Szerda reggel volt, a két ócska sportszatyra már a kis folyosón állt. Fura érzés fogta el, hogy semmi dolog nem állt előtte, tanulás, munka, rohanás, elcsípni a buszt, hogy beérjen könyvtári gyakorlatra, vagy a vonatot, hogy vidékre menjen egy kiállítás megnyitójára. Az ágy szélére ült óvatosan, a kiálló rugók közé. Szombaton lesz a diplomaosztó. Fekete kiskosztümje a féltett ridiküllel a szekrényben. Utána hazamegy – és még a gondolatától is elfogta a félelem. Valahogy másképp kellett volna csinálni, de már késő az elszalasztott lehetőségeken töprengeni. Az ösztöndíj épp arra volt elég, hogy szűken megéljen, amúgy mindent elvállalt, ami az idejéből kitelt, hogy keressen valamicskét.
Anyja nem pártolta a tanulást, a nevét is alig tudta alákaristolni. Akkor akarta már kint látni a tanyából, amikor észrevette a férje lapos pillantását, ahogy a gyorsan kamaszodó lányon meg-megáll. Négy kilométerre volt a falu a gyerekzsivajtól hangos elhanyagolt tanyájuktól. A gyerekek mindig éhesen, piszkos ruhában egymást ütlegelték, vagy a kutyát hajkurászták, ő meg dolgozott rájuk, egyre jobban terebélyesedő anyja mégis ingyenélő nagyságának csúfolta. Azt is a szemére vetette, hogy a világra kellett hoznia, mert későn vette észre, hogy úgy maradt.
Ilonának hívnak – nézett a tükörbe, és nem tudta, hogy szép. Vékony szálú fekete haja vállig ért, bőre kreol, sokan megkérdezték, jár-e szoláriumba. Amikor bekerült a városba, azt sem tudta, mi az.
Villogó fekete szemét sosem látott apjától örökölhette, s törékeny volt, mintha repülni készülne egy jobb világba. Gyűlölte a szüneteket, mert Dóci papa – így kellett szólítania az anyja férjét – mindig koslatott utána, sandán vigyorgott rá, mocskos üvegből pálinkát akart vele itatni. Mosakodni sem tudott rendesen, mert a lavór a konyha sarkában állt, s nem tudott olyan korán felkelni, hogy a nagy kövér férfi ne terpeszkedett volna az edényekkel teli asztalnál. Amikor aztán végre feltápászkodott, nagy hasáról felrántotta a lecsúszott nadrágot, végignézett rajta kutató tekintettel, majd befogta a két keshedt lovat, és elment fuvarba. Ő meg gyorsan lögybölt magára egy kis vizet, de már húzták-vonták a kicsik, tejet forralt, kenyeret meg szalonnát szelt, aztán szaladt a poros kis kertbe, hogy krumplit szedjen. Ebédre az volt, köménymagleves, paprikás krumpli, paradicsomszósz, húst csak a férfi elé tudtak rakni, aki nem törődött a gyerekek szájtáti bámulásával, és mintha nem hallotta volna, mekkorákat nyelnek. Befalta a pörköltet vagy a nagy cupákos sült húst, nagyot böffentett, aztán lement a pincébe. Ócska házi bor volt hordókban, lefejtett minden áldott nap vagy két litert, ott iszogatott az udvaron, a nyitott verandán. A feleségére rá sem nézett, ha az panaszkodni kezdett valamelyik gyerekre vagy a drágaságra vagy „arra ni”, és csak úgy a kezével intett felé, rálegyintett. Amikor már az üveg aljáig ért, könnyen eljárt a keze, de a nagylányt nem bántotta.
Ő meg odaállt az anyja elé, hogy ne üsse, a gyerekek kisírt szemmel kotródtak be a dunyhás ágyba fejtől-lábtól aludni, ahogy elfértek. Később sokat gondolt ezekre a napokra, hogy mit is kellett volna csinálnia. Az anyja imádta a potrohos embert, minden kívánságát leste, eltűrte a durvaságát, részeges gúnyolódását. Elsőszülött lányával semmit sem törődött, ingyencselédként bánt vele, amikor a gimnáziumi, majd a főiskolai évek kollégiumából a tanyán töltötte a szüneteket.
Az iskolákban soha nem mesélt magáról semmit, barátai sem voltak, visszahúzódott a csigaházába, könyvekkel akadályt építve maga köré. Ugyan mit lehetett volna? Talán azokról a soha véget nem érő hetekről, ott kint a hol a porban, hol az esőben-sárban fuldokló roskadozó viskóról?
– Senkitől nem tudott segítséget kérni? – ezt kérdezte tőle az ügyvéd, és hitetlenkedve nézett rá. Most mit mondjon? Hogy nem akarta kiteregetni ország-világ előtt azt a világot, amiben éltek? Szégyellte. Lehajtotta a fejét, babrálta a szép ridikült, hónapokig gyűjtött rá, amikor hazavitte, az anyja villámló szemmel, irigyen nézte. Akkor várta a hetedik gyereket. Mostohája szalonnát evett, és röhögött, ő meg eldugta a rézcsatos kis táskát az istálló padlására.
