Mindig is elsősorban újságíróként tekintettem magamra

Dudás Károly neve megkerülhetetlen a vajdasági magyar közéletben – legyen szó újságírásról, irodalomról, közösségszervezésről vagy politikáról. Csantavéren született 1947-ben, újságírói pályája 1970-ben indult a Képes Ifjúság szerkesztőségében. Később mintegy két évtizeden át vezette a Hét Nap című hetilapot. Munkássága nemcsak szerkesztőként, hanem íróként is jelentős, számos kötete jelent meg, több rangos díjjal és elismeréssel tüntették ki. A vajdasági magyar közéletben is aktív szerepet vállalt: alapító tagja volt a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségnek, a Vajdasági Magyar Szövetségnek. Több mint huszonöt évig vezette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséget, amelynek jelenleg tiszteletbeli elnöke. Tevékenysége azonban ennél is sokrétűbb, az elmúlt évtizedekben meghatározó alakjává vált a délvidéki magyar közösségi életnek. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíjjal ismerte el sok évtizedes munkáját. Erről, és a mögötte álló pályáról beszélgettünk vele.

 Bár az apropót a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének életműdíja adja, nem feltétlenül ezzel kezdeném a beszélgetést. Inkább onnan indulnék, amiről eddig keveset lehetett hallani. Ritkán esik szó a pályája kezdetéről, a gyerekkorról, a családi háttérről. Kíváncsi vagyok: kik voltak a szülei, mivel foglalkoztak, milyen közegből indult? 
– Ez számomra az egyik legfontosabb kérdés. Nyilván, ha nem csantavéri lennék, talán nem is érdekelne ennyire. Én a csantavéri általános iskola után a szabadkai gimnáziumba jártam, és mindig is büszke voltam erre, hogy Kosztolányi gimnáziumába járhattam. Sokféleképpen nevezték már a gimnáziumot, volt névadója Moša Pijade, most Svetozar Marković – de mi csak úgy mondtuk: a Kosztolányi gimnáziuma. Ez is egyfajta indíttatás volt. És ott volt Csetvei Mária tanárnő is. Azt hiszem, azóta sincs sok ilyen tanárunk. Voltak nagyon jók, és írtam is róluk, de Csetvei Mária… hát ő nemcsak hatalmas tudású volt, hanem hatalmas lelke is volt. Ő volt az, aki igazán elindított, aki igazán megszerettette velem az irodalmat. Egyébként, ha már csapongok: a „Bébi néni”, a híres matektanárnő, azt mondta egyszer: „Ha maga úgy tudná a matematikát, mint a magyart, örökbe fogadnám.” Persze, megbuktatott, pótvizsgáznom kellett, de aztán végül ötöst adott. Azt mondta: „Magának van esze.” Mondtam, persze, csak szorgalmam nem volt a matekhoz. Ahhoz az is kellett volna. De a lényeg az, hogy a tanárok terelgettek és hát a család, mert erről kérdeztél. A szülői háttér is érdekes. Később a Ketrecbál című regényemben írtam erről, de sosem beszéltem róla nyíltan. A szüleim földművesek voltak, rengeteget dolgoztak. A történet szerint, amit mindig meséltek: én az összeházasodásuk után kilenc évvel később születtem, mert amikor összeházasodtak, összekuporgattak öt hold földre meg egy házra valót, és életükben először moziba mentek. A Tarzant nézték meg, de mire hazaértek, betörtek hozzájuk. Elvitték az öt év alatt összekuporgatott pénzüket. Ráadásul egy rokon tette, később kiderült. Ez az ember csendőr volt, és persze nem is nyomozták ki az ügyet. A szüleim újrakezdték. Soha többé nem mentek moziba. De megint összeszedték magukat. A Szőlősor 3. utcájában vettek egy kis házat, földet vásároltak. Így indult az egész. A szüleim azt szerették volna, hogy különb legyek, mint ők, de hát nem lettem különb. Ők sokkal lelkiismeretesebbek voltak, szorgalmasabbak. Azt akarták, hogy tanuljak, hogy nekem jobb sorsom legyen, mint nekik volt. A gimnázium után én is továbbtanultam. Nem is mertem más helyre menni, csak az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre. Két oka is volt ennek: egyrészt csantavériként nem tudtam rendesen szerbül. Másrészt már akkor jelentek meg novelláim. Tudtam, hogy ott a helyem. Innen indult minden.
