Már jómagam is annak a nemzedéknek a tagja vagyok, amely sokkal inkább köti a majálisi ünnepeket a barátkozáshoz, közös sütögetéshez és természetjáráshoz, mintsem a munkásjogokért vívott harchoz. Bár nekünk, negyveneseknek még a szocialista társadalomban felnövő szüleink igyekeztek tudatosítani a május elseje történelmi hátterét. Többségünk tisztában van azzal, hogy az ünnepkört annak tiszteletére üljük, hogy a nemzetközi munkásmozgalmak a dolgozók jólétéért vonultak utcára. Elsősorban a 10-16 órás munkaidő csökkentéséért küzdöttek: ezt a törekvést először a brit ipari forradalom idején, 1817-ben fogalmazták meg a munkások, akiknek a követeléseit Robert Owen gyártulajdonos tette közzé nyilvánosan. Az első fellángolás nem vezetett ugyan eredményre, de a nyolc órás munkaidő bevezetését továbbra is szorgalmazták a munkások jogaiért küzdő csoportosulások. Világszerte azt követően vált mozgalommá a kezdeményezés, hogy 1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkján 350 ezer munkás vett részt. A négynapos tiltakozást „haymarketi zavargásokként” említi a történelem. Bár a tiltakozást befojtották, a munkásjogi követelések tovább éltek.1889. július 14-én Párizsban megalakult a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése, a II. Internacionálé. Ezen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították.
A „nyolc óra” jelentőségéről mi még kiemelt leckeként tanultuk a történelemórákon is. A tapasztalat azonban már bennünket is abba az irányba sodort, hogy az ifjúságunkra igencsak jellemző általános jogtalanságot belenyugvással kezeljük, és legalább a majálisi ünnepnapokon kivonjuk magunkat ebből a tehetetlenség eredményezte apátiából. Így sodródtunk a tanyákra, a még megmaradt erdőcskékbe, vagy éppen folyópartokra május elsején, ahol a szocializmusra jellemző megnyilvánulásokból csak az esti tábortűz hangulatát idéztük meg. Eközben igyekeztünk elfeledni a mindennapokat, és azt, hogy a munkahelyünket csak teljes belenyugvással tudjuk megtartani. A kilencvenes évek háborúinak következményeként ugyanis kialakult az a mindent felülíró általános nézet, mi szerint „örülj, hogy van munkahelyed, és hallgass”. Hallgattunk hát, még akkor is, ha a törvény által meghatározott munkaidő dupláját is le kellett húzni ahhoz, hogy a nyolc órás bért átutalják a hónap végén.
A mai nemzedék már másként gondolkodik. Hisz az idő gyógyít: lassan eljutottunk odáig, hogy a munkaerőpiacon a túltengést hiány váltotta fel. Így az ifjaknak ma már nem kell úgy ragaszkodniuk a munkahelyükhöz, mint anno nekünk. Ők már nem csak a fizetés nagyságát mérlegelik, amikor egy adott munkahelyre pályáznak. Kíváncsiak a munkaközösségre is, a feltételeket is mérlegelik, valamint azt is, hogy a munkaadó lehetőséget ad-e a fejlődésre. Sőt: ma már a korszerűsítés felé haladó munkaadók egyáltalán nem tartják hátránynak azt sem, ha az állásinterjúk egy pontján megfordul a kocka, és többet kérdez a munkavállaló mint a munkáltató. A munkavégzés helye és ideje is rugalmassá vált azt követően, hogy a koronavírus-járvány idején a munkavégzés területén is felértékelődtek az online tér lehetőségei. Így manapság már szinte minden olyan munkaterületen szorgalmazzák az otthoni munkavégzés előnyeit és a rugalmas munkaidőt, amely nem feltételez külön felszereltséget. Az Európai Unió egyes tagállamai ennél is tovább léptek, ugyanis a felmérések azt mutatják, hogy a munkaerő hatékonyabban teljesít azokban a gyárakban vagy helyszínhez kötött munkaegységekben, amelyekben bevezették a négynapos munkahét gyakorlatát. Feljegyzések és kutatások támasztják alá azt is, hogy a fiatalok manapság szívesen bevállalják a 10-12 órás műszakokat is, amennyiben például otthon dolgozhatnak, vagy ezért plusz szabadnapot kaphatnak.
