Akkor leszek boldog, ha a koporsója mellett állok

Már tíz perce mozdulatlanul álltam a szomszéd udvarán, a bejárati ajtóhoz lapulva. Nem tudtam, hogy mikor lesz vége. Mikor léphetek be, mikor lesz újra csend. A szokásos reggeli kávéra hívott át a velem egyidős szomszédasszony. Gyakran összejártunk, kipanaszkodtuk egymásnak magunkat. Többnyire Tamara beszélt, szüksége volt ugyanis arra, hogy valakinek kiönthesse a lelkét. Nem azt várta el tőlem, hogy megoldjam a gondját, hogy megszabadítsam az egyre elviselhetetlenebb és agresszívebb férjétől, csak azt, hogy meghallgassam, megöleljem. Ha nem engedett volna ennyire közel magához, akkor is tudnám, hogy mi zajlik a négy fal között, nyaranta ugyanis, amikor nyitva volt a konyhai kisablakom, fültanúja voltam a házastársak közötti csetepaténak. Az ötéves kislányom többször meg is kérdezte: – Anya, most miért veszekszik a bácsi meg a néni? Nem ízlik a bácsinak az ebéd? 

Őszintén, erre nem igazán tudtam mit válaszolni. A gyermekek megfigyelőképessége gyakran sokkal élesebb és pontosabb, mint hinnénk. Ő csak azt hallotta, amit én is: a kiabálást, a szitkozódást, a csattanó ajtókat. Próbáltam elterelni a figyelmét, bekapcsolni egy mesét, magamhoz ölelni, de a hangokat nem tudtam kizárni. Sem az otthonunkból, sem a gondolataimból. Ráadásul a lelkiismeretem is megszólalt: 

– Ha nem segítek rajta, vajon én is bűnös vagyok? 

Tamara története nem egyedi. Hozzá hasonlóan több ezer nő él ugyanilyen pokolban, sokszor évekig, csendben. 

SZERBIÁBAN IS… 

Az országban a családon belüli erőszak továbbra is az egyik legsúlyosabb, egyben a legelhallgatottabb társadalmi probléma. Pontos adatok azonban nincsenek arra vonatkozóan, hány családot érint valójában, ugyanis a legtöbb eset sosem kerül nyilvánosságra. A félelem, a szégyen, a kiszolgáltatottság, az anyagi függés vagy éppen a gyermekek miatt érzett aggodalom sokakat hallgatásra kényszerít. A jelenség még kifejezettebb a kisebb közösségekben, a falvakban, ahol „nem illik” beleszólni más dolgába. Az áldozat környezetében élők ezért inkább szemet hunynak a probléma felett ahelyett, hogy beavatkoznának. Detki Kókai Anikó pszichológus szerint a probléma többrétű. 

– Sokan azért nem kérnek segítséget, vagy nem lépnek ki egy bántalmazó kapcsolatból, mert magukat is felelősnek érzik a történtekért. Mások szégyenkeznek, vagy tévesen azt hiszik, a bántalmazás bizonyos mértékig „normális”, minden családban előfordul néhány pofon, megalázó szó, és ezek egyszerűen „beleférnek”. Gyakran előfordul az is, hogy a bántalmazó személyt mentegetik: „Úgysem gondolta komolyan…”, „Csak dühös volt…”, stb. Sok érintett nőnek eleve alacsony az önbizalma, ezért nem hisz abban, hogy képes lenne kiállni magáért, főleg egy nála erősebbnek vagy hatalmasabbnak tűnő emberrel szemben. A bántalmazó kapcsolatokban vannak nyugodtabb, szebb időszakok is, amelyek reményt adhatnak a változásra. A bántalmazó fél pedig gyakran igyekszik jóvátenni a történteket, bocsánatot kér – ez pedig tovább nehezíti a döntést. Súlyosabb esetekben a bántalmazó megfélemlítéssel tartja sakkban áldozatát: kilátásba helyezheti, hogy ha bárki megtudja az igazságot, annak súlyos következményei lesznek. Súlyosabbak, mint a jelenlegi helyzet. Az áldozatok gyakran a továbblépéstől is tartanak, hiszen akkor az életük fenekestül felfordul: anyagi bizonytalanság, költözés, válás, gyermeknevelés egyedül... Mindez óriási teher lehet. Ahhoz, hogy valaki ki tudjon lépni egy ilyen kapcsolatból, a legtöbb esetben hatalmas külső támogatásra van szükség – a család, barátok, szakemberek részéről. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha az áldozat ki meri mondani, mi történt. Jó hír, hogy ma már a hatóságok is sokkal komolyabban veszik a családon belüli erőszakot. A bántalmazást nem kell tűrni. Merj lépni! – üzente a pszichológus.