 Korábban azt nyilatkozta, hogy nagy jövőt jósoltak önnek irodalmi téren. Hogyan lett mégis előbb újságíró mint író? Hogy jött közbe az újságírás? 

– 1967 körül ígéretes novellistának számítottam. Műveim a Hídban jelentek meg, és valóban nagy jövőt jósoltak nekem az irodalmi életben. Akkoriban másodéves egyetemista voltam. Penavin Olga tanárnő különböző gyűjtőútra vitte a hallgatóit, minket Baranyába. Míg a többiek a tájszavakat gyűjtötték, én inkább az embereket kezdtem figyelni. Így született meg egy hosszabb riportom, amely végül meg is jelent. Ez a munka határozta meg az egész további pályámat. Persze kellett a szerencse is. Nekem például óriási szerencsém volt, hogy másodéves egyetemistaként megismerkedhettem a Képes Ifjúság szerkesztőségével. Hornyik Miklós volt akkor a főszerkesztő – számomra ő volt az utolsó igazi főszerkesztő. Amikor meghalt, írtam is róla: „Meghalt az utolsó főszerkesztő.” És tényleg, ő volt az. Olyan csapatot gyűjtött maga köré, hogy szégyen lett volna nem jó újságíróvá válni abban a közegben. Most életveszélyes lenne neveket sorolni, mert az ember óhatatlanul kihagy valakit – de azért néhányat hadd említsek. Ott volt Németh István, nagy írónk. A művelődési rovatot Bori Imre vezette. Aztán Deák Ferenc, szintén kiváló író, ő járta a terepet. Később csatlakozott Domonkos István is. Ott dolgozott Podolszki József, és természetesen Dormán László, az egyik legkiválóbb fotósunk, fotóművészünk. És már akkor is az volt – nem utólag lett azzá. Ahogy én is szoktam mondani: az első írásaim voltak a legjobbak. Dormánnak meg az első fotói. És tudod, mi volt még érdekes? Akkoriban szégyen volt, ha valaki nem tudott írni, de mégis újságíróskodott. Ma ez teljesen elfogadott. Ma rengetegen írnak cikkeket úgy, hogy közben sosem tanultak meg írni. Akkor viszont... Bori tanár úr is megmondta: „Egy riportnak akkor van létjogosultsága, ha írástudó írja.” Mert akkor irodalmi értéke van. Megfogja az olvasót, fantáziát mozgat meg, végigolvassák.

 Milyen volt akkoriban fiatal újságírónak, fiatal írónak lenni? 
– Akkoriban az volt az élmény, hogy vártuk a folyóiratokat. Vártuk, hogy megjelenjen a Híd, a Képes Ifjúság, a Magyar Szó… Lapozgattuk őket, és kerestük bennük a legjobb írásokat. Egy Domonkos István-verset, egy Gion Nándor-novellát, vagy egy Németh István-féle nagy riportot. Ez akkora élményt jelentett, hogy az ember nem is tudta, mire számíthat – de épp ez volt benne a varázs. Ma pedig úgy múlnak el hetek, hónapok, hogy nem jelenik meg egyetlen olyan írás sem, ami igazán megfogna, ami megmaradna. Persze, lehet, hogy bennem van a hiba. Lehet, hogy én nem értem az új idők írásait. Ez is lehet. Sok író csak a saját fájdalmáról, szomorúságáról ír, mi pedig attól voltunk szomorúak, ha a közösségünk sorsa rosszabbra fordult. És attól lett fényesebb a szemünk, ha jobbra fordultak a dolgok, ha könnyebb lett az emberek élete. Nem attól, hogy éppen hogyan festünk reggel a tükörbe nézve. Ahogy Petőfi írja:
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni, Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak…” A legutóbbi könyvemet Tóth Lívia szerkesztette, Magyar utak a címe, a Hét Napnál jelent meg. Ő mondta is: ezek közéleti vívódások. Hát igen. Én ezen vívódom. Ezen háborodom fel. Vagy ennek örülök, ha történik valami jó a közéletünkben, vagy akár csak a családunkban. Az, hogy éppen jól érzem-e magam vagy sem, engem sosem érdekelt. És nem is hiszem, hogy az olvasót érdekelné, hogyan van az újságíró. Az újságírónak az a dolga, hogy valahogy kiderítse: hogy van a közösség. Azt kell felszínre hoznia. 
