A szeretet nemcsak egy érzelmi megnyilatkozás, annál sokkal több. A görögök pontosan tudták, hogy ráirányultsága szerint különböző formában létezhet: mint baráti (philia), társ iránti (erósz) vagy mint isten iránti (agapé) szeretet, hogy csak a leggyakrabban emlegetett három formáját említsük. Nemcsak forma és irányultság szerint, hanem minőségileg kiterjedése szerint is különbözhet. Ez azonban nem térfoglaló, hanem paradox módon emberek és lények közötti térközöket eltüntető, kiüresítő terjedés: a legnagyobb szeretet ebből a szempontból az, amelyik a lehető legközelebb hoz egymáshoz két lényt, amelyik tehát szinte teljesen eltávolítja közöttük az őket egymástól elválasztó teret, egyesítő erejével szinte eggyé olvasztja a két szeretőt lelkileg és érzelmileg.
A szeretet kiterjedése origóval rendelkező köröket is létrehoz, melyeknek a középpontjában mindig a szerető lény áll. A szeretet körei a szeretet kiterjedései az emberi létezés szintjeire.
Különböző szinteken létezik a Földet belakó gondolkodó lény: egyénként, kisközösség vagy nagyközösség tagjaként. A kisközösség az a közeg, amelyen belül az egyik ember még személyesen ismerheti a másikat. Ilyenek a család, a munkaközösség, a hitközség, de a nagyközösségbe való átmenetként ide sorolható még a falu, a kisváros és a lakótelep is. A nagyközösségbe már nem személyes kapcsolatai, hanem kulturális, nyelvi, életmódbeli és jog szerinti kötődései révén tartozik.
A szeretet legszűkebb kiterjedési köre önmagunk elfogadása. Ez kétarcú, fekete-fehér valóság: minden jónak és minden rossznak a forrása ezen a szinten lakozik. Minden, ami a szeretetben jó, az az egészséges önszeretetből táplálkozik. Aki ugyanis magát nem képes szeretni – létébe fogadni létezését –, az mást sem lehet képes. Ugyanakkor bezárultságában ez a legkisebb köre minden rossznak a forrása is lehet, mert ha csupán önmagunkat vagyunk képesek szeretni, akkor a szeretet létbe helyező ereje sem lesz képes áthatolni szívünk belakatolt kapuján, ez pedig gyakorlatilag azt eredményezi, hogy határtalan egoizmusunkban valójában önmagunkat sem leszünk képesek szeretni. Ebben az esetben egyetlen ponttá zsugorodik össze a szeretetkör, és a gyűlölet, valamint a félelem létből kitaszító ereje úgy fogja felfalni a szívét bezáró minden összetartozását, mint ahogy a csillagászok állítása szerint egy fekete lyuk fal fel nyomtalanul minden közelségébe kerülő anyagot.
Az önszeretet nem önzés, az önzés nem önszeretet. A vagyokságként megtapasztalt önszeretet mint a szeretetképesség kiindulópontja kimozdíthatatlan origója az emberi szeretetkörnek, amelyről vallási érzékkel megáldva azt is tudhatjuk, hogy ugyanakkor az inneni és a túlnani közötti átvezető középpont magunk mint létező és a teremtőnk mint létforrásunk között.
Aki egészséges önszeretettel fordul önmagához, az a hozzá közel állókra is képes kiterjeszteni ezt az érzést annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ember azt tekinti önmagához közel állónak, amit előzőleg a létébe fogadott, s mivel azt így önmagaként éli meg, ezért kiterjesztheti rá a maga iránt érzett egészséges önszeretet. Ennek a megértéséhez világosan kell látnunk, hogy bennünk van az, amiben benne vagyunk. Világi, anyagi értelemben – mint annak a tagja – mi vagyunk benne a családban, a nemzetben stb., szellemi, érzelmi, szellemi síkon viszont a család, a nemzet lakozik bennünk: a szívünk rejtekében, ahogyan az érzelmi töltetű nyelvezet kifejezi. Ez a szeretet titka.
Azt a paradoxont is jó tudni, hogy a szeretetnagyság mértékegysége a közelség, ne azok között keressük tehát a nagy szeretőket, akik szeretetképességüket a legnagyobb körökre, az egész emberiségre vagy az egész világmindenségre akarják kiterjeszteni. Általában ezek az eszményítő lelkületű emberek a saját szomszédjukat vagy társukat nem képesek szeretni, mert a mindennapi érintkezés miatt azok túl közel vannak hozzájuk.
A legnagyobb paradoxon, hogy az átvezető középpontként működő szív nyitottsága bármit képes magába fogadni, még a határtalant is. Ez a szeretet egyszerre lehető legnagyobb (az inneni mindenre) és lehető legkisebb (a túlnani egyre és egyetlenre) irányuló köre, amelyben magával a Léttel alakít ki térközeltüntető szeretetviszonyt (unio mystica) az emberi szív.
Nyitókép: Pixabay
