Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc a Délvidéken. Százötven évi haldoklás után a XVIII. században új honfoglalóktól lett hangos a táj, megkezdődött Magyarország török által elpusztított déli vidékeinek a betelepítése. Következett a két és fél évszázados korszak, melynek során újjászületett a magyar Délvidék. Egyre gazdagodó falvak, felvirágzó kisvárosok olvasztották magukba a német, osztrák és francia – elvétve olasz, spanyol, esetenként lengyel – bevándorlók tömegeit vagy csak kósza csoportjait. A XIX. század második felére létrejött egy gazdagon tagolt parasztpolgári társadalom, amely otthonossá tette és élhetővé formálta a Délvidék gazdasági és szellemi éghajlatát. És mire a táj változatos hagyományvilága létrehozta a maga nemzetenként elkülönült, de elkülönültségében is egymás mellett élő rendszereit, az újraformálódott vármegyék dús vetésében kilombosodott a délvidékiségnek az a misztériuma, amely egyedivé formálta a lentiségünk világát. Mire létrejöttek a nemesi, majd a polgári társadalom intézményei, addigra kialakult a Délvidék szellemisége is. A Rákóczi-felkelés még csak körvonalaiban mutatta meg a közösséggé formálódás igényét, az 1848–1849-es forradalom már harcolni is kész volt az élhető emberi világ megteremtése érdekében. A forradalom leverését követő megtorlás évtizede után, az 1860-as évektől végre kiteljesedett a Délvidék felvirágzása, amely nemcsak takarékpénztárakban, részvénytársaságokban, piacokban és vállalkozásokban volt mérhető, hanem kastélyokban, palotákban, templomokban, parkokban, kertekben, dallamokban, versekben és regényekben is.
A XIX. század közepére a magyar közösségben kiforrott a nemzeti önállóság és függetlenség igénye, s ezért akár harcolni és kész volt. Az 1848. március 15-i pesti események híre napok alatt lázba hozta a Délvidék magyarságát is. Spelletich Bódog, Bács-Bodrog vármegye akkori táblabírája, Szabadkán elsőként üdvözölte a forradalmat, a Polgári Kaszinóban pedig lelkes gyülekezet előtt felolvasta a 12 pontot. Szeptemberben azután a szabadságharc kibontakozását követően a miniszterelnök Szabadka teljhatalmú kormánybiztosává nevezte ki, ilyen minőségében szervezte a háborút a szerb gyújtogatók különítményei ellen. Szándéka szerint csapataival Zenta és a lángoló Tisza-part megsegítésére is elindult volna, de Kaponyánál megütközött a martalócokkal, a reménytelen helyzetben Szabadkát mégis sikerült megvédenie. A pacséri birtokos, Mészáros Lázár a Batthyány-kormány hadügyminisztereként meghatározó szerepet vállalt a szabadságharc eseményeiben – ő 1858. november 16-án emigránsként Angliában halt meg.
Olchváry Ödön A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken (1902) című könyve előszavában elmondta: „A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a dél-magyarországi hadszínhelyen kezdődött s ugyanott nyert tragikus befejezést. […] Az ellenfél részéről ezen hadműveletek politikai alapon két külön epochát képeznek – a szerb vajdaságért, majd az egységes monarchiáért való harc által; de miután ezeknek katonailag csak egy közös céljok vala: a magyar hadsereg leverése, e két időszakot magyar hadtörténeti munkámban külön választani fölöslegesnek tartottam. Eme hadműveletek néphadak és rendes csapatok kisebb és nagyobb szabású vállalatait, s a déli magyar hadseregnek a déli osztrák hadsereg ellen intézett küzdelmeit tárják elénk.” Olchváry Ödön művében részletesen bemutatta a délvidék harcterületeinek eseményeit, Szent-Tamás szerbek által történt felégetését, Fejértemplom, Perlasz, Strázsa (Lagerdorf), Jarkovácz, Hegyes, Mosorin, a magyar fegyverdicsőség maradandóan emlékezetes helyeit. „A honvéd zászlóaljak egy része (ezek közt a híres vörös sipkás 9-ik zászlóalj) a Délvidéken nyerte a tűzkeresztséget, a férfias küzdelem első iskoláját; e zászlóaljak már itten, s utóbb a főhadszínhelyen (a Tiszától az osztrák határig), s Erdélyben is, vitézkedésükkel bámulatba ejték a művelt világot. Az itthon volt magyar ezredekből az egri Wasak, a nagyváradi Mihály nagyherceg – ma József főhercegünk ezrede, a debreczeni Don Miguelek – Ferencz-Károly, Turszky s a többi ezredek zászlóaljai, mind meg annyi hősök, már a Délvidéken küzdötték ki a nem múló fegyver dicsőség hervadhatatlan babérjait. Ezredjök nevelte e vitéz csapatokat s ezek képezték a honvédeket, nevelvén bennök a katona legszebb erényét a vitézséget, melyet az ellenségben is becsülnünk és tisztelnünk kell. Szabadkán, 1901. szeptember hónapban.”
