2025. július 6., vasárnap

Bicikli

A múlt század hatvanas éveiben járok, az újvidéki Szateliton. A Nagy Szateliton, mert létezett Kis Szatelit is. A kicsiben kis családi házikók álltak, a nagyban pedig háromemeletes tömbházak, kis lakásokkal. A város szélén laktunk, a tömbházak egyik lakásában. Mögöttünk mezők húzódtak a végtelenbe, kukorica-, búzaföldek, ott, ahol most az Újtelep terül el. Ideális környezetet jelentett egy gyereknek, aki szeret bolyongani, csatangolni, felfedezni. Többedmagammal mind ilyenek voltunk, roppant kíváncsiak, és folyton csavarogtunk. Reggeltől estig.

Egy napon az egyik haverom egy biciklivel jelent meg. Vadonatúj biciklivel. Mindannyian tettünk vele egy-egy kört. Csodálatos volt!

Nemsokára a másik haverom is előállt egy biciklivel, majd a harmadik is. Mi, akiknek még nem volt kétkerekűnk, irigykedtünk rájuk, és amikor elindultunk felfedezni a környéket, bosszankodtunk is azon, hogy ők gyorsabban haladtak. És azon is, hogy sokkal távolabbra eljutottak, mint mi. Pillanatok alatt eltűntek a poros utakon, mi pedig kullogtunk utánuk. A tervezett út feléig sem értünk el, amikor ők már hajtottak vissza.

– Gyertek, felfedeztünk egy kertet! – kiabálták messziről. – Sok benne a gyümölcsfa, de paradicsomot is láttunk, meg dinnyét.

A kert távol volt a házaktól, soha olyan messzire még nem mentünk el, mert féltünk, hogy nem érünk időben haza. Biciklis haverjaink azonban rábeszéltek bennünket, gyalogosokat. Persze nem kellett bennünket nagyon nógatniuk, úgyhogy felgyorsítva lépteinket, mi is eljutottunk a kertig. Mivel senkit sem láttunk a közelben, megrohantuk a gyümölcsfákat, sőt a paradicsomot is. Belefeledkeztünk a majszolásba, és már esteledett, amikor elindultunk hazafelé. Persze, otthon már kerestek minket, anyám össze is szidott. Elmondtam neki, hogy messzire elmentünk, de ha lett volna biciklim, időben hazaérhettem volna. A bicikli ugyanis abban a pillanatban témává vált a családban, amikor az első haverom megkapta az övét. Könyörögtem, vegyenek nekem is, de mindig azt a választ kaptam, hogy nem vesznek, mert féltenek, hogy elüt egy autó. Attól is tartott anyám, hogy biciklin majd másfelé is csavargok, nemcsak a biztonságos mezőket járom, hanem, ne adj’ isten, még a városba is behajtok.

– Tudod, milyen sok az autó az utcában, még majd elütnek – mondogatta.

Az utca a Futaki út volt. Ott húzódott a házunk közelében. Oda sem mehettem, pedig egyáltalán nem volt forgalmas. Időnként elment egy-egy autó, autóbusz vagy teherautó. Kényelmesen át lehetett rajta menni. Anyám tudta nélkül sokszor át is mentem, felfedezni az utca túloldalát. Nagy ritkán láttam egy-két autót.

Azok is lassan hajtottak, de mindig megvártam, hogy elmenjenek, és csak akkor mentem át.

Minden haverom kapott már biciklit, én pedig folyamatosan könyörögtem, hogy vegyenek nekem is, de anyám hajthatatlan maradt. Már minden reményemet elveszítettem, és a könyörgést is abbahagytam, amikor apám megjelent egy kétkerekűvel. Nem volt új, de bicikli volt. Örömömben majd kiugrottam a bőrömből.
– Most már nekem is van biciklim! – kiabáltam messziről a haverjaimnak, és büszkén ülve rajta hajtottam feléjük.

Anyám csak arra kért, hogy ne hajtsak ki az útra. Megígértem, de másnap már meg is szegtem az ígéretem. Felpattantam a paripámra, egyenesen kihajtottam az útra, és meg sem álltam a futaki piacig…

Nem tudom, hogy miért jutott most eszembe ez a történet, miközben itt ácsorgok már tíz perce a Szatelit felé vezető sugárúton a futaki piacnál, egy hatalmas dugóban. Biciklik suhannak el mellettem, én pedig ülök a kocsiban, izzadok és káromkodok… 

Magyar ember Magyar Szót érdemel

Nyitókép: Pixabay