Fizetnek, de nem dolgozunk?

Ha itt nyár, akkor adja magát a téma, hiszen sokan beszélnek arról, ki mikor megy évi szabadságra, hogyan tölti azt. Ugyanakkor ritkán térnek vissza az emberek kipihenten a szabadságról, sokaknak gondot okoz a megszokott napi kerékvágásból kizökkenni. Aztán úgy szokott lenni, hogy előbb-utóbb meg lehet szokni azt is, hogy nem kell bejárni a munkahelyre, de mire megszoknánk, arra eszmélünk, a szabadságnak éppen vége. Ezek inkább egyéni tapasztalatok, mindenki másként éli meg a dolgokat. A felmérések szerint ugyanakkor a munkavállalók majdnem kétharmada érzi úgy világszerte, hogy pihenésre nem jut elég idő. Ez derült ki több felmérésből is. Érdekes megjegyezni, hogy a felmérések azt is igazolják, hogy valójában azok panaszkodnak leginkább, akiknek a legtöbb szabadságuk van. Lebontva ugyanis azt mutatta az egyik felmérés, hogy németek 84, a franciák 69 százaléka érzi úgy, hogy nem tölt elég időt a munkahelyétől távol. Ez a két ország vezeti a listát, miközben nyugat-európai jóléti államokról van szó. A németeknek legkevesebb húsz, de a kollektív szerződéseknek köszönhetően többnyire 27, a franciáknak pedig évi harminc nap fizetett szabadságot szavatol a törvény. A legtöbb uniós országban 20–25 nap az alapszabadság, amire jönnek még különböző alapokon a további napok. Nálunk is legkevesebb 20 nap jár, amire aztán életkor, munkakor, iskolai végzettség, és egyéb alapon jöhet még pár nap, és általában a kollektív szerződésekben 30 napban maximalizálják az ilyen napok számát évente. Különböző alkalmakkor, illetve esetekben járnak még szabadnapok, de az már más téma lehetne. Egészen más a helyzet viszont a szintén fejlettnek tartott világ más részein.

Az amerikaiak a statisztikák szerint átlagosan csak 11, a japánok 12 nap szabadságot vesznek ki évente. Némi ellentmondás fedezhető fel abban, hogy ennek ellenére az előbbieknek csak a 65, utóbbiaknak pedig az 53 százaléka panaszkodik a túl kevés pihenésre. A dolgok gyökerét lehet, hogy a mentalitásbéli különbségekben kellene keresni. A franciák például túlnyomórészt alapvető jogként tekintenek a szabadságra. A japánok viszont egyfajta bűnös élvezetként kezelik a szabadság témakörét. Ha maradunk, illetve visszatérünk Európába, itt is tarkaságot tapasztalhatunk. Igencsak széles skálán mozog, hogy melyik országban mennyi szabadságot kapnak a munkavállalók. A fizetett szabadságok és szabadnapok számának megítélésében is eltérő a gyakorlat a különböző országokban. Az Európai Unió tagállamaiban azonban mégis van egy közös pont: az éves szabadság húsz napnál nem lehet kevesebb. Az állami szektorban ez általában megvalósul, és még különféle alapon növelni is lehet a napok számát. A fizetett szabadságot azonban ott is, nálunk is, sok munkáltató nem szívesen adja ki. De olyan is megfigyelhető, hogy sokan maguk sem akarják kivenni, mert úgy gondolják, ezzel jobban pozicionálhatják magukat a munkáltató szemében. Pihenésre, kikapcsolódásra azonban szüksége van az embernek. Egy kis lazítás után sokszor újult erővel tudunk a munkához visszatérni. A pihenés bizonyítottan javítja a mentális és a fizikai egészséget, növeli a hatékonyságot és a teljesítményt is. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) adataiból azonban szintén az derül ki, hogy a tagállamai körében nagy a szórás a pihenőnapok számát illetően. Az uniós jog szerinti minimumot, a 20 nap fizetett szabadságot Belgium, Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Finnország, Németország, Görögország, Magyarország, Írország, Olaszország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Szlovénia és Spanyolország kínálja. Ausztria, Franciaország, Luxemburg, Svédország és Dánia azonban többet ad: évente legalább 25 nap fizetett alapszabadságot biztosít a munkavállalóknak.

Svájc 20 napot ad, míg az Egyesült Királyság 28-at. Egyes országokban azonban – a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenységének köszönhetően – a munkavállalók akár öt nappal több fizetett szabadságot élvezhetnek egy évben.