A Belügyminisztérium tavaly elindította a Ne a szomszédnak, hanem a rendőrségnek jelentsd! elnevezésű kampányt, amelynek célja, hogy az erőszak áldozatai mellett az egész társadalmat is ösztönözze arra, hogy ne fordítson hátat az ilyen jelenségeknek, hanem jelentse azokat a hatóságoknak.  

Az országban összesen 14 biztonságos ház áll az erőszakot elszenvedő nők és gyermekek rendelkezésére, amelyek szállást, ellátást és támogatást nyújtanak számukra a kapcsolatból való kilépés folyamán. 

MI A TEENDŐ?

Az eljárás részleteiről Miavec Vucelja Dóra pedagógust, pszichoterapeutát, a temerini Szociális Védelmi Központ szakmunkatársát kérdeztük. 

– Ha az áldozat feljelentést tesz a rendőrségen, a hatóság értesíti a szociális központot. Itt az áldozat tanácsadáson vesz részt, információval látják el, szükség esetén pénzbeli támogatást nyújtanak neki, és ha súlyos veszély áll fenn, biztonságos házban helyezhetik el. A szociális központ hónapokon át nyomon követi a helyzetet és szorosan együttműködik a rendőrséggel és az ügyészséggel. A cél az áldozat védelme és megerősítése. A rendőrség 48 órás távoltartást rendelhet el, amit az ügyészség akár egy hónapra – vagy többre – is meghosszabbíthat. A szabályok megszegése büntetést, akár börtönt is maga után vonhat. A szociális központ támogató szerepet tölt be: tanácsot ad, segélyt nyújt, veszély esetén pedig biztonságos elhelyezést biztosít. Emellett szakvéleményt oszt meg az ügyészséggel az erőszak jellegéről, súlyosságáról, az ismétlődésének kockázatáról és az áldozat helyzetéről – ezzel is segítve az igazságszolgáltatás munkáját. A rendőrség, a szociális központ és az ügyészség közös feladata, hogy összehangoltan védelmet nyújtson az áldozatnak, emelte ki az intézmény szakmunkatársa. 

LILA FOLTOK NÉLKÜL IS FÁJ 

A bántalmazás nem minden esetben jár lila foltokkal. Sokszor sokkal alattomosabb: szavakkal, megfélemlítéssel, elzárással, kontrollal kezdődik. És akár évekig is tarthat. Tamaráék korábban harmonikusnak tűnő kapcsolata már szinte a házasság első évében zátonyra futott. Korán jött a baba, amitől fenekestül felfordult az életük: már nem beszélgettek egymással, nem aludtak együtt és a gyerek körüli teendőkből sem egyformán vették ki a részüket. Ráadásul az anyagi helyzetük sem volt irigylésre méltó, ami újabb konfliktusokat szült. Tamara nem egy határozott „kiállok magamért” típus. A hangos viták során általában ő maradt alul, bezárkózott a fürdőszobába, és ott sírta ki magát. És noha ettől egy kicsit megkönnyebbült a lelke, a súlyos teher ott maradt a vállán. 