A diplomaosztón nem volt senkije. Még aznap elhagyta a kollégiumot. Fáradtan szállt le a hosszú vonatút és buszozás után a faluban, nyakába tette a ridikült, aztán elindult, ki a tanyába.
Mint a metronóm, ütemesen himbálózott nyakában a vékony bőrszíj, s arra gondolt, néhány hét múlva az ország másik felében él majd, egy szép hegyi kisvárosban dolgozik a kultúrházban, szolgálati szobát kap, s egyedül fog benne aludni.
Amikor ezt a képet játszotta le magában, mintha hűvös szellő cirógatta volna kipirult arcát.
A tanya üres volt, a kapu dróttal körbetekerve, a sovány kuvasz ott acsarkodott a hosszú rozsdás láncon. Kiabált, de nem jött ki senki, így megkerülte a portát, és kivette a kulcsot a muskátlis cserép alól. A ridikült feltette a konyhaszekrény tetejére, anyja otthonkáját magára tekerte, és kiment az udvar végébe, vizet húzott. A sparhelt tüzét felizzította, aztán felsöpörte a konyhát, amikor jó forró lett a víz, a vájdlingba öntötte. Rengeteg volt a mosatlan. Egyszer leült pihenni, csatakos haját hátul egy darab madzaggal összekötötte. Az összecsomósodott tollú párnákat kitette a napra, a pokrócokat rátette a kerítésre. Egy ócska újsággal megpucolta a szoba ablakát, egy szárny hiányzott, még tavaly törte ki bódultan a sok cefrétől az a nagydarab mocsok. Hátrakapta a fejét, mintha ott állt volna mögötte valaki, aztán kiment, és enni adott a kutyának. Végignézett a tanya felé kanyargó úton, üres volt, csak a szél kavarta fel a port. Elfáradt. Hozott fel a pincéből egy üveg szódát, a hideg pára rögtön kiütött a vastag üveg falán. Ledőlt a fából összetákolt széles padra, és elaludt. Pedig ébren akarta megvárni a családot, a gyerekeknek odaadni a kis cukorkát, meg a képeskönyvet Lucának, aki meglepő módon hasonlított rá. A bíróság előtt nem mesélt ezekről a dolgokról. Halkan elmondta, hogy arra ébredt, a mostohája ránehezedik, pálinka- és trágyaszaga volt, mocskos dolgokat sugdosott a fülébe, és letépte róla az otthonkát. Ő egy pillanatra megdermedve feküdt, aztán elsikoltotta magát, de az ököllel az orrára csapott ütéstől csak úgy fröcskölt a vére. Nagyon fájt. A kérdésekre csendesen, de értelmesen válaszolt, hogy nem, nem próbálta meg szép szóval leszerelni, és tudta, hogy meg akarja erőszakolni. Az ügyész kicsit fölényes kérdésére, hogy honnan tudta ezt olyan bizonyosan, csak azt motyogta, hogy már gatya sem volt rajta. Az ügyésznek nem volt több kérdése. Ilona nyomorgatta a ridikült, és azt mondta, nem akarta megölni, vakon lenyúlt, és ott volt a szódás üveg. Csak egyet ütött, aztán alig tudta a mázsányi tehetetlen testet legörgetni magáról. Az anyja ellene szólt, fekete ruhája alól izzadságpatakok folytak, félretaposott barna félcipőjébe beledagadt a lába. Sírt, és mindenért a lányát hibáztatta, hogy már kicsinek is illegette magát, meg kölnit vett magának, olyan illatos volt, ha megjött, mint a rózsa. Persze hogy tetszett szegény urának. Sosem nyúlt hozzá egy ujjal sem, lehet, hogy nézte, de ez még nem bűn. Gizus néni, a templomi takarító látta aznap, hisz ő szállt le a buszról egyedül. – Olyan gőgösen ment ez mindig, a misére sem jött el, de Dénes az igen, feleségestül meg a sok poronttyal. Azt nem tudja, mi volt a tanyán, de amikor a lány bejött szólni a körzeti megbízottnak, nem látta, hogy sírt volna. Elnézett mellette, ő lehajtott fejjel ült, nyakán lüktetett az ér, és egyszer hangosan kattant a ridikül zárja. Nem fellebbezett. Sokat kapott, állítólag a védekezés mértéke nem állt arányban a támadás mértékével. A ridikült az anyja karvalyként ragadta magához. A börtönben nem piszkálták, csendes volt, rendbe hozta a könyvtárat, gyöngybetűkkel levelet írt annak, aki kérte. Nem volt látogatója, levelet, csomagot sosem kapott. Rozált, a hangadó, nagyszájú cigány lányt írni-olvasni tanította. Egyszer elmesélte neki, hogy mi történt, meg a ridikült is.
Le is rajzolta, kicsit gyerekesre sikeredett, de Rozál eltette. Néhány hét múlva lejárt a büntetése, oszlopvastagságú karjával magához szorította, úgy búcsúzott tőle.
Egy hónap múlva az ő nevét is mondták, amikor csomagot osztottak.
Remegett a keze, amikor az édességek alatt selyempapírba csomagolva ott lapult a ridikül.
Pontosan olyan, mint amilyen az a másik volt.
A kezét az arca elé kapta, és először sírta el magát az óta a júniusi délután óta.
