Egy környezetvédelmi szakemberrel folytatott beszélgetésem végén arra jutottunk, hiába a városonként elérhető ingyenes hulladékudvar, aligha számíthatunk bennük számottevő forgalomra addig, amíg az emberek fejében nem történik szemléletmódváltás. Például egy olyan elhatározás, hogy az eszement eltüzelések helyett a telepen szabaduljanak meg a lomjaiktól. Berögződött, így könnyebbnek is tűnik a rossz szokás folyamatos ismétlése, a légszennyező és rákkeltő anyagok meg észrevétlenül kerülnek be a levegőbe és a tüdőnkbe. De, amit nem látunk és nem okoz azonnal egészségügyi problémát, azzal nem törődünk – mondta.
A környezetszennyező és egyéb káros rutinjaink hasonló alapokon nyugszanak, nem mellesleg a tudás és tudatosság hiányából erednek. Megveszek egy zacskót, na és? Tegnap amúgy sem voltam a boltban, sőt, aztán úgyis abba gyűjtöm a szemetet, gyorsan megszabadulok tőle. Amennyiben túl sok halmozódik fel belőle, néhányat félreteszek, jó lesz még valamire, a többit pedig a szelektív kukába dobom, ezzel szinte már újra is hasznosítottam őket. Nem mentem fel önmagamat sem, mivel sokszor beleesek ugyanebbe a hibába. Ugyan, a vásárláshoz készülök vászontáskával vagy egy agyonhasznált nejlonszatyorral, a zöldségek és a gyümölcsök válogatása közben villan be, megfeledkeztem az erre a célra használt hálós szatyorról. Felbosszant, amiért ismét egy vagy kettő, esetleg három vagy még több, további használatra teljesen alkalmatlan, hajszálvékony nejlonnal gazdagodom. A környezettel együtt még magamat is megkárosítom, hiszen előfordul, hogy ezekért fizetni kell, ugyanis a vonatkozó uniós szabályzások értelmében egy ideje már a legtöbb európai országban pénzbe kerülnek a biológiailag lebomló zacskók. A nevük megtévesztő, mivel teljesen általában csak ipari körülmények között semmisülhetnek meg.
Jó néhány éve Szerbiában is felháborodást váltott ki, amikor a kereskedelmi láncok az addig ingyenes műanyag zacskók helyett már csak lebomló anyagból készült alternatívát adhattak el a vásárlóknak. A köztudatban ez úgy csapódott le, hogy attól kezdve fizetni kellett az addig ingyenes batyuért. Még ma is aprópénzért kapható, így nem taszítja a vásárlót egzisztenciális krízisbe, vagyis kis anyagi kiadás ellenében továbbra is fürödhetünk a nejlontengerben, azonban azt a korábbi káros szokást kétségkívül orvosolta, amikor a kassza végében csak úgy a kezünkhöz tapadt a szükségesnél több darab. Fizetünk a zacskóért, az ételesdobozért, előbb-utóbb a díjkötelessé váló PET-palackokért is, amiket majd zsákszámmal hordhatunk a visszaváltó automatába. Pénz és idő az ember életéből, közben mindez jelentéktelennek tűnik globális szinten.
Számtalan irányban folytathatnám a témát, lamentálok, hogy mire helyezzem a hangsúlyt, közben kinézek az ablakon és látom, ahogy a szomszédos kínai üzlet dolgozói egymás után hordják ki a boltból a már üres, de különböző csomagolóanyagokkal utólag teletömött, hatalmas kartondobozokat. Egy héten legalább kétszer körbebarikádozzák a szelektív gyűjtőt, mivel az a negyedét sem tudja befogadni annak a hulladéknak, amit termelnek. Ha a mai naptól fogva műanyagmentes életmódba kezdenék, még az sem tudná ellensúlyozni csak ennek az egy boltnak az eddigi kártékony hatását, a természeten hagyott ökológiai lábnyomát, és még a csomagolásba bújtatott tonnányi haszontalan termékről nem is beszéltem. De minek is vásároljunk ezekben az áruházakban, ha otthonról célzottan meg tudjuk rendelni a számunkra szükséges(?) dolgokat töredék áron, hiszen a legnagyobb ázsiai webshop azzal szédít, hogy kevés pénzből vásárolhatok úgy, mint egy milliomos. Ezért megveszem a sokadik fülbevalót, a citrommintás nyári felsőt, a szúnyogriasztóval ellátott okosórát, a skandináv minimalista utánzat dekorációt, a világítós csavarhúzót, meg a gua sha arcmasszírozó követ, hogy aztán a Kína különböző szegleteiben működő gyártóktól ezeket egyesével begyűjtsék az ottani logisztikai központba, repülővel elküldjék Európába, aztán ismét szétválogassák, a célországba utaztassák, majd a helyi posta- vagy futárszolgálaton keresztül hamar átvehessem a többrétegű csomagolásban. Megérte? Hogyne! Ebben a rohanó világban és szegény országban miért ne élhetnék ezzel a „takarékos” lehetőséggel. Közben semmivel sem vagyok különb annál a kínai üzletnél, amelynek elítélem a fogyasztását.
