„Ha szép, akkor pingvin”– olvasható Igor Kolarov Pingvinkalauz című könyvében, amelyben a következő aforizma is helyet kapott: „Ha meg akarod ijeszteni a pingvint, mesélj neki önmagadról.”
E gondolatok érzésem szerint keretbe foglalják mindazt, ami e fehér hasú, frakkos madarak és az ember viszonyáról dióhéjban elmondható. Lévén, aligha akad olyan ember napjainkban, akinek ne húzódna mosolyra a szája, ha a pingvinekről hall, hiszen a bájosan totyogó, elegáns megjelenésű madarak megannyi természetfilmnek és animációs alkotásnak köszönhetően szimpatikus, „cuki” állatokként élnek a köztudatban. Afféle csudateremtményekként, amelyek nem is halak és nem is madarak igazán, hiszen a vízben felveszik a versenyt a legügyesebb tengerlakókkal, a szárazföldön viszont kissé esetlenül közlekednek, és bár tojással szaporodnak és vannak szárnyaik, képtelenek a repülésre. Mintha az evolúciós fejlődés során a világok közt rekedtek volna, és sem a víz, sem a szárazföld, sem a lég nem vált volna igazi otthonukká. A BirdLife International szerint természetes ellenségük alig akad, a vízben legfeljebb a fókáktól kell tartaniuk, a szárazföldön pedig a fészekrabló madaraktól és az embertől. E nemzetközi természetvédelmi szervezet meghatározása kitér arra is, hogy a pingvineket a húsukért, tojásukért, bőrükért és pehelytollaikért évszázadokig vadászták, sőt a guanójukat is kitermelték, egyes területeken pedig évente tízezrével verték őket agyon, hogy pingvinolajat főzzenek a zsírjukból. A határtalan mészárlásnak meg is lett a következménye, hiszen a pingvinek egyik faja, az óriásalka a 19. század közepén végérvényesen kipusztult. A Brit-szigeteken, a skóciai Saint Kilda-szigetcsoport szirtjein ölték meg az utolsó példányt 1840-ben, s csak múzeumokban maradtak fenn a kitömött preparátumaik és tojásaik.
Mindez egy figyelemre méltó könyv kapcsán jutott eszembe, ugyanis kezembe került Sibylle Grimbert Az utolsó egyed című regénye, amely tavaly jelent meg magyar fordításban a Magvető Kiadónál, és számomra az év egyik meghatározó olvasmánya lett.
A francia írónő e kötetében visszakalauzol bennünket 1840-be, a Saint-Kildára, hogy érzékletes leírásában tanúi legyünk az utolsó óriásalka-kolónia brutális lemészárlásának, és Gus, a fiatal zoológus szemén keresztül bepillantást nyerhessünk az adott korba, amikor az állatvédelmet még hírből sem ismerték, és el sem tudták képzelni, hogy egy állatfaj végleg eltűnhet a föld színéről.
Sibylle Grimbert regényének főhőse, Gus, a lille-i Természettudományi Múzeum megbízásából tanulmányúton vesz részt, és az Izland melletti szigeten végignézi, ahogy a halászok megfojtják, illetve agyonverik a tojásukat védő madarakat. A véletlen folytán egy sérült alkát sikerül megmentenie, s magával vinnie az Orkney-szigetekre, hogy a múzeum számára preparáltassa. Azonban e szándéka megváltozik, mivel a kutató kíváncsisága és a madár bizalmatlansága rövidesen sajátságos viszonnyá alakul át, s a mély, kölcsönös kötődés módosítja a zoológus szemléletmódját. Rádöbben ugyanis, hogy egy faj legutolsó egyedéről kell gondoskodnia, s megvédenie őt a trófeavadászok kapzsiságától. Együtt menekülnek hát a Feröer-szigetekre, majd Koppenhágába, miközben Gusnak azzal kell szembesülnie, hogy a társadalom a Prospnak elnevezett állatot csupán tudományos adatnak, kuriózumnak látja, s nem érez felelősséget azért, hogy egy évezredek óta létező faj az emberi kapzsiság és kizsákmányolás következtében tűnik el a föld színéről.
