Jó fényt!

Örökifjú volt és maradt nyolcvanévesen is Dormán László, akit a délvidéki magyar fotográfia és újságírás élő legendájaként emlegetnek mind szakmai, mind közéleti körökben is. Hat évtizede kattognak a gépek a kezében. Szinte minden jelentős délvidéki eseményt rögzített, akár fotósként, újságíróként vagy rádiósként volt jelen a társadalmilag meghatározó eseményeken, rendezvényeken, illetve koncerteken. A jazz-zenészek épp oly kiemelkedő portrékat köszönhetnek neki, mint az írók és költők. Alkotásait magas szinten díjazzák, ahogyan életművét is.

A szenvedélye Bácskossuthfalván, a szülői házának padlásán lobbant fel, ahol rábukkant egy Agfa Box fényképezőgépre. Ezt követően addig járkált fel és alá a kertben a gépével a kezében, míg meg nem győzte a szüleit arról, hogy szerezzenek filmet is a talált tárgyhoz. Aztán pedig már nem volt megállás, folyamatosan figyelt, rögzített és előhívott: nyolcadikos volt, amikor a szenvedélyét már kamatoztatta is.

– Zágrábban indult egy magyar képes újság. Bácskossuthfalván is gyűjtöttek előfizetőket: édesapám jelentkezett, és rendszeresen kaptuk a lapot. Egyszer aztán tudósítókat kerestek és én jelentkeztem. Így kaptam meg elemistaként az első tudósítói igazolványom. Még tiszteletdíjat is kaptam a laptól. Majd gimnazista koromban a Magyar Szó szabadkai rovatába is bedolgoztam. Ott Urbán János bácsi volt a szerkesztő. Jó volt, mert ha nem volt pénzem, még előleget is fel lehetett venni. Aprópénzek voltak ezek, de hát egy gimnazistának minden jól jön. És egy másik János bácsinak is szívesen dolgoztam: Muhi János kis krónikákat írt, és engem küldött ki fényképezni ezekhez. Emlékszem, hogy egyszer egy eperfához küldött, amelyen egy gólyafészek volt. Kedves volt ez a kép, valahol a tekercsek között ma is megvan. Sok ilyen fotót készítettem János bácsinak: kerékpáromon jártam a környéket. Ezt is nagyon szerettem – mesélt a kezdetekről Dormán László.

Kérésemre visszaemlékezik arra a délutánra is, amikor először találkozott Brasnyó Erzsébettel, aki annak idején még Kiss vezetéknévvel mutatkozott be neki a szabadkai Városháza előtti parkban:

– Kérte, hogy hozzam el a fotóimat, hogy megnézze. A következő pillanatban pedig már vitte is magával a képeket Újvidékre. Így kezdtek el megjelenni a fotóim a Magyar Szó mellékletében, a Képes Ifjúság akkori kiadásaiban. Állandó munkatársa akkor lettem a lapnak, amikor Újvidékre kerültem. Akkoriban Hornyik Miklós irányította az ifjúságot: ő volt számomra a nagybetűs szerkesztő. Mindig ő „vert”, hogy írjak – fogalmaz szabadon

Dormán, majd azért hozzáteszi, hogy nehezen kezdett bele az írásba, de később egész jól belejött: – Akkor több mint tíztagú szerkesztősége volt a Képes Ifjúság hetilapnak. Jártuk a vidéket, fölfedeztük magunknak Dél-Bánátot, látogattuk az al-dunai székelyeket, megismertük a baranyai magyarságot, a szlavóniai szigetmagyarságot, sőt eljutottunk egészen Lendváig is, ahol a muravidéki magyarokkal találkoztunk.

Dormán László örökifjúságát támasztja alá az is, hogy húsz éven keresztül hű maradt a vajdasági magyar ifjúság egyetlen hetilapjához. Ebben az időszakban készítette a híres művészportréit is: a Forum kiadványához fotózta többek között Németh Lászlót, Weöres Sándort, Illyés Gyulát, Ottlik Gézát.