De vajon mindez hogyan valósul(hat) meg Szerbiában? Mennyire jellemző a munkáltatókra a rugalmasság? Átfogó hazai felmérések híján a mesterséges intelligenciával elemeztettem ki azokat az információkat, amelyek a szerbiai munkaerőpiacról a rendelkezésre állnak. Az MI elemzése megerősítette, hogy a szakszervezetek és szakmai szervezetek Szerbiában „nyomást gyakorolnak a kormányra, hogy pontosan fektessék le a munkáltató kötelezettségeit (pl. rezsiköltségek átvállalása, munkaeszközök biztosítása) a távmunka során”. Harc folyik azért is, hogy a gyakornokok is tisztességes juttatást és társadalombiztosítást kapjanak a cégeknél végzett munkáért – írta a rugalmas munkavégzési formákról az elemzésben az MI.
Ugyanakkor a közösségi térben jellemző tüzecskével figyelmeztetett arra, hogy Szerbiában a korszerűsítés egyidejűleg folyik az olyan alapvető jogok kiharcolásával, mint a kollektív szerződések megkötése, vagy az sztrájkjogok érvényesítése. A munkaügyi, valamint a sztrájktörvény ugyanis elavult, és a gyakorlatban a munkaadók könnyen kibújhatnak a kötelezettségeik alól, és az érvényes rendelkezések szerint lehetetlen megszervezni egy jogszerű, általános sztrájkot is. A munkásjogi szervezetek pedig még mindig kénytelenek azért is harcolni, hogy visszaszorítsák az olyan bizonytalan munkahelyek elterjedését, mint amilyen a határozott idejű alkalmazás és az ügynökségeken keresztüli foglalkoztatás. Az MI kiemeli, hogy bár az országban folyamatos a minimálbér növelése, a meghatározott létminimum nem fedi a legkisebb fogyasztói kosarat, és az infláció jellemzően gyorsan felemészti a növekedést. A bérfejlesztés mellett pedig jelentős változtatásokat kellene érvényesíteni a munkavédelem terén is: a munkások jogait képviselő szervezetek ugyanis folyamatosan hangsúlyozzák, hogy ki kell terjeszteni a felügyelősségek jogkörét és szigorúbban kell büntetni a mulasztó munkaadókat. Az átláthatóság hiánya pedig általánosan jellemzi az országot, többek között a munkapiac terén is – áll az elsősorban sajtóinformációkra alapozott elemzésben. Az MI összesítője pedig: „Szerbiában a szakszervezetek és a munkavállalói jogokért küzdő szervezetek jelenleg több fronton is aktív harcot folytatnak, mivel a gazdasági környezet és a hatályos jogszabályok sok esetben kiszolgáltatottá teszik a dolgozókat.”
Jelenleg tehát a társadalom mozgatórugajaként jellemzett negyveneseket Szerbiában megosztja a „nyolc óra” rugalmassága, és rugalmatlansága is. Hisz apáiktól még „a hattól kettőig dolgozunk, három műszakban” hozzáállást szívtuk magunkba, a gyerekeinktől viszont már azt tapasztaljuk, hogy „ők bizony nem dolgoznak minimálbérért, hatvan éves asztalon”. Erős bennünk a háború pecsétjeként élő tehetetlenség is, amely miatt képtelen vagyunk határozottan álláspontot vállalni. Így csak hagyjuk, hogy holnap reggel is eljöjjön a nyolc óra. Vagy a tizenkettő. Esetleg a tizenhat... netalán még május elsején is.