VAN KIÚT 

Tamarával ellentétben Krisztina már nem tűri a bántást. A bánáti kis faluban élő 45 éves asszonynak, noha nehéz volt, sikerült kimenekülnie korábbi mérgező házasságából. Az éveken át alárendelt szerepbe kényszerített nő ugyanis saját kezébe vette sorsa irányítását, és ma már boldog új párja mellett. Bár az interjúnk eredetileg teljesen más témáról szólt, beszélgetés közben egyszer csak megtört a hangja, és őszintén mesélni kezdett a kapcsolatuk kezdetéről, a mind gyakrabban előforduló szóbeli bántásokról, az elfojtott könnyekről és arról, hogyan lett egyre kisebb párja mellett és egyre láthatatlanabb saját életében.

Egy dolog azonban nem volt világos számomra, és ezt tapintatosan meg is kérdeztem tőle. 

– Ha a házasság már az első gyermek születését követően sem működött, miért szült még kettőt? Krisztina nagyon őszinte volt. 

– Azt hittem, hogy majd minden megváltozik és szeretni fog – mondta lehajtott fejjel, miközben a megállás nélkül potyogó könnyeit törölgette. – De semmi sem változott, sőt egyre rosszabb és elviselhetetlenebb lett minden – tette hozzá. 

Azt is elmesélte, hogy nem csak szavakkal bántotta a volt férj, gyakran egy-két erős kézszorítással is a tudtára adta, hogy ki az úr a házban. Ezt azonban minden alkalommal úgy tette, hogy szemmel látható, egyértelmű bizonyítékot ne lehessen felmutatni ellene. 

ELÉG VOLT! 

A pohár akkor telt be az asszonynál, amikor egy rohadt almát vágott a fejéhez a volt férj. Akkor döntötte el, hogy lépni fog. Kivárta a megfelelő pillanatot, összecsomagolta a gyermekek holmiját és elment. Egy másik, valamivel távolabbi településen húzták meg magukat. Két hétig szinte ki sem jöttek a házból, rettegésben éltek, attól tartottak, hogy megtalálja őket... Hogy mi minden történhetett volna, abba akkor bele sem mert gondolni beszélgetőtársam. Szerencsére azonban nem történt semmi. Krisztina ma ismét boldog, új párját két gyermekkel ajándékozta meg. Ők heten most egy családot alkotnak, és ebben a kis közösségben kiemelt helyet foglal el a szeretet, az őszinteség, a megbecsülés és a béke. Az asszony kálváriája nem volt ismeretlen azok számára, akik bizalmas kapcsolatban állnak vele. Sőt hivatalos szervekhez is fordult tanácsért, segítségért, azt remélve, hogy ott végre valódi megoldást kínálnak. Ám amit hallott, az csak tovább mélyítette a félelmét: ha feljelentést tesz, a férjet valóban behívják, beszélnek vele, figyelmeztetik, hogy csillapodjon le, ám ugyanabba a házba kell visszamennie, ahol a rettegés a mindennapok része. 

HA MÁR VÉR FOLYIK…  

…lényegében csak ilyen esetben avatkoznak be az illetékes szervek, ezt a választ kapta beszélgetőtársam. Hozzá hasonlóan sok nő számára addig, amíg nincs biztos háttér, támogató közösség, segítő kéz, az elindulás is reménytelennek tűnik. És vannak, akik még mindig nem mozdulnak. Mint ahogyan a szomszédasszonyom sem. 

Ő még mindig ott él a házban, abban a mind szűkebbre záruló világban, ahol a reggelek kiszámíthatatlanok, az esték idegőrlők, a szavak élesek, a csend pedig dermesztő. Néha ugyan megpróbál mosolyogni, főz egy kávét, panaszkodik egy kicsit, de aztán elhallgat. Lesüti a tekintetét, és mintha el is felejtené, hogy valaha többre vágyott. 

Azon a reggelen is a szokásos forgatókönyv szerint történt minden. A férj, miután kiüvöltötte magát, faképnél hagyta az asszonyt, és a házat kínos csend hatotta át. Ott ültem mellette, fogtam a kezét. De a hangjában a szomorúság és a tehetetlenség mellett mást is éreztem. Gyűlöletet. Letörölte a könnyeit, és mindössze annyit mondott. 

– Tudod, barátnőm, akkor leszek a legboldogabb, ha majd a koporsója mellett állok.