Olyan időket élünk, amikor az ember kétszer is meggondolja, mire ad ki pénzt. Nos, mi is meggondoltuk – kétszer, háromszor is, osztottunk, szoroztunk, elvetettük, újragondoltuk. Végső soron ez egyáltalán nem létfontosságú, sőt már-már a luxus kategóriájába tartozik. Mégis, egy szép szombati napon úgy döntöttünk: étteremben ebédelünk. Úgy voltunk vele, mikor, ha nem most? Végre jó idő van, itt a hétvége, a kávézók, éttermek megteltek élettel. A Dunán kikötöttek az idény első turistahajói, a várost ellepték a bámészkodó külföldiek. Szinte érezni lehetett, ahogy a város új életre kel és lüktetni kezd.
Egy népszerű helyet választottunk, a teraszon foglaltunk helyet. Boldogan nézegettük az étlapot, amikor egy férfi lépett az asztalunkhoz. Az első.
Napszemüveget próbált eladni nekünk. Udvariasan elutasítottuk: köszönjük, már van szemüvegünk. Odébbállt, de pár perc múlva ismét megjelent. Kicsit bosszantó volt, de még csak meg sem lepődtünk. Talán turistának nézett minket, vagy egyszerűen csak látta bennünk a potenciális vásárlót. Pedig mi tudjuk, hogy két sarokkal lejjebb ugyanazt potom pénzért vesztegetik, de nekünk most az olcsóbb sem kell, enni jöttünk. A pincér végre felvette a rendelést, garnélás tésztát választottam, ha már vendéglőben vagyunk, valami olyat szerettem volna, amit otthon nemigen főzök. Habár egy éttermi ebéd nem számít annyira különleges dolognak, én mégis izgatott voltam, várakozás közben szinte olyan érzésem támadt, mintha nem is a saját városunkban ülnénk, hanem valahol máshol, egy ismeretlen helyen, mintha egy izgalmas utazás során éppen egy érdekes kalandba keveredtünk volna. Ekkor lépett oda hozzánk a második idegen. Egy fiatal férfi, apró betűkkel teleírt papírt tartott a kezében, nem olvastam végig, de annyit azért láttam, hogy valamilyen ritka betegségben szenved, és anyagi segítségre számít. Zavartan kerültük a szemkontaktust, a poharunkat igazgattuk, a szalvétánk sarkát gyűrögettük. Rendkívül kínos elutasítani, miközben ott ülünk egy étteremben, a megrendelt ebédünkre várva, amiről már most tudjuk, hogy nem lesz olcsó.
A pincér elém tette a tányért, a garnéla éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem, vajas-fokhagymás szószban úszott, illatosan, forrón. Nem telt el néhány falatnyi idő sem, amikor egy idősebb nőre lettem figyelmes. Ő volt a harmadik. Viseltes ruhában, gyógyszeres dobozt mutogatva járta végig az asztalokat, nyilvánvalóan orvosságra gyűjtött. A pincér udvarias, de határozott mozdulattal kitessékelte, még mielőtt hozzánk fordult volna, de a következő falat így is valahogy… nehezebben csúszott le. Hirtelen túl hangosnak tűnt az örömünk, túl fényesnek a napsütés, túl könnyűnek a falat mások üres tányérjához képest. De megbeszéltük: nem tudunk mindenkin segíteni, nem adhatunk mindenkinek, és különben is, megdolgoztunk ezért az ebédért, megérdemeljük. Megnyugodtam, visszatért a mosoly az arcomra, egészen belefeledkeztem a falatozásba. És akkor odalépett hozzánk egy kisfiú. A negyedik. Ő papír zsebkendőt árult.
Abbahagytam az evést, óriási szükségét éreztem annak, hogy beszerezzek egy csomag zsebkendőt, vettem tőle. Nagy barna szemében hálás fény villant. Talán nem is a pénz számított, amit kapott érte. Talán csak az, hogy sikerült teljesítenie, amit vállalt.
– Jó étvágyat – mondta halkan, mielőtt a mellettünk lévő asztalhoz fordult volna.
A vaj és a fokhagyma zamata mellé valami keserű keveredett a tányéromba. Nem éreztem már olyan finomnak a garnélát, izgatott és boldog sem voltam már annyira. A zsebkendővel, amit az imént a kisfiútól vettem, megtöröltem az arcomat. Nem beszélgettünk többet, csak ettünk csendben, gyorsan, mintha mielőbb túl akarnánk lenni rajta. Aznap négyen próbáltak túlélni körülöttünk, miközben mi csak ebédelni szerettünk volna. Nem tudom, mikor megyünk újra étterembe, úgy látszik, az éttermi kosztot időbe telik megemésztenem.
Nyitókép: Pixabay