Szalkay Gergely honvéd őrnagy 1851-ben vetette papírra emlékeit, az 1880-as években a korabeli sajtó részleteket is közölt belőle, könyv alakban, Szenttamástól Világosig címen azonban csak 1998-ban jelent meg. „E maroknyi nemzet volt az – írta az egykori szabadságharcos –, melly az osztrák hatalomnak győzhetetlennek hirdetett fegyvereit képes volt csaknem fél év alatt semmivé tenni; noha a saját kebelünkben lakó, minden idegen ajkú népeket ellenünk uszított, a tót, román, rácz, ruthen, szerb, horvát és szász atyafiakat, kikkel e nemzet derült és borult napjaiban századoktól fogva jóban és rosszban egyaránt osztozott, kiket testvérekként ölelt magához, kikkel megosztotta a szabadságát és függetlenségét – álnok hitegetései által ellenünk gyilkos kegyetlenségekre ingerelte.”
A délvidéki szerb lázadók kegyetlenkedéseinek hírére indult útnak az a honvédsereg is, amely 1848. augusztus 5-én reggel Szegedről a Mészáros hadigőzös fedélzetén hajózott Óbecsére, ahol a lelkes, küzdeni kész ifjak megdöbbenve tapasztalták: az ott állomásozó tisztikar „igen hidegen” nézett rájuk. A honvéd zászlóalj felperzselt mezőkön, leégett tanyák mellett, kiéhezett ebek kíséretében vonult Hegyesre, onnan tovább Verbászra, ahol a „csalárd” Philipp Bechtold tábornok fogadta a megfáradt sereget. Előttük volt a szenttamási szerb tábor, ahonnan a martalócok naponta pusztították a környék magyar és sváb falvait, néhány ellenük vezényelt színlelt támadáson kívül azonban semmi sem történt. A Kecskemét környéki bakák azonnal megértették, valaki elszabotálja a délvidéki háborút. „Látván, mint hiúsulnak meg legszebb reményeink, mint vagyunk martalékul vetve a gaz áruló vezérek szeszélyeinek! Nem volt több bizalmunk, nem nyugodott kedélyünk” – írta elkeseredésében Szalkay Gergely honvéd őrnagy. Akkor sem változott semmi, amikor szeptember 10-én éjjel Temerint, a „csinos várost” a szerbek kirabolták és fölégették. A tétlen honvédek előtt vonult el a menekülők rémült serege. „Itt egy nő alig egy rongyot akasztva nyakába, hátán egyik, karján pedig a másik síró gyerekkel, amott egy másik haját, s ruháját tépve siratta legyilkolt férjét s gyermekeit; itt egy fájdalomtól lesújtott férj vagy atya hurczolta karjain szét kuszált hajakkal szemérmében megrabolt s megszeplősített szép nejét vagy leányát. Mindenfelől sírás és jajgatás (…) hallatszott, szóval rémülés és borzadás.” Az elkövetkező napokban Szenttamás környékén a lóháton benyargalható, széles nagy határban úgy égett el minden tanya, major, falu és gabonaasztag, hogy az akkor már Mészáros Lázár tábornok vezette magyar honvédeknek senki sem parancsolt rohamot! Szenttamás ostromát követően 1848. augusztus 30-án Đorđe Stratimirović szerb csapatainak gyújtogatása nyomán a település „minden irányban égett, az első házat a fővezér közvetlen parancsnoklata alá tartozó alakulat gyújtotta fel, de megtették a magukét a szerb tüzérség gyújtógránátai is”. Ezt követően a lángba borult Délvidéken minden magyar ember fölismerte föladatát, és tette a kötelességét.
