Egy kisróka nyomában

„Egyedül vagyok… kicsi vagyok… éhes vagyok... Segítsetek Vuknak, a kisrókának!” – kiáltotta panaszosan a narancssárga szőrpamacs a tévé képernyőjén, mi, gyerekek pedig azon nyomban a szívünkbe zártuk a leleményes, árva rókakölyköt, aki egyszerre testesítette meg számunkra a gyermeki ártatlanságot és az életben való helytállás rögös ösvényét. Fekete István állatregényének Dargay Attila-féle rajzfilmfeldolgozása olyan szerethető és bájos formában tárta elénk a kisróka történetét, hogy azóta is minden magyar gyermek fölismeri: ez itt Vuk, az ott Karak, az pedig az álnok Simabőrű!

Fekete István saját bevallása szerint rendkívül könnyen írt: miután három sorban megfogalmazta a regényei témáját, a szavak már fordultak is ki a tollából. Nem írt át, nem vett ki belőle, nem tett hozzá. Bár ez nem egy szokványos írói hozzáállás, lássuk be, hogy esetében kiválóan működött, hiszen regényei azóta is megkerülhetetlen részét képezik a magyar irodalomnak. Mondhatnánk, hogy az ifjúsági irodalomnak, de ha felnőttként újraolvassuk egy-egy könyvét, hamar rájövünk, hogy erre nincs szükség. A természet szeretetével átitatott történetei, a hús-vér, élettel és érzelmekkel teli szereplői bármelyik korosztály számára igényes, szerethető, tanulságos kikapcsolódást nyújthatnak.

A Vuk című kisregény 1940-ben jelent meg először, akkor még a Csí, a Hu és a Kele állattörténetekkel egy kötetben, majd 1965-ben végre önálló könyvként is kiadták. Vuk története ott kezdődik, ahol a kisróka szeme még alig nyílt ki, és a felnőtté válással ér véget. Fekete István nem szépít, a regényben mindenki csak annyit tesz, amit a valóságban is. A rókák a maguk érdekében cselekszenek, kicsinyeikről szeretettel gondoskodnak, a prédát könyörtelenül elejtik, gyűlölik a haszontalan virágillatot, az áruló Vahurt és az irigy Simabőrűt, aki mindent el akar venni tőlük. A maga érdekében cselekszik az ember is, aki magáénak tartja a tyúkot, a kacsát meg a kakast is, és villámló botjával öli az erdő állatait. A jó és a rossz emberben és állatban egyaránt benne van.

Érdekes felidézni Sumonyi Zoltánnak az Élet és Irodalomban 1982-ben megjelent kritikáját, ami bár a rajzfilm apropóján készült, mégis a regény legelemibb hozzáállását kritizálja: „Fekete István könyvében, s így természetesen Dargay Attila filmjében is Vuk és családja emberi érzelmekkel – de csakis érzelmekkel! – felruházott állatok. Legfőbb ellenségük pedig – az ember és az emberi környezet. Az áruló kutyák csakúgy, mint az undok, domesztikált szárnyasok. Vagyis mindenki és minden, aki vagy ami nem róka. A nézők pedig, éppen a film szuggesztív hatására, a rókáknak drukkolnak; minél több tyúkot, kacsát sőt békát, sündisznót szeretnének fölfalatni a hercig kis vadakkal. S közben természetesen megutálják azt az arcnélküli, csizmás, goromba, tahó lényt, a »simabőrű« fenevadat, aki az ember.”
Azóta eltelt több mint négy évtized, és ma már egyáltalán nem szokatlan gondolat, hogy a természetben bizony az ember a bűnös; ő az, aki nem éri be a saját helyével, aki mindig többet és többet akar, aki elpusztít maga körül minden más élőlényt. Embergyűlölet helyett ma már jogos társadalomkritikát látunk a regényben és a rajzfilmben egyaránt, és belátjuk, mennyi mindent tanulhatnánk a Fekete Istvánon keresztül megismert állatoktól. Talán újabb negyven év múlva már nemcsak elszégyelljük magunkat, hanem teszünk is valamit a változásért.