Bár Gus és Prosp története alapvetően egy izgalmas kalandregény, mégis jóval több annál. Az első ráébredés az emberi tevékenység okozta kihalási hullám veszélyére, amelynek sajnos nemcsak az óriásalkák estek áldozatul, hanem az azóta eltelt szűk kétszáz évben még sok más állat- és növényfaj is. Tehát az alkák eltűnése volt az a pont, amikortól szembesült az emberiség a fajok kihalásának veszélyével, és a felelősséggel, hogy minderről nem a környezeti hatások, hanem az emberiség tehet. „Gus jobban elviselte volna az óriásalkák kipusztulását, ha egy vulkánkitörés, a kardszárnyú delfinek vagy a jegesmedvék tehetnének róla. Csakhogy ez a madár azért halt ki, mert pörköltet és fekete steaket készítettek belőle, és felhasználták a zsírját is, amely még csak nem is jobb a bálnáénál” – írja Sibylle Grimbert Az utolsó egyed egyik fejezetében, s az idézet a ma is dívó közfelfogással hozható párhuzamba, hiszen napjaink embere vajmi keveset tanult az elmúlt évszázadok környezetkárosításának következményeiből. Bár korunkban már léteznek természetvédelmi szervezetek, programok, törekvések, még ma is könnyebb a klímaváltozást, a globalizációt vagy más egyebet hozni fel kiváltó okokként egy-egy eltűnő faj esetében, mintsem az emberi felelősséget vizsgálni ez ügyben. Márpedig napjaink veszélyeztetett fajai is legfőképpen az ember kapzsiságának, környezetkárosító tevékenységének, trófeagyűjtő szenvedélyének esnek áldozatul, hiszen az emberi érdek a legtöbbször erősebbnek bizonyul bármi másnál. S még ma is hajlamosak vagyunk hinni, hogy a természet majd úgyis megteszi a magáét, kijavítja a hibákat, megújul, újjáéled, s nekünk, embereknek, vajmi kevés ráhatásunk van minderre.
Csakhogy Az utolsó egyed éppen ennek ellenkezőjére világít rá: nevezetesen arra, hogy az eltűnő állat- és növényfajokkal az egész világunk válik szegényebbé, és e tendencia folytatásában maga az emberi faj is hasonló sorsra juthat. A regénybéli Gus fokozatosan ébred rá, hogy Eldey szigetén egy faj kihalásának volt szemtanúja, s a későbbiekben megszállottan foglalkoztatja a kérdés, hogyan szeressen egy olyan lényt, amilyen már nem lesz többé. „Ismét az jutott eszébe, vajon a pingvinje mire gondol, vajon ugyanúgy szorong-e, mint ő. Talán a pingvin is érzi, hogy valami kibillentette univerzuma egyensúlyát, mintha egy radírgumi kezdené eltörölni a farktollait, a csőrét” – meséli az elbeszélő, s e megrázó hasonlat egyúttal ki is tágítja a történet értelmezési horizontját az emberi szféra felé. A regény címében is megjelenő motívum, vagyis az „utolsó egyed” ugyanis filozófiai jelentéssel bír. Az alka nem csupán egy konkrét madárfaj képviselője, hanem a véglegesség, az eltűnés és a helyrehozhatatlan veszteség szimbóluma, a regény pedig az identitásválság és a bűntudat története. Gus figyelme fokozatosan a külvilág eseményei felől saját belső világa felé fordul, amelyben a pingvin egyre inkább emberivé, a férfi pedig mindinkább pingvinszerűvé válik, átvitt értelemben persze, hiszen e szokatlan kapcsolat átformálja mindkettejük identitását. Gus nem a gazdája Prospnak, és Prosp nem a háziállata Gusnak, hanem ők együtt alkotnak sorsközösséget.
A természet és az ember kapcsolatán túl hangsúlyossá válik a történetben a tehetetlenségérzés és a lelkiismeret-furdalás nyomasztó kettőssége, amely alól nem könnyű szabadulásra lelni. Bár a szerzői utószóban az áll, hogy „egyetlen olyan történelmi beszámolót sem ismerünk, amely egy ember és egy óriásalka barátságát mesélné el”, az írónő e történelmi-tudományos fikcióban éppen azt sugallja, hogy Gushoz hasonlóan minden időben hogyan kellene viszonyulnunk az efféle jelenségekhez, és empatikusan, őszintén vizsgálni felül saját felelősségünket.
Mindazok, akik végigolvassák Sibylle Grimbert lebilincselő könyvét, Gus és Prosp története révén szembesülnek az emberi pusztítás morális következményeivel, és elmélázhatnak afelett, hogy földünk élőlényei közül csak az emberi faj képes jelentős mértékben megváltoztatni a környezetét és visszafordíthatatlan pusztítást vinni végbe. Az utolsó egyed ilyen tekintetben nem könnyű olvasmány, hiszen tükörként önmagunkkal való szembesítésre késztet, ugyanakkor a regény megható történet arról, hogy milyen mély és gazdag kapcsolat alakulhat ki, amennyiben az ember társként tekint más élőlényekre, nem pedig leigázóként.
