Hasra esik. Úgy tesz, mint aki meglepődött. Semmi hirtelen reakció. Néhány pillanat alatt azonban rendezi sorait, majd hátranéz. Visszajelzésünkre vár. Miután realizálja, hogy nincs semmi gond, senki nem ijedt meg, azonnal elmosolyodik, majd az azzal járó lendülettel fel is áll. Bár kissé döcögve, de újra megpróbálkozik a járással. A kudarcnak semmilyen következményét nem látni rajta. Néhány hét múlik el csupán, és teljes erőbedobással futkározik az udvaron a másfél éves unokahúgom, és már csak elvétve esik hasra.
„Milyen gyorsan fejlődnek” – hangzik el hétről hétre a felnőttek között a családban. És valóban. Néhány hónappal ezelőtt a kislány nővére még pótkerekes kerékpárt tekert. Miután megpróbálkozott a két kerékkel, gyakran elveszítette az egyensúlyt, és néhányszor el is esett. Volt, hogy sírt is, de soha nem mondta azt, hogy ennyi volt, befejezte, nem akar többé biciklizni. Ma már mérnöki pontossággal szeli a kilométereket. De miért lehet mindez érdekes nekünk, felnőtteknek? Miért érdemes fejleszteni eme tulajdonságot, amellyel hajdanán mi is rendelkeztünk?
Talán azért, mert az élet gyakorlatilag születésüktől a halálunkig folyamatos fejlődésre, tanulásra, bukásból való felállásra kényszerít bennünket. A felnőttkor beköszöntével azonban az embert számtalan jellemvonása (vagy inkább annak elvesztése) hátráltatja a fejlődésben. Nemcsak a tanulási képessége hanyatlik, nemcsak makacsabb lesz, és csökken az érdeklődése, hanem az állhatatossága, a rendíthetetlensége is veszendőbe megy. Egyre inkább meggörnyedünk sikertelen tevékenységeink súlya alatt, pedig talán ez a legrosszabb, amit elkövethetünk. Az egyén ugyanis a hibák és az azokkal járó szenvedés útján tanul, és válik tökéletes cselekvővé. Mindannyian hibázunk. Valaki többször, valaki kevesebbszer. A hibák ahhoz szükségesek, hogy ne állapodjunk meg, ne legyen az életünk olyan, mint az állóvíz. A kudarcok továbblöknek, haladásra késztetnek bennünket. Ha elég érettek vagyunk ahhoz, hogy tanuljunk belőlük, ha elég erősek ahhoz, hogy felálljunk utánuk, talán fel is készítenek bennünket életünk legfontosabb megpróbáltatásaira. Aki nem szenvedett a kudarctól, saját lelkének csupán felszínén él, ráadásul olykor a csapongó kegyetlenségre is hajlik.
Az evolúció is ezek alapján keres magának rátermett egyedeket az élet nagy feladataira: olyan egyéneket emel magasba, akik megízlelték már a fájdalmat, mégsem uralkodott el rajtuk az élettel szembeni neheztelés. Ne féljünk tehát hibázni, és próbáljunk meg állva maradni kudarcaink súlya alatt is! Tanuljunk belőlük, és hagyjuk, hogy magasba emeljenek! Az élet ugyanis állandó mozgásban van. A kerék egyszer fent, egyszer lent. Szenvedéseink, egészséges, célzott, jól kiszámolt rendíthetetlenségünk következményeként emelkedik a kerék, a túlzott kényelem, az alázat, a hála elvesztése pedig óhatatlanul süllyedésbe viszi. Aki ezt nem érti meg, az arra van kárhoztatva, hogy olyasmiért szenvedjen, aminek éppen boldoggá kellene tennie minket.
Conor Mcgregornak, az ír ketrecharcos legendának is a következő volt a mottója pályafutása kezdetén (edzője ezt a címet adta később a róla szóló könyvnek is): „Győzz vagy tanulj!” Nemhiába: a kudarc ugyanis a legjobb tanár. Olyan értékes, új információval jár, olyan értékes tapasztalattal ajándékoz meg, amelyhez semmilyen más módon nem juthattunk volna hozzá. Az életben nincs még egy olyan alábecsült, illetve szükségszerű jótétemény, mint a hibázás. A céltudatosságban a siker és a kudarc egyformán a továbbhaladás lépcsőit jelentik. Ne veszítsük hát el gyermeki tulajdonságunkat!
Nyitókép: Pixabay