 Ahogy a régi Képes Ifjúság számait lapozgattam, feltűnt, hogy nem „csak” jól kellett írni, hanem bátornak is kellett lenni.
Akkoriban a Képes Ifjúság 12 ezer példányban jelent meg. És nem a tinédzserek olvasták, hanem a 25–35 éves korosztályhoz szólt. Akkoriban riportokat írtunk a szórványról, az asszimilációról. Az én első írásom a harmadik oldalon jelent meg, Dormán László kiváló fotóival. A halászokról írtam – arról, hogyan semmizte ki őket az állami rendszer. És ehhez kellett bátorság is. Például a kopácsi halászok ügyében beperelték a szerbiai Erdő- és Vízgazdálkodási Vállalatot. Az Újvidéki Televízió egyik újságírója nem merte megírni. Akkor Vicsek Károly rendező-operatőr azt mondta: „Gyere, csináld meg te!” Megcsináltam. És a tévé is leadta. Az emberek nem mertek ezekhez a kényes témákhoz hozzányúlni. De mi, a Képes Ifjúságnál, hozzányúltunk.
 Mi irányította a figyelmüket a szórvány felé, a perifériára szorult közösségek felé?
– Mondhatnám, hogy egy kiváló főszerkesztő, Hornyik Miklós. De nem is az volt a lényeg, hogy ő témákat adott – sokszor ezeket a helyeket, ezeket a közösségeket ő maga sem ismerte. Hanem az, hogy beengedte őket az újságba. Fontosnak tartotta, hogy ezek a történetek ott legyenek. Kérdezted, mi vitt le engem például Dél-Bánátba? Vagy Baranyába? Vagy a Muravidékre? Hát ez is a nemzeti összetartozás része. Ezt mi már akkor is tudtuk. Mielőtt bármilyen politikai deklaráció vagy törvény kimondta volna. El is mondtam egyszer Orbán Viktornak, amikor találkoztunk, hogy nekünk nem most hozták létre a nemzeti összetartozást. Mi már a hetvenes években fölépítettük. Tudniillik, a Képes Ifjúságban ugyanannyi írás jelent meg a Drávaszögről, a Muravidékről, Erdélyről, mint a mi világunkról. Mert pontosan tudtuk, hogy összetartozunk. És amikor később megalapítottuk a VMDK-t, majd az VMSZ-t, ugyanez a szándék vezérelt minket, hogy egyben lássuk a magyarságot.
 1983 decemberében távozott a Képes Ifjúságból és ment át a 7 Napba? Nagy váltás volt?
