Az Egyesült Államok Ohio államában, a Nemzeti Gárda James A Garfield katonai támaszponton a közelmúltban rendezték meg a Best Warrior járőrbajnokságot, amelyen többek között a Magyar Honvédség színeiben a magyarkanizsai születésű Pihe Tamara őrmester, a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia kiképző altisztje is részt vett. Tamarával az amerikai járőrbajnokságról és a hivatásáról beszélgettünk.
– Mindig is egy átlagos magyarkanizsai gyereknek tartottam magam, bár édesanyám szerint már kiskoromtól fogva volt bennem valami különleges. Boldog gyerekkorom volt és tisztán soha sem jöttem be az utcáról, mert ahogy mondani szokták „piszkos gyerek, boldog gyerek”. Mivel az utcánkban kevés lány lakott, legtöbbször fiúkkal játszottam, és nem volt meglepő, hogy gyakran „katonásdit” játszottunk. Talán már akkor sejtettem, hogy egyszer hasonló hivatás vár rám. A szüleim mindig mindent megtettek értünk, amit csak tudtak, de a legnagyobb ajándékuk az volt, hogy feltétel nélkül támogattak minden döntésünkben. Ezt a hátteret és nevelést mindig hálával fogom emlegetni. Gyerekként sokat sportoltam és sokáig azt hittem, hogy a sportolói pályát választom, de végül másként alakult az életem. Az általános iskola után Szegeden tanultam tovább, ott is érettségiztem le, és persze ezt követően el kellett döntenem, hogy „hova tovább?”, majd pedig eldöntöttem, hogy katonának jelentkezem. Édesanyám bár természetesen féltett, de azonnal érezte, hogy ez való nekem. Édesapám pedig az egész téglagyárnak büszkén mesélte, hogy a katonai hivatást választottam. Mai napig úgy köszön el tőlem, hogy: „Én nem téged féltelek, hanem a többit!”
Az Acélkocka programra (Az Acélkocka egy magyarországi katonai altiszti képzési program, melynek célja, hogy felkészítse a jelentkezőket a Magyar Honvédség altiszti beosztásaira. A program részeként a résztvevők alapkiképzésen, altiszti alapfelkészítésen és altiszti szakmai felkészítésen vesznek részt – a szerző megjegyzése) jelentkeztem, mert sokan ezt ajánlották. Ez a döntés volt az, ami elindította a katonai pályámat, és végül ez vezetett oda, hogy immár harmadik éve kiképzőként dolgozom az MH Altiszti Akadémiáján. Azóta is úgy érzem, hogy jó döntést hoztam, és a helyemen vagyok.
A katonai hivatás gyerekkorom óta közel áll hozzám. A családomban édesapám és nagybátyám is katonaként szolgáltak, édesapám még az egykori Jugoszláviában volt katona és mindig is az volt az álma, hogy a fia, tehát a bátyám katona vagy rendőr legyen, de ő inkább a gépészmérnöki pályát választotta. Mindig is vonzott a fegyelem, a közösség, a hivatástudat és az a fajta szolgálat, amit a katonaság jelent. Mivel Magyarországon fejeztem be a tanulmányaimat, így természetes volt számomra, hogy itt kezdem meg a pályafutásomat, és a Magyar Honvédség kötelékében szeretnék helytállni. Úgy érzem ez az a közeg, ahol valódi értéket teremthetek, és ahol a hivatásom összhangban van a személyes meggyőződésemmel is.
Milyen feltételeknek kellett eleget tennie ahhoz, hogy a kötelék tagja legyen, és voltak-e önnel szemben előítéletek?
– A bekerüléshez természetesen meg kellett felelnem a fizikai, pszichikai és egészségügyi alkalmassági követelményeknek, valamint a szükséges tanulmányi és szakmai elvárásoknak is. Tudtam, hogy ez egy felelősségteljes hivatás, így minden szakaszát komolyan vettem.
