2021. július 31., szombat

Lengyel lányt hozott a fogságból

A csókai Bata Illés és a lengyel Kałuźińska Zofia német munkatáborban ismerkedett meg – Bata János emléktáblát állított szülei tiszteletére

Csóka nyugati peremén, a Zentai út mellett a partoldalban álló utolsó ház falán márványtábla hirdeti: ebben a házban lakott élete végéig a Lengyelországból Csókára került Bata Kałuźińska Zofia (1918) és Bata Illés (1915), a most 74 éves Bata János szülei. János édesapja és a lengyel édesanyja a második világháborúban ismerkedtek meg Németországban, ahova nem jószántukból kerültek.

KÉNYSZERMUNKA

Bata János (Gergely József felvétele)
Bata János (Gergely József felvétele)

Zofia, azaz Szófia a Lengyelország középső részén található Solec településen született, a német megszállás idején vitték el testvérbátyával együtt egy Frankfurt am Main környéki erdőgazdaságba, ahol meglehetősen nehéz munkát végeztek, gyenge koszton. Egy alkalommal sikerült megszökniük, de alig, hogy haza vergődtek szülőfalujukba, a hatóság visszavitte őket ugyanoda dolgozni.

Csóka közelében, a ma már nem létező Terján faluban született Bata Illés. A Bánátot megszálló németek megpróbálták soraikba verbuválni, de nem volt hajlandó csatlakozni a megszállókhoz, ezért 1942-ben Illést is Németországba vitték kényszermunkára, ugyanabba a gazdaságba, ahol Szófia és a bátyja dolgozott.

A lakatlan Bata-féle családi ház tájház lehetne (Gergely József felvétele)
A lakatlan Bata-féle családi ház tájház lehetne (Gergely József felvétele)

A németországi kényszermunka hozta össze a lengyel lányt és a terjáni legényt, együtt küzdöttek és egymásban találták meg a boldogságot. A „fogolyszerelemből” 1943-ban született meg ifj. Bata Illés, de előtte még hazaengedték az anyakönyvi kivonatáért, hogy egybe kelhessenek.

A háborút szerencsésen átvészelték, majd 1945-ben Viroviticán keresztül hazajöttek Csókára és itt 1951-ben megtartották a polgári esküvőt a jugoszláv előírások szerint, ebből a házasságból még két gyerek született, riportalanyunk, János, és húga, Irénke.

– Csóka nyugati peremén, a partoldalban Zenta felé néző családi házunk falait az ötvenes évek elején földből verte fel egy tapasztalt falverő banda. Akkor én még csak 3–4 éves lehettem, de egy rendkívüli esemény mélyen bevésődött az emlékezetembe. A falak már álltak, de az ablakoknak nem hagytak nyílást, mert még nem lehetett tudni, hogy hol és mekkora ablaknyílásokra lesz szükség.

Az életmentő kecske bőrét megőrizték az utókornak (Gergely József felvétele)
Az életmentő kecske bőrét megőrizték az utókornak (Gergely József felvétele)

Élénken emlékszem, hogy nyugat felől, Zenta irányából zivatar közeledett Csóka felé. Egy hatalmas forgószél, amolyan tornádószerű tölcsér pontosan a félkész házunk felett vonult át. Abból a víztölcsérbő akkora víztömeg zúdult le, hogy a plafon nélküli szobákban méteres víz állt, mint valami úszómedencében. Apám létrát támasztotta a falhoz és belülről, a vízben állva vágott lukat a falon, hogy ki tudjon folyni a rengeteg csapadékvíz.

Néhány évvel később megkérdeztem apámat, hogy miért belülről vágott lukat a falon. Tán, hogy rám dőljön a fal, volt a válasza. A víz belülről nyomta kifelé a falat, ezért arról az oldalról bontotta ki apám.