– Ha most visszatekintek: kétségtelen, hogy a Képes Ifjúság volt életem egyik legszebb és legmeghatározóbb időszaka. Ott tanultam meg mindent. De aztán jött a Hét Nap és az is életem részévé vált. Kezdetben mindig azt mondtam, hogy én inkább Képes Ifjúság-os vagyok, mint Hét Nap-os, de aztán ez megváltozott. Nem úgy, hogy az egyiket feladtam volna, hanem úgy, hogy mindkettőt a magaménak éreztem. Én mindig is büszke voltam arra, hogy amikor végül el kellett jönnöm a Képes Ifjúságtól, és átkerültem a Hét Naphoz, akkor úgy mehettem, ahogy én határoztam meg: „szabadriporternek” így egybe írva. Lehettem volna szerkesztő is, de nem azt választottam. Mert számomra ez volt a legfontosabb, hogy azt csinálhattam, amit akartam. Talán csak akkor nem, amikor főszerkesztő lettem a Hét Napnál, akkor már másokra is figyelni kellett, menteni kellett a lapot. De amíg csak lehetett, szabad voltam. Nemcsak cikkeket írtam, hanem irodalmi riportokat, vezércikkeket, kommentárokat. Akkor már regényt is írtam – például a Ketrecbált. Na, hogy az milyen sorsot ért, az már más kérdés. A kritika nem tudott mit kezdeni vele. Mert abban nem voltak buborékok meg lila ködök. Abban a mi valóságunk volt, a mi életünk, és ugyanez igaz az újságírásra is. Amikor megjelent a majdnem ezeroldalas, kétkötetes könyvem, a Nem éltünk gyöngyszigeten, megkérdezték tőlem: ha valaki csak belelapoz, mit fog megtudni belőle? Azt feleltem: azt, hogyan éltünk itt, a Délvidéken. Hogyan éltünk mi, magyarok. És ha most írnom kellene, ma is erről írnék, hogy hogyan élünk itt, a Délvidéken. És talán hozzátenném azt is, hogyan élhetnénk, ha másképp működne a világ. Itt, nálunk is.

 Hogy fogadták a Hét Napban? 
– Nem volt egyszerű közéjük csöppenni. Ráadásul én akkor már nem kezdő voltam. Voltak köteteim. Az olvasói visszajelzések is egyértelműek voltak. Volt egy felmérés is: melyik újságíró írásait olvassák a legtöbben? Az első tíz között mind a tíz cikkem ott volt. És akkoriban ez még számított: a népszerűség dupla fizetést ért. Szóval nem volt egyszerű engem befogadni, de végül megszerettek. És én is megszerettem őket. A példányszám közben felment hatvanezerre. Kárpát-medencei szinten is a legnagyobb példányszámú hetilap lettünk. Modernizáltuk a lapot, magazinosabbá tettük, és jó újság lett belőle. Én készítettem interjúkat Csoóri Sándorral, Antall Józseffel, Csurka Istvánnal. Mások meg azzal büszkélkedtek, hogy ők Lukács Györggyel – a nagy marxista filozófussal – készítettek interjút. Szóval ideológiailag is voltak feszültségek. De ezek eltűntek, amikor megjelent a közös ellenség: a hatalom.
 A lehető legnehezebb időszakban, a kilencvenes években volt a Hét Nap főszerkesztője.
– Azokban az időkben nemcsak írni és szerkeszteni kellett, hanem meg kellett menteni a lapot is. A Hét Nap a kilencvenes években, a Milošević-féle rendszerben is kiállt. A vezércikkeink, a kommentárjaink, főként a közösségi témákban, kőkemények voltak. Miközben mások már óvatosan fogalmaztak, mi mentünk előre. Amikor megpróbálták leváltani a főszerkesztőt, a szerkesztőség egy emberként zárt össze. Kiálltunk mellette. Harcoltunk érte, szó szerint az életünket tettük rá. Ez ellen kétszer is sztrájkkal tiltakoztunk. Válaszul a hatalom megvonta a támogatást, és egy tollvonással megszűnt a Hét Nap. Így született meg az Új Hét Nap majd a Szabad Hét Nap. A Magyar Kultúra Alapítvány és Csoóri Sándor, akit barátomnak mondhattam, szintén támogattak bennünket. Enélkül talán nem is maradtunk volna fenn. Később, amikor már a Szabad Hét Nap is működött, a hatalom egy harmadik kiadványt is létrehozott, a 2x7 Napot. Sajtótörténeti kuriózum volt ez, egyszerre három hetilap létezett Hét Nap néven. Szegény olvasók nem győzték kapkodni a fejüket. A célunk akkor is az volt, hogy a teljes délvidéki magyarságot tájékoztassuk. Mi jelentettük meg a Bánáti Újságot, és mellékletként a Tisza mentét, a Dunamelléket, a Bácsországot és a Tháliát. Mindezt abban az időben, amikor papírhiány volt. Mindenfelé kopogtattunk, kilincseltünk. Amikor a legnagyobb bajban voltunk, minden úgy működött, mint a „kisangyal”. Nem volt szó ellentétről versengésről a lapok között, épp ellenkezőleg. A Családi Kör és a Napló adtak először papírt nekünk, mi pedig visszaadtuk, sőt, amikor tudtunk, segítettünk másokon is, például a Magyar Szónak. Ők is visszaadták. Így ment ez akkoriban: egymásnak segítettünk. Ez volt a délvidéki magyar sajtó igazi összefogása. Nem versengés, hanem közös túlélés.
