Gyermekként sokszor eljátszottam a gondolattal, vajon mi lenne, ha találnék egy pénztárcát, benne temérdek pénzzel, ám soha nem az jelentette az igazi dilemmát, hogy mi mindent vásárolnék, ha ilyen szerencse érne, hanem inkább az, hogy megpróbálnám-e visszajuttatni a tulajdonosának, vagy sem. Végül mindig az előbbi lehetőség mellett tettem le a voksomat, arra gondolva, az illetőnek talán nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Azt persze nem tudhatom, mi lett volna, ha valóban találok egy pénztárcát, vajon az erkölcsi tartás akkor diadalmaskodott volna-e az emberi gyarlóság felett, csupán bízni tudok abban, hogy éles helyzetben is úgy cselekedtem volna, ahogyan azt a lelkiismeretem diktálja.
Bizonyára hasonló dilemmái lehettek annak a férfinak is, aki egy német kisvárosban fűnyírás közben talált néhány aranyrudat, igaz, ő sem teketóriázott sokat, átadta azt az illetékes szerveknek, amelyek megállapították, hogy a talált kincset fél évig nem használhatják fel, ám ha addig nem jelentkezik érte senki, akkor eldönthetik, mihez kezdjenek vele, ami így is történt, és a számtalan elképzelés közül végül azt választották, hogy a pénzt a helyi hagyományőrzés támogatására fordítják majd.
Azt, hogy valóban ez volt-e a legjobb döntés részükről, nehéz lenne megítélni, az azonban bizonyos, hogy ilyen módon legalább a közösség minden tagja, sőt az utókor is részesül majd belőle, ami azért – valljuk be – korántsem tekinthető elhanyagolható szempontnak, különösen napjainkban.