Ami az előítéleteket illeti: a honvédségnél soha nem tapasztaltam ilyesmit. Felnőtt, nyitott gondolkodású emberekkel dolgozom együtt, és mindenki rendkívül kedvesen fogadott. Kifejezetten érdeklődtek is az iránt, hogy nálunk, otthon, Szerbiában hogyan zajlanak bizonyos dolgok, és egyfajta kulturális kíváncsisággal fordultak felém.
Igaz, a tanulmányaim kezdetén volt néhány viccesebb megjegyzés az akcentusommal kapcsolatban, hiszen akkor még kicsit „idegenül” beszéltem magyarul. De ez inkább játékos, mintsem bántó formában jelent meg, és soha nem gátolt abban, hogy beilleszkedjek vagy előre haladjak a pályámon.
Milyen nehézségekkel volt kénytelen szembesülni a kiképzés során, illetve a későbbiekben, az MH Altiszti Akadémia Altisztképző Központjának kiképző őrmestereként?
– A kiképzés során a legnagyobb kihívást kezdetben az jelentette, hogy fizikailag és mentálisan is folyamatosan magas szinten kell teljesíteni. A katonaság nem csupán fizikai állóképességet, hanem fegyelmet, türelmet és gyors alkalmazkodóképességet is elvár, ami egy fiatal számára eleinte próbára teszi a kitartást. Ugyanekkor épp ezek a nehézségek erősítettek meg emberileg és szakmailag is.
Később, amikor már az MH Altiszti Akadémián, az Altisztképző Központban kiképző őrmesterként dolgozhattam, egészen más típusú felelősséggel kellett szembenéznem. Itt már nemcsak magamért, hanem mások fejlődéséért, felkészültségéért is felelős lettem. Ebben a hivatásban fontos, hogy meglássuk és megkeressük, kik azok, akik vezetői képességgel rendelkeznek.
Ez a munka nemcsak szakmai, hanem emberi oldalról is rendkívül sokat kíván: türelmet, példamutatást és állandó önfejlesztést. De épp ezek miatt érzem úgy, hogy ez az egyik legértékesebb feladat, amit a pályám során betölthettem.
A közelmúltban Lukács Adrián őrmester bajtársával Magyarországot képviselte az Egyesült Államokban, egy ohiói kiképzőbázison megrendezett Best Warrior járőrversenyen. Kérem, meséljen magáról a versenyről, valamint arról, hogy milyen feladatokat, küldetéseket kellett teljesíteniük a megmérettetésen.
– Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy Magyarországot képviselhettem ezen a nemzetközi szintű versenyen. A Best Warrior egy rendkívül összetett, fizikailag és mentálisan is megterhelő járőrverseny, ahol felderítési, fegyverkezelési, akadálypályás és elsősegélynyújtási feladatok is szerepeltek, persze mindez folyamatos mozgásban, időnyomás alatt. A célunk az volt, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsuk és megmutassuk, hogy az MH Altiszti Akadémia Altisztképző Központjának kiképzői felkészültsége világszinten is megállja a helyét. Hatalmas élmény és szakmai tapasztalat volt, amit később az Acélkocka programban is kamatoztathatunk.
A feladatok közül melyik volt a legnehezebb ön számára?
– Számomra a legnagyobb kihívást a fizikai teljesítmény jelentette, különösen azért, mert én voltam az egyedüli női versenyző. A női és a férfi fizikai felépítés különbségei itt valóban érzékelhetők, és az erőpróbák során ez még inkább előtérbe került.