A kutatók régóta vizsgálják a szabadság, a szabadnapok és a munka termelékenysége közti összefüggéseket. A tanulmányok kimutatták, hogy a munkavállalók teljesítménye, termelékenysége nagymértékben függ a pihenésre, feltöltődésre fordítható időtől. Annak mennyiségével és minőségével is kapcsolatba hozható az összefüggés. Nem kell azonban szakembernek lenni, tudjuk, hogy a pihenés javítja a mentális és a fizikai egészséget, növeli a hatékonyságot és a teljesítményt is. Ebből eredően a teljes gazdaságra, annak növekedésére is pozitív hatással van. Bizonyos határokon belül természetesen. Ha ugyanis túl hosszú ideig nem dolgozunk, akkor kell egy kis idő, mire újra belejövünk. Ahhoz hasonlítható ez, mint amikor a focisták szezonon kívül nem edzenek, egy kicsit elkényelmesednek, a hízásra hajlamosak fel is szednek pár kilót, aminek aztán a trénerek nem igazán örülnek. Ugyanakkor az idő síkjában tekintve a dolgokra, megfigyelhető, hogy kisebb ingadozásokkal ugyan, de csökkenést mutat a naponta munkával eltöltött órák száma, illetve a munkahét is rövidülőben van. A 19. század végén Európa legtöbb országában átlagosan napi 10–12 órát dolgoztak az emberek. A vasárnap volt csak munkaszüneti nap. A hat napból álló munkahetek és fizetett szabadság nélküliség volt a jellemző. A 20. század végére viszont szinte kivétel nélkül elterjedt a 8 órás munkanap, vagyis a 40 órás munkahét, a szabad hétvége és a fizetett szabadság rendszere. Európa országaiban tehát megfigyelhetően csökkent a 19. század végétől a napi és így a heti munkaidő hossza. Ezáltal egyre több szabadidő vált elérhetővé. A hétvégék is felszabadultak, de ez nem egy lineáris, megszakítások nélküli folyamat volt. Az elnyomó politikák, valamint a háborús időszakok esetenként egy időre a visszájára fordították a trendeket. Most viszont ismét olyan kezdeményezésekről hallani, amelyek a munkanap, vagy a munkahét rövidítését célozzák meg. A fejlett gazdaságokban egyre többet foglalkoznak a négynapos munkahét kérdésével. Felismerték ugyanis, hogy a vezető gazdaságok ezáltal úgy tudnák a termelékenység szintjét fenntartani, vagy akár fokozni is, hogy közben a munkaerő-piaci versenyképességet is megtartják. Egyre több az érv ennek tükrében a négynapos munkahét mellett. Az elmúlt években több kísérletet is végeztek a rövidített munkahéttel kapcsolatosan. A munkavállalók és a cégek is többnyire pozitív tapasztalatokat szereztek. Csökkent a munkavállalók fluktuációja, a hiányzások száma is kevesebb volt, miközben a termelékenység a korábbi szinten maradt. Az alkalmazottak is természetesen jobban érezték magukat. Az utóbbi időben arról szóltak a hírek, hogy Montenegróban a 7 órás munkanapot vezetnék be. Szlovákiában pedig felröppent a hír, hogy Robert Fico miniszterelnök a négynapos munkahét bevezetésén gondolkodik.

A fizetett évi szabadságra visszatérve, annak fogalma az iparosodáshoz, az urbanizációhoz köthető. Amikor az akkor modern értelemben vett munkásosztály és a középosztály a 20. században létrejött a világ fejlett államaiban, akkor jött úgymond divatba a pár hetes fizetett távollét, amikor nyaralni ment, vagy más módon pihente ki magát a dolgozó. Európában ekkor vált hagyománnyá, hogy júliusban vagy augusztusban mentek az emberek évi szabadságra. Ilyenkor általában a délebbre fekvő, mediterrán országokban töltöttek néhány napot, vagy hetet is. Az olyan vállalatokban, gyárakban, ahol a termelés jellege azt lehetővé tette, ilyenkor leálltak a termeléssel, kollektív szabadságra mentek a dolgozók. Tagadhatatlan tény viszont, hogy a vállalkozónak ki kell gazdálkodnia, illetve a munkavállalónak meg kell termelni a javakat ahhoz, hogy a szabadság is fizetett lehessen.