– 1988-ban már 44 éves voltam, és a belügy már nagyon firtatta, hogy mit keresek én még mindig az ifjúsági lapnál. Akkoriban indult el az Újvidéki Rádió éjszakai műsora: Gion Nándor író volt a magyar szerkesztősége vezetője. Mivel az intézmények között egyezmény volt a szabad átjárásról, így egy megegyezés is elég volt ahhoz, hogy elkezdjek ott dolgozni. Éjféltől hajnal ötig vezettem az éjszakai műsorokat: Gion csak annyit mondott, hogy csináljak amit akarok, csak őt be ne zárassam. Hát én egy idő után csak nem tudtam tartani a számat, és levettek az élő műsorokról. Ez idő tájt csatlakoztam a Napló csapatához: ott megszűnt a béklyó. Nem kellett sorok közé rejteni a mondanivalót, mindent meg lehetett írni. Ez számomra a kilencvenes évek elején óriási élményt jelentett. Nem tudom leírni azt az érzést, amikor egy újságíró számára megszűnik az öncenzúrává fejlődött cenzúra – mutatott rá az itt tartó erőre Dormán: – Eszem ágában sem volt elmenni Vajdaságból. De a sors másként hozta, és feleségem kérésére a legkisebb fiunk születése előtt 11 nappal, 1993. augusztus 26-án átmentünk Magyarországra...

Ledöbbenek. Nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek: ennyi év távlatából is ilyen pontosan emlékszik a dátumra?

– Ez azért beleivódik a tudatba. Azt is tudom, hogy egy Renault 4-essel mentünk át a határon, az utánfutót pedig egykori osztálytársam, Kassák László topolyai helytörténésztől kaptuk kölcsön... – emlékszik vissza élete egyik meghatározó fordulópontjára Dormán, aki jelenleg is Piliscsabán él. Saját bevallása szerint nagyon nehezen találta fel magát Magyarországon. Szerencsként tekint arra, hogy a Magyar Rádiónál először a Szülőföldünk című műsor, majd a Határok nélkül elnevezésű műsor szerkesztőségénél dolgozhatott. Így ugyanis a munkája miatt állandóan visszajárhatott a Délvidékre: egészen 2011-ig, amikor csoportos leépítés miatt felmondást kapott. Ezt nagyon nehezen viselte – vallotta.

Majd ezen is a fotózás iránti elkötelezettsége segítette át. Ahogyan a másik nagy szerelme, a jazz is végigkísérte az élete folyamán. Az első komolyabb ilyen jellegű megbízatása 1979-ben talált rá: ekkor kérték fel a Belgrádi Jazz Fesztivál szervezői arra, hogy fotósként kísérje végig a fesztivált, amelyet 1988-ig évente dokumentált.

– A fesztivál 50 éves történetéről 2002-ben jelent meg egy könyv: ez alkalomból akkoriban felkeresett Vojislav Pantić, a rendezvény művészeti vezetője. Sorolta az előadókat, akikről szeretett volna fotókat. Mindre az volt a válaszom: van. Aztán egyszer csak megelégeltem, és rákérdeztem, hogy mi érdekli. Ekkor mondta el, hogy még a belgrádi sajtóban sem talál fotókat a fesztivál kezdetéről, mert a digitalizáció folyamán a legtöbb helyen eltűntek a filmtekercsek. Én megőriztem őket. Így ebbe a könyvbe 199 fotóm belekerült. Most pedig egy másik könyvön dolgozok: a jugoszláv jazz-zenészekről készülne egy kiadvány, és ehhez kell beszkennelnem tömérdek filmet. Jelenleg is ezzel foglalkoznék, pillanatnyilag azonban megrekedtem, hisz a napokban mondott csődöt a nemrég vásárolt szkennerem. Rengeteg filmet kellene még digitalizálnom... – mondta Dormán.

Megpróbálom a díjak felé terelni a szót. Pályafutása során ugyanis számos kitüntetést kapott: 2012-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, 2017-ben a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díját, 2022-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia díját kapta meg. Nemrégiben pedig Életműdíjjal tüntette ki a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete.

– Életem folyamán több újságíró-egyesületnek is tagja voltam. Ám úgy határoztam, hogy ma már csak egynél akarok tag lenni: ez pedig a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete – szögezte le Dormán, majd elmondta, hogy legutóbb három fotóját is kiállították a budapesti Vigadóban, ahol a Magyar Művészeti Akadémia szervezett egy nagyszabású kiállítást. Ezt megelőzően a Magyar Jazz és Zenészek a Déli Végeken címmel nyílt egy fotókiállítása december 20-án a Budapest Jazz Clubban. Emellett a Forum Könyvkiadó is jelezte, hogy megjelentetne egy könyvet a jazzfotóiból. De Pintér Lajos költő, szerkesztő, a kecskeméti Forrás folyóirat munkatársa is szorgalmazza egy szociofotó-könyv kiadását. Közben Herczeg Zsolt kollégám is készített egy portréfilmet életútjáról: a napokban fejezik be az utómunkát, a közeljövőben a Pannon Rádió és Televízió műsorán követhetik majd Dormán László életének meghatározó állomásait.