Az egyik legnehezebb feladat egyébként az utolsó napra volt hagyva, az úgynevezett Ruck March. Ez egy 13 km-es menet nehéz, 20 kg-os hátizsákkal és karabéllyal, és mindezt időre kell megtenni. Nem egy könnyű kis séta volt, mert tempósan futva kellett teljesíteni, ami, valljuk be, kemény fizikai megmérettetést jelentett. Az éjszakai tereptan további kihívásokat tartogatott. Itt mindössze egy térkép és egy tájoló segítségével négy földrajzi pontot kellett megkeresni, mindezt egyedül. A terep tele volt kidőlt fákkal és patakokkal amiket nem lehet elkerülni, mert különben eltévedek. A sárban többször elestem és átázott ruhával folytattam az utat, az esős időjárás pedig még jobban megnehezítette az előrehaladásomat. Az eredmény mégis meggyőző volt, ugyanis huszonnégy versenyzőből a nyolcadiknak értem be, míg a teljesítményem és a pontosságom alapján az ötödik helyet szereztem meg, amire rendkívül büszke voltam.
Mentálisan szintén nehéz volt az, hogy egyedül, női versenyzőként kerültem egy olyan környezetbe, ahol egy körletben húsz amerikai nő volt a társam, mivel a kezdetekben az angol nyelvtudásom is elégé alapszintű volt. De a köztünk lévő kommunikációt a mai technológia segítségével gyűrtük le, és szerencsére mindenki kedves volt velem szemben, és sok sikert kívántak nekem, ami nagy segítséget jelentett számomra.
Pihe Tamara és Lukács Adrián őrmesterek (Fotó: Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem)
A járőrverseny alatt minden bizonnyal alkalmuk volt megismerkedni az amerikaiak és a résztvevő országok hadseregeinek a versenyzőivel, illetve rálátást szerezni a felkészültségükre. Mi az, ami lenyűgözte önt, illetve mi az, amit sikerült eltanulni tőlük?
– A legnagyobb benyomást az amerikaiak nyitottsága és segítőkészsége tette rám. Teljesen más mentalitással rendelkeznek, mint amit mi itthon megszoktunk, persze jó értelemben véve. Bármilyen kérésünk volt, vagy pedig problémánk adódott, azonnal segítettek és mindenben támogattak. A közvetlenségük és a profizmusuk rendkívül pozitív élményként maradt meg bennem. Ami igazán meglepett, az a civil lakosság hozzáállása, ugyanis amikor egyenruhában léptünk be a boltokba vagy sétáltunk a városban, annak ellenére, hogy látták azt, hogy nem amerikaiak vagyunk, mégis megköszönték azt, hogy katonaként szolgálunk. Megtörtént az is, hogy az éttermekben még a szakács is kijött az asztalunkhoz, üdvözölt minket és megköszönte a szolgálatunkat. Ez itthon ritkán fordul elő, és ezért számomra megható és motiváló volt.
A versenyen rajtunk kívül Szerbia is részt vett (a versenyen a 72. Különleges Műveleti Dandár képviselte országunkat, és Nikola Ivković, a katonai egység őrvezetője első helyezést ért el a közlegények mezőnyében – a szerző megjegyzése). Velük hamar közös hangra leltünk, hiszen hasonló háttérből érkeztem. A szerb csapatban a mentalitásukra jellemző kitartást és büszkeséget láttam, illetve azt, hogy soha nem adták fel, és nagyon komolyan vették a megmérettetést. Szakmailag és fizikailag is kiválóan teljesítettek. Mint utólag kiderült, a versenyen résztvevő katonák annál az ejtőernyős zászlóaljnál szolgálnak, ahol egykor édesapám is szolgált.
Ami a szakmai tapasztalatokat illeti, az amerikaiak rendkívül jól szervezett és precízen felépített versenyt bonyolítottak le. A feladatsorok logikusak, változatosak és kihívást jelentők voltak, sok olyan elemmel, amiket itthon is érdemes lenne beépíteni az Acélkocka-képzésbe. Ezt a fajta hozzáállást és szervezettséget mindenképpen szeretném itthon is kamatoztatni.
Milyen eredményeket sikerült elérniük a versenyen?