Csorba Béla Epikus ének egy mezőváros felperzseléséről című munkájában Temerin pusztulásáról emlékezett meg. Részletesen leírta, amint 1848. augusztus 30-án Đorđe Stratimirović szerb csapatainak gyújtogatása nyomán a település minden irányban égett. „Temerinben egyetlen ház sem maradt épen, a pusztulást túlélő lakosság földönfutóvá vált”, s egyesek bizony Jánoshalmáig futottak – olvasható a tanulmányban. 1849. február 2-án Zentán a szerb szabadcsapatok betörésekor a vérengzés során közel 3000 magyar ember lelte halálát, a helyi emlékezet azóta is véres gyertyaszentelőként tartja számon az eseményt. Közben az osztrák csapatok elfoglalták Budát, s a magyar hadvezetőség a főváros védelmére visszarendelt minden bácskai és bánsági honvédcsapatot. A 6. honvéd zászlóalj 1849. január 8-án Hegyesen és Óbecsén át végig a Tisza mentén vonult Szegedre, ahová a bácskai hontalan és kifosztott földönfutók ezrei követték őket, közöttük a zentai vérengzés túlélőivel. Szalkay Gergely azonban akkor már felvidéki csatáit vívta.
A szabadságharc során, a dicsőséges tavaszi hadjárat idején, több véres ütközet után 1849. április 3-án a Perczel Mór vezette honvédség végre elfoglalta a szerviánusok által megszállt Szenttamást. A győztes sereg soraiban Földváry Sándor őrnagy vezetésével ott harcolt a szegedi önkéntes nemzetőrök 104. zászlóalja is, köztük Zsótér Andor későbbi honvéd főhadnaggyal, Szeged városának nemes és érdemes polgárával. Szeged egyébiránt bőségesen kivette részét a szabadságharc küzdelmeiből, Ábrahám József nemzetőr százados hajósokból, halászokból és molnárokból szervezett csajkás csapata lefelé a Tisza mentén – Kanizsára, Ó-Becsére és Földvárra – szállított lőszert, élelmet és ruhát a Délvidéken harcoló honvédek számára.
A topolyaiak történetét földolgozó Hősiesség és szolgálat című kötetnek a Topolya a XIX. század végén és a XX. század elején című, Cservenák Pál tollából született bevezető tanulmányából kiderül, a Bács-Bodrog vármegye szívében elterülő város szorgalmas lakosai mindenkor tisztességgel szolgálták közösségük boldogulásának és fölemelkedésének ügyét. A történetírás az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején különös együttérzéssel szólt a „nagy szaladásról”; 1849. január 30-án a szerb csapatok ágyúzták a várost, aminek nyomán mintegy 200 ház és melléképület égett le, a lakosság nagy része Csantavér és Szabadka irányába menekült. A településre törő martalócok emberek százait ölték meg.
Kenedi Géza Naiv emlékiratok című munkájában – melyben a padéi gyermekkorára emlékezett – kellő borzalommal idézte meg Massa úr rettenetes történetét. „Massa úr igen jó ember volt. Mivel pedig közelebb lakott a falu szerb részéhez, a jóságának is inkább a szerbek vették hasznát. Nem is félt, hogy valami bajuk lesz a szerbektől.” Amikor 1848-ban a szerviánus martalócok közeledtének hírére eljött a nagy szaladás ideje, Massa úr maradt az ő házában, úgy vélte, nincs oka elhagyni a faluját. Padé magyarjainak többsége azonban átkelt a Tiszán, és Adán lelt menedéket. Szegény Massa urat megcsalta a bizodalma. Rajta, a maradón álltak bosszút a Törökbecse felől érkező szerbek. „Előbb mind a két szemét szúrták ki. Aztán a torkába nádat vertek. Hogy ki akart menni vakon is a szobából, onnan lehetett tudni, mert a szobában a meszes falon még azután is lehetett látni a véres keze nyomát, amint tapogatott. A testit pedig ott találták a küszöbön, náddal a torkában.” Családjának legyilkolt tagjai az udvaron hevertek szerteszét. A többi a krónikákból ismert: az Óbecséről a törökbecsei védők megsegítésére érkező Damjanich négyszáz fős seregével szétverte a szerviánus mészárosokat. Damjanich János a szabadságharc idején határozott fellépéséről vált ismertté. A disznóparaj pedig időközben fölverte Massa úr udvarát. „Csak levélhullás után lehetett látni, hogy szenes gerendadarabok is hevernek a gaz közt.”