 Alapítója a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének, a Vajdasági Magyar Szövetségnek, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek. A közéleti szerepvállalása mennyire ment az újságírói és az írói pályafutásának rovására?
– Persze a rovására ment, de egyszerűen ez volt a helyes út. Mindez, hogy megalakíthattuk a vajdasági magyarság érdekérvényesítő szervezeteit, történelmi lehetőség volt, és nekünk ezt meg kellett ragadnunk. Nem volt egyszerű, hosszú és rögös volt az út, de megérte, az biztos. Én mindig is tiszteltem a tekintélyt. Például Herceg Jánost, akit sokszor idéztem. Ő mondta: „Magyar írók, újságírók vagyunk. Nem nézhetjük közömbösen népünk sorsának alakulását.” Ez szerintem kulcsmondat. Ebből indultunk ki. Akkoriban egyáltalán nem számított természetesnek, hogy egy újságíró vagy író közéleti szerepet is vállaljon Amikor létrehoztuk az első önszerveződésünket, a VMDK-t, értelmiségiek – írók, újságírók, színészek, filmrendezők – álltak az élére. Sokan döbbenten kérdezték: mi dolgunk van nekünk, független értelmiségieknek a politikával? Csakhogy a kérdés épp fordítva vetődött fel bennem, ha mi nem vállaljuk el, ha nem szólunk bele, akkor majd azok irányítanak, akik nem kérnek felelősséget, csak hatalmat. Én ezért léptem a közéletbe. Nem karrierből, nem ambícióból, hanem kötelességtudatból.
 Visszatérve a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének életműdíjára, miért tartja fontosnak ezt a díjat? 
– Mostanra valóban elismert lett a munkám, de ez hosszú út eredménye. Három dolog miatt tartom különösen fontosnak ezt a mostani díjat. Először is azért, mert valahogy keretbe foglalja az újságírói munkámat. Majdnem ötven éve kaptam meg az első díjamat, Újvidék város Nagykorúsági díját. Akkor éppen a Szakadó című kötetem jelent meg. Érdekesség, hogy a díjat akkor Đorđe Balaševićtyel együtt kaptuk. Ez volt az első alkalom, hogy újságíróként ismertek el – ráadásul akkoriban még nem volt szokás, hogy újságírók ilyen rangos elismerést kapjanak. Nekem is inkább irodalmi alapon ítélték oda, nem egy cikkre, hanem egy kötetre kaptam. Másodszor, azért örülök különösen, mert végre a saját szakmám, az újságíró-társadalom is befogadott. Egész pályám során két világ határán mozogtam: a politikai elit sosem fogadott be, mert újságírónak tartottak, az irodalmi közeg pedig idegenkedett tőlem, mert politikai szerepet is vállaltam. Most viszont az újságírók mondták ki „igen, hozzánk tartozol.” Harmadszor, és talán számomra ez a legfontosabb, hogy ezt a díjat Dormán Lászlóval együtt kaptam. A harcostársammal. Mert mi tényleg kiegészítettük egymást könyvekben, riportokban, fotóban és szövegben, az valódi közös munka volt. Mindig úgy éreztem, hogy hiába írtam én tíz flekknyi irodalmi riportot, Dormán László fotóival volt kerek a történet. Az ő fotói egyenrangúak voltak a szöveggel. Együtt voltunk teljesek. És talán ezt most mások is észrevették.
Talán azt is fontos megemlíteni, hogy én mindig elsősorban újságíróként tekintettem magamra. Ezért is különösen fontos számomra ez a díj.