Künn már javában dübörög
az élet.
A konyhaeszközök
összecsörrennek, az edények
is ekhózzák a város zaját, s szinkronban
vibrálnak velük az ablakok.
Aritmiámat orvoslandó, ismét
a findzsához kapok.
A forró ital talán
enyhít e világ rám erőltetett
idegbaján,
s ha odakünn nem is, de idebenn
segít helyretenni a csendet.
A fal felé fordulva szippantok egyet
a kávé gőzéből,
hogy előbb tüdőmet itassa át
a hevült pára, s fanyar aromája
az alveoláimat pesztrálja
puhán, kegyesen,
majd a nyelvem hegyét mártom
a csészébe, s mert forró, jaj, felnyögök,
de hagyom, hogy a fájó
idegek megszokják a meleg levet,
amely a szájban, a garatban
s a nyelőcsövön végigcsorogva
életre riasztja majd
a lelkemet.
Kell a kávé! Annyira kell,
akár egy hajnali ölelés,
mely nélkül az ébredés
keserves és elodázandó, mint
a fogorvos.
Ám így, hogy az árnyfoltos
nappalimban együtt lehetek vele,
visszatér a vér az agyamba,
s a tenni akarás kényszere
is újra ébredez.
Mozdulok hát. Körbejárom
a háromszor három méteres belteret,
a grundot, amely fogva tartja
ugyan a testet, de melyben a
képzelet
oly szabad, mint az
ágról pottyanó alma.
Aztán jöhet a következő élvezet:
a csésze aljára nézek,
vajon a zacc már eléggé érett-e
ahhoz, hogy jósoljak magamnak.
Az üledék, mely a rossznak s
a jónak is tudója, baljósan megfelel:
utaid vannak, sokfelé,
csavargó, kalandor maradsz,
inad szakadtáig menekülhetsz,
de mindörökre
itt ragadsz.
