzsgött-mozgott egy hatalmas faház körül, mely a Duna közelében a mai Karlovicztól valami egy órányira csak néhány fabaraktól és sátortól környezve állt a puszta vidéken. Zajos, mozgalmas élet hullámzott körülötte. Császári és török katonák, vértesek, német gyalogok, janicsárok álltak teljes díszben sorfalat, tisztek, futárok, parasztok, férfiak, nők festői viseletben tolongtak ide-oda, s szorongva lesték, mi történik oda benn a nagy faépületben, hol Európa legkülönbözőbb nemzeteinek diplomatái tanácskoztak. Egyszerre déltájban kitárultak a nagy faház ajtai és ablakai, hogy világszerte híre menjen az emlékezetes eseménynek, mely odabent lejátszódott, és megtudja mindenki, hogy a béke megköttetett. Ez a béke, a karloviczi béke oly háborúnak vetett véget, mely tizenhat esztendőn át a magas észak zord országaitól le a középtenger déli tájáig dúlta-pusztította, vérbe, ínségbe döntötte földrészünk északkeleti felét.”
A karlócai békeszerződés pontjai: Erdély régi határai között I. Lipóté; a temesi bánság a szultáné. Becse, Becskerek, Csanád, Karánsebes, Lippa és Lugos várait lerombolják. Bácska és Titel I. Lipóté marad. A Tiszán és a Maroson szabad a hajózás és a kereskedés. A határt Titeltől a Boszut folyó torkolatáig húzott egyenes vonal, a Száva és az Una képezi. A török birodalomban szabadon gyakorolható a keresztén vallás; a foglyokat mindkét részről szabadon engedik (hacsak addig nem adták el rabszolgának). Thököly Imre (1657–1705) és társai török alattvalóknak tekintendők, lakhelyük a birodalom belsejében legyen. Velence megtarthatja Moreát, a dalmát partvidéket és erődeit Raguzáig, az égei-tengeri szigeteket, Lepantót ki kellett üríteniük. A töröknek le kell rombolni a Dardanellák várait; Lengyelország visszakapja az 1672-ben elveszített Kamenyec erődjét, Podóliát és két lodomériai vajdaságot, cserébe lemond ÉNy-Moldva néhány falujáról.
„Végül az ezen szerződés által meghatározott, és a szükségeshez képest kiküldött megbízottak által a helyszínen megállapított közös határvonalak mindkét részről teljes törvényes tiszteletben tartandók, úgy, hogy semmi okból vagy ürüggyel kiterjeszteni, áttenni vagy megváltoztatni ne lehessen, s az egyezséget kötő felek közül egyiknek se legyen szabad a másik fél területére az egyszer megállapított határvonalon túl kiterjeszteni vagy gyakorolni semmilyen jogot vagy hatalmat, vagy a másik fél alattvalóit meghódolásra, vagy adó fizetésére kényszeríteni, akár hátralékról, akár jövendő adóról legyen is szó, vagy bárki más, emberi ésszel kigondolható behajtással és zsarolással zaklatni, hanem minden vitát igazságosan kell elintézni. Ellenséges betörések, megszállások és mindenféle orvul vagy hirtelen történő támadások, bármelyik birodalom területének fosztogatása és pusztítása a legszigorúbb tilalom alá vettessék, s ennek a szakasznak a megszegőit, bárhol fogják el őket, börtönbe kell vetni és engedékenység nélkül méltóképpen megbüntetni.”
A karlócai békét 25 évre kötötték. A béke megkötésének helyén emelték a Havas Boldogasszony-kápolnát. A karlócai békével Magyarország nagy részén megszűnt az oszmán hódoltság, és lehetővé vált az ország területi, politikai és közigazgatási egyesítése.
Acsády Ignác A karliviczi béke története 1699 című könyvében így fogalmazott: „A török korszak, zivataros múltunk legrombolóbb ideje, mely lehetetlenné tette nemzeti és politikai eszményeink valósítását, történelmi hivatásunk teljesítését, 1699. január 26-án örökre véget ért. Megszűnt a török uralom s ezzel nyomban új élet, új fejlődés támadt mindenütt s két századdal a karloviczi békekötés után a magyarság önérzettel tekinthet vissza a munkára, melyet ez idő folyamán végezett, mert ősi hazája elidegenített részeit ismét összeforrasztotta s az akkor nagyobbára puszta földön virágzó polgárosodást teremtett.”
Irodalom: Magyar katolikus lexikon; Michajlo K. Popovic: Der Friede von Carlowitz; Leipzig, 1893; Acsády Ignác: A karliviczi béke története 1699; Budapest – Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1899. 80 p.; Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar Történet IV. kötet; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1928; Hodinka Antal: Ami a karlócai békekötésből kimaradt és következményei; Hadtörténelmi Közlemények, 1935. XXXVI. évfolyam, 1. szám, 159–213. p.; Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. (Históriai mozaikok); Budapest – Zrínyi Katonai Kiadó, 1986. p.; Gebei Sándor: A karlócai béke kelet-európai összefüggései; Történelmi Szemle, 1999. XLI. évfolyam, 1–2. szám, 1–29. p.; F. Molnár Mónika: Karlócától Pozsarevácig – A Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom kapcsolata olasz szemmel; Aetas, 2018. XXXIII. évfolyam, 4. szám, 34–50. p.; F. Molnár Mónika: Velencei források a karlócai békéről; Századok, 2024. 158. évfolyam, 2. szám, 205–226. p.; Tarján M. Tamás: 1699. január 26. – A karlócai béke; Rubicon online.