A Vuknak két folytatása is készült, Fekete István fia írta meg őket. 2000-ben jelent meg a Vuk és a Simabőrűek, majd ezt követte 2009-ben a Vuk újra otthon című regény. Ezek részben követik az eredeti regény vonalát, de sokkal többet mutatnak az emberek életéből, így kisebb a hangsúly a rókák szövevényes életén. Ez a két folytatás az olvasókat is megosztotta, és míg egyesek örültek a vagány kisrókából éles eszű rókafivá cseperedő Vuk további kalandjainak, addig mások azt nehezményezték, hogy sem a történet, sem a stílus nem járt elég hűen idősebb Fekete István nyomában.

VUK MEGHÓDÍTJA A SZÍVEKET
Persze jól tudjuk, hogy a Vuk utóélete nem merül ki két alig-alig ismert folytatásban. A magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb állattörténetéből Dargay Attila készített előbb képregényt, majd azóta is kultuszfilmnek számító rajzfilmet. A Balázs Béla-díjas érdemes és kiváló művész fekete-fehér képregénye 1972-ben jelent meg a Füles rejtvényújságban, 1981 tavaszán egy négyrészes sorozatot adott le a Magyar Televízió, majd decemberben a mozikba került az egész estés rajzfilm is.

Érdemes megjegyezni, hogy a rajzfilmből ismert Vuk története némiképp eltér a regény cselekményétől, előtérbe kerül benne a gyermeki nézőpont. Egy kedves, mondanivalóval teli, ugyanakkor rendkívül humoros és szórakoztató történetet tár elénk a magyar animációtörténet talán legszerethetőbb rajzaival kiegészítve. A rajzfilm bájos képvilága nagyrészt Dargay Attila kivételes látásmódját és tehetségét dicséri, de azért a véletlennek is szerepe jutott benne. Erről Henrik Irén, a Vuk operatőre (emellett Dargay Attila felesége) mesélt nekünk, aki elmondta, hogy egy rajzfilm készítése során az operatőr a rendező által előírt kameramozgásoknak megfelelően, a celluloidokra megrajzolt figurákat a megfestett háttér előtt cserélgetve, egyesével készíti el a filmkockákat.

– Egy 3-4 méteres belmagasságú szobában dolgoztam, hogy a kamera elférjen az asztal fölött. Erre az asztalra ráhelyeztem a háttereket meg a celluloidokat, így készítettem a felvételeket. Egy alkalommal késő estig, éjszakába nyúlóan dolgoztam, és amikor már lement a nap, kinyitottam a felső bukóablakot, hogy egy kis levegő jöjjön be a térbe. Nyilván fáradtabb voltam a szokásosnál, és távozáskor elfelejtettem becsukni az ablakot. A Jóisten szereti a természetet, meg is locsolta akkor éjszaka, az eső meg szépen bepotyogott az ablakon keresztül, és eláztatta az ablak alatt lévő háttereket. Ezeket papírra festették meg, vízzel oldható festékkel, és ahogy az eső ráesett, a festék a cseppeknél mintegy szétrobbant, és valami egészen érdekes, oldott háttér keletkezett. Másnap, amikor ezt észrevettem, szörnyen éreztem magam. Hívtam a rendezőt, ez volt a férjem, és egy nagyon kedves kolléganőt, N. Csathó Gizellát, aki a háttereket festette, és elmondtam nekik, hogy a háttereket sajnos újra meg kell festeni. Elszomorodva nézegettük ott a képeket, amikor is a férjem egy bizonyos idő után azt mondta, hogy ez nem is olyan rossz. Egyébként tényleg nagyon szép lett, ahogy az esőcseppek rendkívül finommá, lággyá tették a vonalakat. Végül is arra jutottunk, hogy ezt a véletlent meg kellene tartani, úgyhogy a hátteres most már ezzel a technikával festette a képeket. Ehhez a formához igazodva egy kicsit a figuráknál is lágyabbra vettük a vonalakat, ahol a test formája megkívánta, ott ugyanezt az oldott állapotot próbáltuk megvalósítani. Így egy nagyon harmonikus képi anyagot kaptunk – emlékezett vissza Henrik Irén.

A rajzfilmet egyébként a korabeli beszámolók szerint nagyon lelkesen fogadta a közönség, és nemcsak a gyermekek, hanem a szüleik tetszését is elnyerte. A kisróka azóta is hódít, közel 45 év alatt még mindig nem avult el sem a történet, sem a képi ábrázolás, sem a mondanivaló, hiszen ma sincs olyan kisgyermek, aki ne ismerné és kedvelné Vuk történetét. Henrik Irén szerint a rajzfilm töretlen népszerűségéhez nagyon sok minden hozzájárul.