A Plastic shopping bag Wikipedia-oldal szerint környezetvédelmi becslések alapján évente 500 billió műanyag zacskót használnak világszerte. Értelmezhetetlen szám ez az átlagember gondolkodásában. Szűkítsük le: az Eurostat egyik vonatkozó mérésében olvasható, hogy 2022-ben az Európai Unió tagállamaiban országonként átlagosan 66,6 darab könnyű műanyagzacskó jutott egy főre. Hogy ezt árnyalják, rámutatnak a tagállamok közti jelentős eltérésekre is: amíg Belgiumban mindössze 4 darab könnyű műanyagzacskót használtak személyenként, addig Litvániában ez a szám 249 darab volt. Magyarországon ugyanebben az évben 87-et számoltak fejenként, amellyel az ország a középmezőnyben végzett. Az EU-s felmérésnek hihetünk is meg nem is, azt feltételezhetjük, hogy Szerbia sem dicsekedhetne ezen a téren, hiszen a hulladékgazdálkodással már egyéni szinten is hatalmas problémák vannak.
A műanyag pedig többé már nemcsak az óceánokat fojtogatja, vagy a madarak gyomrában gyűlik össze, ott van a levegőben, amit belélegzünk, abban, amit megiszunk és megeszünk, vagyis bennünk van: a tüdőben, a bélrendszerben és véráramon keresztül már a létrejövő új életet, a magzatot is károsíthatja. Az embert érintő „műanyagmérgezés” viszonylag új betegség, ezért a hosszú távú egészségügyi hatásokat még kutatják, jelenleg nincs egységes állásfoglalás arról sem, milyen konkrét kockázatot jelent mindez, és ugye, ha nem látjuk, nem is hisszük el igazán, hogy a mikroműanyag a szervezetünk részévé vált, és ha így is történik, számtalan más betegség sújt minket, minek törődjünk még ezzel is? Nem tehetünk semmit.
Ez a gondolatmenet pedig tükrözi a kiinduló problémát: nem jó a szemléletmód. Valószínűleg azért, mert az ember már annyira elszakadt a saját közvetlen természeti környezetétől és egyben saját magától is, hogy a (műanyag)szennyezést nem érzi a legégetőbb problémájának, sőt jogosan veti fel a kérdést, hogy mit is tehet egyedül a több billió tonnányi mennyiség, a klímakatasztrófa vagy az összeomló ökoszisztéma örvényében. Ha reálisan nézzük, valóban semmit, hiszen az egyéni cselekvés értelmezhetetlenül kevés a rendszerszintű pusztítás ellen. Mégis, éppen ez a fajta lemondó gondolkodás, ez a „semmit sem tehetek” attitűd az, ami egyre távolabb taszít bennünket attól a természetes egyensúlytól, amelynek igénye eredendően bennünk van. Ha egyénileg teszünk valamit, például nem használunk eldobható nedves kendőt, nem vásárolunk havonta új ruhát, nem halmozunk fel felesleges tárgyakat, vagy nem kérünk zacskót a boltban, máris elindul bennünk a törekvés a belső rend felé. Ami pedig a külvilágban történik, az mind ennek a kollektív kivetülése.
Nyitókép: pixabay.com