– Lukács Adrián őrmester kiváló teljesítményével az összesített versenyben a 3. helyen végzett, amivel elnyerte a „Legjobb külföldi altiszt” címet is, és ez nemcsak számára, hanem a Magyar Honvédség egész altiszti közössége számára is óriási elismerés.
Én magam az összesített 11. helyet szereztem meg, ami egy erős középmezőnyös eredmény, és őszintén büszke vagyok erre. A verseny során számos kihívással kellett szembenéznem, de minden erőmet beleadtam és végig arra törekedtem, hogy méltón képviseljem Magyarországot.
Lukács őrmesterrel folyamatosan támogattuk egymást, csapatként dolgoztunk, és ez a közös erőfeszítés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy eljutottunk eddig a pontig.
Futás közben (Fotó: Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem)
Jelenleg kiképzést vezető őrmesterként dolgozik, de milyen rövid-, illetve hosszútávú terveket, álmokat dédelget, akár a hivatása, akár pedig a magánélete terén?
– Úgy érzem, hogy mind a hivatásomban, mind a magánéletemben igazán hosszú távon gondolkodom. Célom az, hogy folyamatosan fejlődjek, és olyan altiszteket képezzek ki, akikből nemcsak kiváló katonák, hanem erős és hiteles vezetők is válhatnak. Szeretem a munkámat, jól érzem magam benne, és nap mint nap teszek azért, hogy ez így is maradjon.
A jövőben szeretnék még több nemzetközi megmérettetésen és tanfolyamon részt venni, ahol nőként is bizonyíthatom a tudásomat és helytállásomat egy egyre professzionálisabb katonai közegben.
A magánéletben olyan biztonságos és melegséget nyújtó otthon megteremtése a vágyam, amilyenben én is felnőhettem. Ebben a folyamatban hatalmas szerepet játszik a párom, akit nemsokára a férjemnek nevezhetek. Mindvégig mellettem állt, támogatott még az amerikai tartózkodásom alatt is, ő volt a legnagyobb szurkolóm. Ő az, aki mindenben támaszt nyújt és akivel a hivatásban és a magánéletben is közösen építjük a jövőt.
Hivatásos katonaként mit tanácsolna mindazoknak a vajdasági magyar hölgyeknek, akik önhöz hasonlóan a Magyar Honvédségben szándékoznak szolgálni. Mire figyeljenek oda, illetve miképpen készüljenek fel?
– A legfontosabb az, hogy ne féljenek kilépni a komfortzónájukból. A katonai pálya nem könnyű, de rengeteg önbizalmat, tartást, célt és egy közösséget ad vissza, amelyre mindig lehet számítani. Vajdasági magyarként és nőként is azt tapasztaltam, hogy ha valaki elkötelezett, szorgalmas és hajlandó tenni a céljaiért, akkor a Honvédségben megtalálhatja a helyét.
Fizikailag és mentálisan is fontos a felkészülés. Törekedni kell az állóképesség fejlesztésére, mert a kiképzés és a katonai mindennapok próbára teszik az embert. Ugyanakkor a lelki erő és a kitartás legalább ilyen fontos, különösen akkor, ha valaki nőként lép be egy alapvetően férfias közegbe.
Azt is tanácsolom, hogy legyenek nyitottak a fejlődésre és a tanulásra, még ha az elején nehéznek is tűnik a nyelv, a szokások vagy a katonai rendszer. Magam is szembesültem kihívásokkal, de mindig csak előre néztem és ma már úgy érzem, hogy minden nehézség hozzáadott ahhoz, aki ma vagyok.
És talán a legfontosabb: soha ne adják fel. Ha van bennük hivatástudat, ha hisznek abban, amit csinálnak, akkor a Honvédség olyan hely lehet számunkra, ahol valóban építeni tudnak, másokat, magukat és a jövőjüket is.
A fotókat Pihe Tamara bocsájtotta rendelkezésünkre.
Nyitókép: Pihe Tamara, magyarkanizsai születésű kiképzőőrmester (Fotó: Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem)