– Sokat számít, hogy aki a figurát megrajzolja, megálmodja, az milyen karaktert ad nekik, milyen a színviláguk, és ezek a figurák hogyan tudnak alkalmazkodni a háttérvilághoz. Emellett pedig sokat hozzáadott az is, hogy Attila nagyon szerette nemcsak a gyermekeket, hanem az állatokat is, ezért nagyon kedvessé tette őket az animációban. Mély kapcsolata volt az állatvilággal, ami megmutatkozott az életének szinte minden mozzanatában, a munkájában is. A figurái általában bohókásak és szeretetteljesek, kedvesség van bennük. Nagyon mélyen bele tudta varázsolni a gyermekek lelkébe az érzést, hogy szeressék és látni akarják az alkotásait. Volt gyermek, aki hússzor is megnézte a Vukot. Számára is nagy elismerés, hogy ez a rajzfilm hosszú évtizedeken keresztül, még a mai napig is fenn tudja tartani a gyermekek érdeklődését – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a képi megvalósítás mellett maga a forgatókönyv is sokat számít abban, hogy a Vuk máig sem fáradt el.

– A forgatókönyv finomabb volt az eredeti műnél. Attila azon a véleményen volt, hogy ha gyermekek számára mutatunk be az állatok világára jellemző agresszivitást, azt úgy kell csinálni, hogy ne legyen riasztó vagy kellemetlen. A való világhoz egy kicsit igazodva, mégis lágyabban kell a számukra ezeket a dolgokat bemutatni. Ha a történet meg is kívánta az agresszió ábrázolását, például azt, hogy az egyik állat elejt egy másikat, Attila ezt olyan formában valósította meg, hogy az ne legyen drasztikus és ellenszenves, ne ijessze meg a gyermekeket. A való élet keményebb annál, mint ahogy Attila a gyermekeknek ezt bemutatta, de én felnőtt fejjel is szívesebben nézek meg egy ilyen ábrázolást, holott az ember ebben a korban bizonyára nagyon sokszor tapasztalja, hogy az élet nem olyan sima és lágy, nem olyan elviselhetően kellemes, mint ahogyan ebben a kis filmben Attila elcsendesítette ezeket a negatív hatásokat – magyarázta Henrik Irén, aki szerint egyébként ma is készülhetnének a Vukhoz hasonlóan időtálló rajzfilmek, de ehhez az kellene, hogy a történet egy bizonyos embertípushoz szóljon.

– A Vuk a gyermekek számára készült, az volt a cél, hogy ez a korosztály teljes mértékben tudjon azonosulni a kisrókával, és ez szerencsésen meg is történt. Ami meglepő volt számunkra, hogy nagyon mélyen érintette a felnőtteket is. Végül is egy nagyon kedves kapcsolat keletkezett a néző és a megalkotott figurák között. Hihetetlenül nagy élménye volt Attilának a film hatalmas nézettsége – magyarázta.

A képi világ mellett érdemes szót ejteni a Vuk zenéjéről is, amit Wolf Péter zeneszerzőnek köszönhetünk. Az igazán jó filmzene ismérve, hogy észrevétlenül festi alá a jeleneteket, a rajzzal és a szöveggel együtt lendít minket végig a történeten, miközben föl sem tűnik, hogy ott van, és beissza magát a képsorok közé. Wolf Péter zenéje pontosan ezt teszi, miközben a főcímdalt (aminek szövegét Szenes Iván EMeRTon-díjas dalszövegíró írta) még közel 45 év távlatából is betéve tudják kicsik és nagyok. Bár a főcímdalt legtöbben a felénekléskor még csak ötéves Wolf Kati hangjával kötjük össze, ismerősen csenghet a fülünknek egy másik változat is, a négyrészes sorozatban ugyanis még Maros Gábor színművész és operaénekes adta elő Vuk dalát.

