2021. május 15., szombat

Politikai divatok

Szösszenetem címét kölcsönöztem Jókai Mórtól, hiszen ő írt ezzel a címmel egy nagyszerű regényt, amiben minden benne van, amit az életről, eszmékről, történelemről, nőkről és férfiakról, szerelemről, acsarkodásról tudni érdemes. Bizonyosan sokan vagyunk, akik rongyosra olvasták ezt a regényt, és bizonyosan akadnak köztünk olyanok is, akik semmit sem tanultak belőle, mert az irodalom élvezet, nem pedig tananyag. Érzéki szép élvezet. A szavak csodálatos élete a könyvek lapjain, hogy hadd lopkodjam tovább a címeket, bár ez nem is szó szerint van, és régebben úgy mondták volna, hogy asszociálok rá.

A könyvolvasás akkor is érzéki szép élvezet, ha tananyagként kerül megjelölésre az elolvasandó munka. Ezt azok tudják legjobban, akiknek az irodalom az életük, választott hivatásuk, megélhetésük is természetesen.

És én mindent elhiszek mindenkinek, mélyebbre borulok minden író előtt, legyen az kortárs vagy régóta halott, mint amennyire egyáltalán ezzel a merev derekammal, amely állapotomnak legfőképpen a gerincem az okozója, képes vagyok.

Elhiszem, hogy Jókai Mór valamelyik regényének hősnője túl sokat forgolódik a fakanállal, meg egy frigid nőszemély, Vörösmartyt pedig nem elegendő másként előadni, át is kell írni, mert vannak szavak, amiket ma már nem használunk. És azt is elhiszem, hogy ha szerintem van olyan vers, hogy A vén cigány, akkor én egy Wass Albert-fan vagyok, márpedig rólam mindenki jól tudja, hogy engem a világból lehet kizavarni ezzel az íróval. Nem olvastam, nem is fogom, próbáltam, nekem nem jön be. Tudom, hogy nehéz összerakni, hogy van ilyen, aki szerint létezik A vén cigány című vers, ugyanakkor nem szereti Wass Albertet.

Szeretném elmondani, hogy megértem a politikai divatokat, hiszem, hogy feldolgozásuknak helye van az irodalomban, de egyszerűen megsemmisülök attól, ami itt nem irodalmi, hanem politikai divatok alapján zajlik.

Nem akarok kiállni senkiért és senki ellen – csak nehezemre esik, hogy ez a magyar kulturális, irodalmi élet. Tudom, hogy sohasem volt másképpen, de én mindig másképpen voltam, azért szerettek, emeltek és ejtettek, nincs ezzel bajom.

Nem akarok tehát kiállni senkiért és senki ellen, azokat olvasom, akiket akkor is értékesnek tartok, ha nem értek velük egyet, olvasom, mert az irodalom érzéki szép élvezet.

És most szeretném elmondani, hogy amennyiben valóban komolyan venné bárki azt a sok sületlenséget, amit az irodalom ürügyén politikai divatokból kifolyólag művel a magyar irodalom és kulturális élet, akkor bizony visszafelé is fordíthatná azt a bizonyos fegyvert, vagy ami még rosszabb, száműzne két írót, az egyiket azért, mert olyan író művéből vette mottóját (direkt), aki a nőkhöz lenézően viszonyult, azoknak viszont ez határozottan jólesett.

„Boldogan vártam az estét, mert szeretem a szlovák nőket, és több okból előnyben részesítem őket a cseh nőkkel szemben: elsősorban, mert elegánsabbak, másodsorban, mert kevésbé emancipáltak és harmadszor, mert az eksztázis pillanataiban azt mondják: joj.”

Miközben barátaim, akik jól tudják rólam, hogy semmilyen közösségi térben nem vagyok jelen, online sajtóterméket nem olvasok, tévét nem nézek, hacsak nem valami krimi az a nyolcvanas évekből a Pink Crime and Mysteryn, barátságtalan gesztusokat gyakorolva felém, megtömték a postaládám mindenféle anyagokkal, melyekről fentebb írtam, és melyek engem olyan rosszul érintettek.

De aztán röhögni kezdtem, mert eszembe jutott a Kis Magyar Pornográfia és benne ez a Kundera-idézet, és arra gondoltam, most aztán jöhetne egy szlovák nő, hogy metoo megkúrt a Milán, ám nem mondtam, hogy joj, tehát erőszak volt a javából, pláne, hogy egy autó hátsó ülésen történt. És nevettem teli szájjal, mert az irodalom szép érzéki élvezet. És senkit sem illik amiatt vegzálni, hogy miként éli meg a nemi szerepét, vagy mit gondol arról, másnak miként kellene azt megélnie.