Kettős minőségben állok Gobby Fehér Gyula koporsója előtt: írótársként, hiszen – bármennyire is hangozzék hihetetlennek – hatvan éve szerkesztőként többünket az irodalmi pálya felé irányított; s barátként, ismerősként, hiszen éppen hetven évvel ezelőtt – ő a nővéremmel egy osztályban, hetedikes-nyolcadikosként, én pedig másodikos-harmadikosként – együtt koptattuk a padot a verbászi Testvériség-Egység Általános Iskolában.
Ma az írót, méghozzá a vajdasági magyar irodalom egyik legsokoldalúbb íróját temetjük, aki regényeivel, novellásköteteivel, drámáival, hangjátékaival, verses songjaival, esszéivel és rendszeres tévés-rádiós publicisztikai jelenlétével írta be nevét művelődésünk és irodalmunk életébe. E sokoldalú írói pálya minden eddigi rétegének, vonulatának van legalább egy jelentős, maradandó alkotása. A Kenyér című parabolisztikus kisregényével vonul be a Symposion folyóirat révén az irodalomba, még 1965-ben, majd a színműpályázatra írt áltörténelmi drámával, A budaiak szabadsága cíművel arat komoly sikert, amely eljut a Gyulai Várszínház műsorára, sőt Budapesten tv-film is készül belőle, és sikerét nyilván azzal vívja ki, hogy bár múltbéli történetről szól, a jelent célozza meg, mint például az 1976-ban megjelent Szent bolond című regényével is. A dokumentarista próza vezérli Fehér Gyulát akkor is, amikor a vajdasági magyar ellenállás példamutató egyéniségéről, Cseh Károlyról készült szövege alapján született oratórium, a színpadon és tévéfilmen is.
Gobby Fehér Gyula legnagyobb közönségsikerét két zenés játéka forgatókönyvének írásával, A zöld hajú lány musicallel és a Duna menti Hollywood című, Bosnyák Ernő zombori úttörő filmesnek emléket állító alkotásával érte el, s ezeket az egyetemes jugoszláv zenés-drámai és filmes, rockoperai irodalom első remekei között tartjuk számon.
Főbb érdemei emlegetésekor ne feledkezzünk meg arról se, hogy Gobby Fehér Gyula kiváló novellista is volt. Már egyik első kötetéért, a Másokat hívó hang címűért 1980-ban Bori Imre, Bányai János és Gerold László javaslatára Szirmai Károly Irodalmi Díjban részesült, később pedig négy kötetben jelentette meg az 1966 és 2004 között írt novelláit Újvidéki dekameron alcímet viselő sorozatában. Ezek témája zömmel a peremkerület, az elesettek, vagy mondjuk így, a másság világában élők, a néha valós, de sokszor humorral fűszerezett élet dokumentumai, de mindez komoly írói erudícióval megírva. Ezekben egy mindinkább elidegenült világ sejlik föl, de mindegyikükben érezni, hogy rólunk szól, földrajzilag is meghatározható, mondjam így, „bácskai valóságunkból” eredhet. Állíthatom mindezt, mert magam voltam e kötetek felelős szerkesztője.
Most csak érintőlegesen szólok a személyes kapcsolatainkról: 1965-ben, ifjú diplomásként, a Képes Ifjúság Ifjú Műhely rovatát örökölte meg Deák Ferenctől. Ekkor toborozni kezdte a Magyar Tanszéken az irodalmi ambícióikat bontogató fiatalokat, s ki is alakult egy nem túl népes nemzedék, amelynek tagjai voltak: Jung Károly, Hornyik Miklós, Balogh István, Podolszki József, B. Varga László, valamint a baranyai származású Utasi Mária, s mi ketten az újvidéki gimnáziumból, Böndör Pál és jómagam. Szerkesztői, rovatvezetői ráérzéséről csak annyit: már egy év múlva, tehát 1966-tól – ennek az idén hatvanadik évfordulója – mindannyian befutottunk, s innentől a Hídban és az Új Symposionban is publikáltunk. Személyes viszonyunk ügyében azt sem hallgathatom el még itt, a ravatala előtt sem: 1993 és 1995 között ő volt a Forum-ház vezérigazgatója, s ekkor az „igazgatói stafétabotot” nekem adta át. Gobby Fehér Gyula, jelezzük ezt is, élete végéig tagja maradt annak az ezredforduló táján Németh István és Bányai János által alapított irodalmi asztaltársaságnak, amely az élettől megtépázva ugyan, de máig fennáll.
Köszönjük mindazt, amit a vajdasági magyar irodalomért, kultúráért, művelődési életünk területén tettél, Gyula, nyugodjál békében!
* Elhangzott az újvidéki Városi temetőben március 11-én.
Nyitókép: Fotó: Magyar Szó archív