Ha már a hangzásról beszélünk, ne feledkezzünk meg a karaktereket megszólaltató színészeinkről sem! A legendás magyar szinkronra keserédes nosztalgiával gondolunk vissza, nem jelentenek kivételt ez alól a rajzfilmjeink sem. Elég csak rágondolni, szinte halljuk, ahogy a még kölyök Vuk Pogány Judit hangján morgolódik az elugrabugráló Unka miatt. A színésznő hangjában Imre István, a Vuk egyik forgatókönyvírója és producere saját bevallása szerint maga hallotta meg elsőként az elárvult kisrókát. Karaknak, Vuk kissé mufurc, néha fontoskodó, de nagy tudású és mindig védelmező mesterének Csákányi László kölcsönözte a hangját, a Simabőrű Koltai Róbert tolmácsolásában szórta a szitkait a ravaszdiakra, Rá, a varjú Bodrogi Gyula rekedtes hangján bosszantotta zajongásával a rókákat, Márton kakast pedig Zenthe Ferenc szólaltatta meg. Ők csak néhány a Vukban megszólaló nagyszerű színművészek közül, akik nemcsak hangot, hanem lelket is adtak a karaktereknek, aminek köszönhetően látvány és hangzás elválaszthatatlanul összefonódva vált az egymást követő generációk közös élményévé.

AMIKOR A KISRÓKA TANÍTANI KEZD
Vuk népszerűsége töretlen. A rajzfilm mellett készült belőle rádiójáték, hanglemez, diafilm, hangoskönyv és képregény, maga a regény pedig hosszú évek óta kötelező házi olvasmány az általános iskolák harmadikosai, negyedikesei számára. Hogy befogadható-e a kisregény a mai tízévesek számára, és mit tanulhatnak belőle, arról Tóth Karolina tanítónőt kérdeztük.

– Először kézbe veszik, átlapozzák, beszélgetünk Fekete Istvánról és az életéről, majd miután elolvasták a könyvet, közösen elemezzük tartalmilag, végigvesszük a szereplőket, különös figyelmet fordítunk a nevekre, a megszemélyesítésekre. Mindezt összekapcsoljuk az íróval: mivel foglalkozott Fekete István, milyen végzettsége volt, hogyan került ennyire közel a természethez. Gyakran kapnak olyan játékos feladatokat, amelyek más tantárgyakkal is összekapcsolódnak. Legvégül pedig a rajzfilmet is meg szoktuk nézni – válaszolta a tanítónő arra a kérdésre, hogy hogyan dolgozzák föl a gyermekekkel a regényt. Elmondta azt is, hogy a gyerekek a Vuk előtt általában egészen más jellegű történetekkel találkoznak.

– A Vuk a történetet, a mondanivalót és a komolyságát tekintve is újszerű számukra. Ebben a könyvben az állatok szempontjából látjuk az embert, ami általában meglepi a gyermekeket. Ezért a beszélgetéseknél is arra helyezzük a hangsúlyt, hogy ők hogyan látják ezt a dolgot, hogy az állatok szemszögéből milyen volt a Simabőrű, hogyan viselkedett, tetszik-e nekik a könyv emberképe. Általában egyébként nem, és talán ez az első olyan könyv, aminek kapcsán elgondolkodhatnak azon, hogy az emberi magatartás mennyire helyénvaló a mai világban. A Vuk másik kulcsmozzanata pedig a halál megjelenése. A gyermekek nem igazán foglalkoznak a halállal, sokszor tabu a számukra. Úgy gondolom, hogy igenis kell beszélni a halálról, ez a könyv pedig kiváló alkalom erre – fejtette ki Tóth Karolina, hozzátéve, hogy a nyers természetábrázolás néha kicsit megrémíti ugyan a gyermekeket, de megfelelő pedagógiai vezetéssel és odafigyeléssel befogadhatóvá válik számukra a regény.

– A Vuk nagyon szerethető, szívhez szóló történet. Szeretik a gyermekek, tetszik nekik a kisróka története, megsiratják a szereplők elvesztését, tehát érzelmileg is bevonódnak – magyarázta.
Vuk története a mai gyermekek számára is sokkal többet jelent egy állatmesébe oltott kalandnál. A természet iránti tisztelet, a veszteségekkel való szembenézés, a saját (emberi) hibáinkkal való szembesülés mind-mind benne rejlik. Egyebek mellett talán éppen ez a sokrétűség lehet az oka annak, hogy a rókák szabad népe még sokáig ott lesz a polcokon, a képernyőkön és a szívekben is.