Pesty Frigyes az 1848-as forradalom kitörését megelőző években egyik vezéregyénisége volt a temesvári magyarságnak, a kultúra és a közélet terén minden eszközt felhasznált, hogy magyaros szellemet öntsön a Béga-parti városban megjelenő német nyelvű lapokba. 1848 tavaszán és nyarán tevékeny szerepet vállalt a magyar forradalom vívmányainak temesvári és dél-magyarországi érvényesítésében. Amikor 1849. április 25-én Bem József tábornok a „császárhű” Temesvár ostromába fogott, Pesty Frigyes Debrecenbe sietett, ahol felajánlotta szolgálatait az ugyancsak Temesváron született Klapka György hadügyminiszter-helyettesnek. A forradalmi kormányt Budán, Szolnokon, Szegeden és Aradon szolgálta, a világosi fegyverletétel után Lugoson át Törökországba menekült, ahol a szabadságharc száműzöttjeivel együtt Vidinben lelt menedékre. A csúzai Ács Gedeon Kossuth Lajos tábori lelkészeként vett részt a szabadságharcban. Óbecsén Than (Johann) János, a Tiszai koronakerület tiszttartója öt fiút – köztük Károlyt, a későbbi kiváló vegyészt, és Mórt, a jeles festőt – adott a szabadságharcnak, közülük Than Károly súlyos fogságot szenvedett.
A Latinovits család hírnevét és tekintélyét – Dudás Gyula A borsódi és katymári Latinovits-család története (1899) című tanulmánya szerint – borsódi Latinovits Benő alapozta meg, aki 1811-ben első aljegyző lett a vármegyében, ezt követően 1838-ig megtartotta megyei főjegyző hivatalát. Fia, Latinovits Miklós főszolgabíró és országgyűlési követ volt. Latinovits Dániel 1848 őszétől szolgálta a magyar szabadság ügyét, a Zomborban alakult 34. honvéd zászlóalj katonájaként 1849 januárjától részt vett a felső-tiszai harcokban. Latinovits Elek 1848 szeptemberében állt be a magyar kormány alá rendelt I. császári huszárezredhez, onnantól részt vett a szerb felkelők elleni délvidéki harcokban. Latinovits János 1848. november 3-án altiszti rangban állt a szabadságharc szolgálatába, és szolgálta a magyar ügyet egészen Komárom feladásáig. Latinovits Lázár 1848 nyarától harcolt a Délvidéken, ezredével Világosnál tette le a fegyvert. Latinovits Sándor 1848 őszétől ugyancsak a Délvidéken harcolta végig a szabadságharcot.
Külön tiszteletet érdemelnek az aradi vértanúk, közöttük a délvidéki nemes emberekkel: Kiss Ernővel, Schweidel Józseffel, Leiningen-Westerburg Károllyal, Lázár Vilmossal, Knézich Károllyal és Damjanich Jánossal, aki a szerb határőrvidéken született, s onnan emelkedett föl a történelembe. Óbecse szülöttje, Palágyi Lajos Aradi vértanúk című költeményében így énekelte meg a hősök megdicsőülését: „Szabadságharcunk letűnt napvilága, / Te vakító nap a század delén, / Nem pazaroltad sugarad hiába, / Bár vak sötétbe halt az égi fény, / Eszméiden nem győzött az enyészet, / Örökbe hagytad halhatatlan részed’, / Fényeddel fényt hint késő századokra / A tizenhárom vértanú alakja. / S ők élni fognak, élni mindörökkön, / Szent lesz, örökké szent a sírgödör, / A míg az eszmény ki nem hal e földön, / Míg magyar szellem még magasba tör, / Az igét, melyért éltet áldozának, / Szívébe írták az egész hazának, / Utódtól fogja hű utód tanulni: / Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.”
(Folytatjuk)