Életművének egy része már most látható a Vajdasági Magyar Digitális Adattárban, és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet jelenleg is digitalizálja fotóit. Dormán maga is szkenneli a filmeket: csaknem 250 ezer fotója van, ebből az eddigiekben 50–60 ezret sikerült átdolgozni. Fotóinak Vajdaságban a helye – mondta abban az interjúban, amelyet az év elején készített vele a Magyar Szó. A beszélgetésben elmesélte az első fotójának történetét is: egy hídról és az alatta átjáró fogatos kocsikról és emberekről készített képet a Bácskossuthfalva és Pacsér között levő legelőnél. Kíváncsian kérdezek rá, hogy beszélgetésünk előtt mire kattintott utoljára.

– Meg kellene néznem, de úgy emlékszem, hogy legutóbb ételt fotóztam. Igen, egy süllőt! Ez most egy vásárolt hal volt, amit pont úgy készítettünk el, mint amikor még én fogtam süllőt a Dunában. De ma is szeretnék fotózni. Már előkészítettem Tolnai Ottó: Agyonvert csipke című könyvét, amely a legszebb könyv címet nyerte el 1969-ben a Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron. A borítón Tolnai portréja van, amelyet én fényképeztem. Kapitány László erre tervezett egy dombornyomatos csipkét. Annak idején ki lehetett tapogatni az „agyonvert csipke” mintáját a borítón. Ez a könyv utazott velünk Magyarországra is. Dobozolás közben valahogy nem figyelünk arra, hogyan kell állnia egy könyvnek, így meg kellett néznem, hogy vajon még megmaradt-e a dombormű a borítón. Radics Viktóriának szeretném elküldeni, mert ő közöl mostanában írásokat Tolnai munkásságáról a közösségi oldalán, és ez a könyv neki sincs meg. Előszedtem hát, és örültem, hogy a dombornyomat egy része még mindig  megvan, nem simult ki. Ezt szeretném közelről lefényképezni súroló fényben. A súroló fény az, amikor szemben állunk valamivel és a fény vízszintesen jön be oldalról: tehát súrolja a felületet, amit fényképezünk. Így akarom most lefényképezni az Agyonvert csipkét.

A fotósok legjobb barátja a fény – szokták mondani. De vajon mit jelent Dormán László számára, aki a korábbi vallomásaiban már oly sokszor elmondta: fél életét a sötétkamrában töltötte el.

– Viccesen szoktam mondani, hogy én még a sötétben is látok. De tényleg van ilyen, mert a sötétkamrában is van egy kis fény: a piros nem igazán adja vissza a valós képet, de a zöldes-sárgás fény már sokkal jobb. Elég gyatra fényt engedhet meg az ember a pánkromatikus film kidolgozásánál, de annál csodásabb nincs, mint amikor a fotópapíron előjön a kép az előhívóban. Szerettem a sötétkamrát, ahogyan szeretem a fényt is. Most az jutott eszembe, amikor az újvidéki fotóklub urai fiatalként engem küldtek a pécsi nyári fotótáborba. Ott voltak az öreg amatőr fotósok, nyakukban a fényképezőgéppel, a lencse előtt sárga színszűrővel, erdei sétára indultak. Ez azért fontos, mert a film a zöldre nem annyira érzékeny, mint a többi színre. És amikor tájképeket fényképeznek, akkor a gyönyörű zöld erdők a fekete-fehér képen ne legyenek koromfeketék vagy részletek nélküliek. Azért kellett a sárga színszűrő, hogy az ég sötétebb legyen, és a felhők jobban kirajzolódjanak. Így világosabb és részletgazdagabb az erdő is. Szóval ilyen volt az öreg urak nyakában, kezükben sétabot, így indultak a reggelit követően fotótúrára. Az ajtóból visszafordultak, a jobb kezüket üdvözlésre emelték, és az itt maradottaknak köszönésképpen nem viszontlátást kívántak, hanem azt mondták: jó fényt! Olyan volt ez, mint amikor a bányászok jó szerencsét kívánnak egymásnak... Vagy ahogyan Nikola Tesla mondta: a halál nem létezik. „Egyetlen ember sem, aki létezik, nem hal meg: átalakulnak a Fényben, és mint olyan léteznek tovább” – idézte tudósunkat Dormán, aki az elmúlt hat évtizedben oly sokak átalakulását szolgálta.