Harmincöt évvel ezelőtt, 1990. március 10-én írta alá Moszkvában Eduard Sevarnadze szovjet és Horn Gyula magyar külügyminiszter a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulásáról szóló egyezményt.
Az országot 1944-ben megszálló (más nézet szerint felszabadító) szovjet csapatok végleges kivonása a megállapodás szerint zajlott, 1990. március 12-től június 19-ig ment végbe, örökre ismertté téve a magyarok körében egy egyébként könnyen feledhető szovjet katonai vezető nevét, az ukrán származású Viktor Silov altábornagyét, aki azon a nyári napon a záhonyi határátkelőhelyen gépkocsijában ülve utolsó szovjet katonaként hagyta el Magyarországot.
Az első Orbán-kormány idején az Országgyűlés a szovjet csapatok kivonulásának emlékére június 19-ét emléknappá, június utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánította.
Az igazság az, hogy a kivonulás ekkor már nem volt kérdés, legalábbis nem a felpuhult, a katonai beavatkozásról szóló Brezsnyev-doktrínát feladó Gorbacsov-rendszer, a peresztrojka idején, a gazdaságilag megroppantott Szovjetunió ugyanis már nem tudta állni a katonai állomásoztatás hatalmas költségeit.
A szovjet haderő távozása a térségből valójában már 1990 előtt megkezdődött.1988 decemberében Gorbacsov az ENSZ-közgyűlésen bejelentette, hogy egyoldalúan kivon 50.000 szovjet katonát Magyarország, az NDK és Lengyelország területéről. Magyarországon ekkor megközelítőleg 60.000 szovjet katona állomásozott. Ez a szám az 1989-es részleges kivonulással mintegy 10.000 fővel csökkent. Velük távozott 450 harckocsi, 200 löveg és aknavető, valamint 3000 katonai gépjármű is.
E három országon kívül a volt szocialista államok közül – ahogyan akkor nevezték a szovjet típusú kommunista egypártrendszert működtető berendezkedéseket – még Csehszlovákiából és a Balti-államokból kellett kivonni a szovjet haderőt. Mindegyik egy külön történet. A nyugat-balkáni államokon csak átvonult a Vörös Hadsereg a Magyarország irányába indított átkaroló hadművelet során. A románok és a bolgárok ekkor átálltak és a szovjetek oldalán harcolva fejezték be a világháborút. Jugoszláviában a Vörös Hadsereg Belgrádot szabadította fel a partizánokkal együtt, majd Magyarország felé folytatta az útját, a délszláv állam további felszabadítását Tito partizánhadseregére hagyta. Albánia eleve messze esett a Vörös Hadsereg hadműveleti területeitől, ezért oda nem is kellett bevonulni. A Balti-államok és Lengyelország megszállása fordulatokban gazdag történet volt, hiszen a három kis balti országot a Molotov–Ribbentrop-paktum megállapodása szerint Sztálin még 1940-ben megszállta, majd miután elkezdődött a Barbarossa hadművelet, a németek kiszorították őket onnan, a Vörös Hadsereg visszatérése után, 1944-ben azonban ismét a Szovjetunióhoz csatolták ezeket az országokat. Hasonló volt a helyzet a lengyelekkel is, a paktum értelmében a szovjetek még 1940-ben megszállták és a Szovjetunióhoz csatolták a keleti lengyel tartományokat, majd négy évvel később – hogy a kommunista országok sorába belekényszerített lengyeleknek is megmaradjon az állama – a németek rovására nemes egyszerűséggel mintegy száz kilométerre nyugatabbra tolták el az új lengyel állam határait.
Az időben mintegy visszalépve ezek a ma is álló lengyel határok a Nagy Boleszláv idején fennálló középkori Lengyelország határaira emlékeztetnek, csakhogy a magyarokkal ellentétben ez az ezer évvel ezelőtti középméretű európai állam a lengyeleknek nem Nagy Lengyelországot jelentette. Németország története a második világháború után feloszlástörténet volt, a megszállók négy övezetre osztották fel a nácitlanított országot, a francia, angol és amerikai megszállási övezetből alakult ki a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), a szovjet megszállási övezetből pedig a kommunista rendszerű Német Demokratikus Köztársaság (NDK). Csehszlovákiát pedig a prágai tavasz idején, 1968-ban szállták meg kommunista csatlósaik segítségével a szovjet csapatok.
Lezajlottak azonban kivonulások is. 1955-ben Ausztria keleti részét hagyta el a szovjet haderő, és ekkor szó esett arról is, hogy
Romániából és Magyarországról is kivonulnak, de 1956 miatt ez nem történhetett meg. Romániát 1958-ban mégis elhagyták.
Azok a szocialista országok, amelyekben nem állomásozott a szovjet hadsereg, nagyobb bátorsággal foghattak bele egy függetlenebb különutas politikába. Így volt ez Jugoszláviában, ahol Tito a legnyugatiasabb kommunista rendszert vezethette be, de ellenkező előjellel ez történt Albániában is, ahol a sztálini típusú keményvonalas rendszer azután is fennmaradhatott, miután már nem az volt a követendő irányvonal a Szovjetunióban. Romániában Ceaușescu, a „Kárpátok géniusza” szintén kialakíthatta a maga saját úton járó berendezkedését.
A magyar szemfülességre és a kádári találékonyságra vall, hogy Magyarország mint a „legvidámabb barakk” a szovjet megszállás ellenére gazdasági téren kivívta magának a különutasság előjogát. A szovjet hadsereg jelenléte azonban mindvégig nyomasztó árnyékként vetült a szabadságra vágyó magyar lélekre. Titkos beszélgetéseken, legtöbbször mindenki által megértett utalások formájában számtalanszor elhangzott az 56-os gondolat, az „Oroszok haza”. A nyíltan kimondott, közfigyelemre számító szavakra azonban a sorsfordító időkben égető szükség lehet. Erre ’56 után még 33 évet kellett várni. A szovjet csapatok kivonását indítványozó, a televízió képernyőin át milliókhoz szóló, éterbe harsogott mondat a magyar rendszerváltás legtömegesebb eseményén, Nagy Imre és társai újratemetésén, 1989. június 16-án hangzott el először a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor szájából, aki akkor még csak egy kezdő, fiatal politikus volt.
Nyitókép: MTI/Kozma István