Apám bognár volt, Szajánban a Ceglédi bognárnál tanulta ki a szakmát. Napközben vasúti munkásként dolgozott, éjszaka pedig a bognár műhelyében a szekerekhez, talicskákhoz készítette a fa alkatrészeket. Minden fúrást, vésést, faragást kézzel végeztek akkoriban, semmilyen elektromos asztalosszerszám nem állt rendelkezésre. A ráfos kocsik vasalását a csókai kovácsok készítették, volt időszak, amikor négy is dolgozott a faluban. A családi bognárműhelyből nagyon sok lovas kocsi, ráfos szekér került a Tisza menti parasztgazdákhoz. A híres nevezetes egykori Léderer-féle birtokon az öntözőcsatornák zsilipjeihez az összes deszka súbert (retesz) apám készítette, ezekkel szabályozták a vízszintet. A csókai Heinrich malom részére a rosták és egyebek fa alkatrészeit ő készítette.

Fogolyszerelem: a lengyel Zofia és a bánáti magyar Illés (Gergely József felvétele)
Fogolyszerelem: a lengyel Zofia és a bánáti magyar Illés (Gergely József felvétele)

A háború után nehéz évek következtek, a kényszerbeszolgáltatás éveiben mindent elvittek tőlünk, minden háziállatot. Apámnak sikerült egy kecskét elrejtenie, testvéreimmel a kecsketejnek köszönhetjük, hogy nem haltunk éhen az ínséges időkben. Ma már el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett akkor egy kecske, kecsketej nélkül szó szerint éheztünk volna. Ennek a kecskének még ma is őrzöm a bőrét, hiszen neki köszönhetem a saját „bőrömet!”

Amikor már tudtam segíteni, mindenből kivettem a részem, nagyon sok vályogot vertünk, ami jó kiegészítő családi bevételi forrás volt. A bátyám három évig verte a vályogot, majd, amikor elment Apatinba, a mezőgazdasági iskolába, én vettem át a vályogvetést és le sem álltam vele négy évig. A kertünkben, ahol csak lehetett, gödröt ástam, itt terem a legjobb téglának való sárgaföld, a szomszédságban nem messze évtizedekig működött a minőségi téglájáról széles körben ismert Rad építőipari vállalat téglagyára, de tönkretették a privatizációval – monda János.

ÖTVENHÁROM A SZÁZBÓL

Emléktábla a szülők tiszteletére a családi ház falán (Gergely József felvétele)
Emléktábla a szülők tiszteletére a családi ház falán (Gergely József felvétele)

– Utoljára 2014-ben látogattam Lengyelországba a rokonokhoz, mindenszentek napján, minden felmenőm sírjára vittem koszorút. Halottak napja után megszerveztem egy családi összejövetelt Solecben, ahová a Kałuźiński család leszármazottjaival összesen 53 családtag jött el, még a legidősebb Kałuźińska is ott volt. Édesanyám rokonsága ennél sokkal kiterjedtebb, lehettünk volna közel százan a találkozón.

Testvérek: Bata János, Irénke és ifj. Bata Illés (Gergely József felvétele)
Testvérek: Bata János, Irénke és ifj. Bata Illés (Gergely József felvétele)

Annak idején, míg élt édesanyám, akit anyukának hívtunk, amikor már volt autóm, húsvétra és karácsonyra szinte minden évben „haza” vitette magát velem Lengyelországba, a szülőfalujába, Solecbe. A tizenkét faházból álló erdei kis falu 860 kilométerre van Csókától. Honvágyat érzett, hogy legalább évente egyszer újra találkozhasson a rokonaival, a nagy és szerteágazó család tagjaival. A lengyel rokonok, amikor már szabadon utazhattak külföldre, az Adriára és Görögországba is rendszeresen jártak nyaralni. Több autónyi lengyel rokon, ismerőseik és barátaik itt nálunk, Csókán tartottak pihenőt a Zentai út menti kis családi házunk körül. Megaludtak, utána mentek tovább a tengerre. Olykor annyian voltak, hogy nem lehetett helyet kapni az udvarban és a kertben a sátoroktól.

Csókán a családunkban, egyformán használtuk, beszéltük a magyar és a lengyel nyelvet, mindenki tudott mind a két nyelven, e mellé jött még a hivatalos államnyelv, a szerb, amit vegyes környezetben el tudtunk sajátítani. Anyám nem vette fel a szerb, azaz a jugoszláv állampolgárságot, a haláláig megmaradt lengyel állampolgárnak – mondta Bata János.

(Csóka községben, Tiszaszentmiklóson él egy kisebb lengyel közösség, de ők Wisła környékéről származnak.)