A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben Újvidéken bandák uraltak egy-egy városrészt. Telepi, heréskerti, szalajkai… banda. Ezek a bandák nem egy-egy sportklubhoz kötődtek, hanem a területhez, ahol éltek. Mindenki tudott róluk, de az átlagpolgárnak nem kellett tőlük tartania. Békések voltak, csak akkor került sor kisebb verekedésre, amikor az egyik banda a másiktól területet akart elfoglalni. Minden bandának volt vezére.
Történt egy nap, hogy a szüleimmel átköltöztünk a Szatelit nevű városrészből, amely a telepi bandához tartozott, a Heréskertbe. Én nem voltam a telepi banda tagja, és a heréskerti banda sem érdekelt, nem kerestem őket. Ők azonban megtaláltak engem. Pontosabban egy tag a szomszédos házból. Két-három évvel idősebb volt nálam, és jóval kövérebb. Amikor iskolába mentem, mindig kint állt a háza előtt, és figyelt. Néha odaszólt. Már nem emlékszem, mit mondott ilyenkor, de arra igen, hogy féltem tőle. Biztosan fenyegetett, mivel azonban nem törődtem vele, egy nap hozzám lépett, és barackot nyomott a fejemre, majd másnap elvette az uzsonnámat, harmadnap meglökött. Ekkor már rettegni kezdtem. Ahogy múltak a napok, egyre durvábban viselkedett. Megpróbáltam megkerülni a házat, de ő mindig előbukkant valahonnan. Biztosan messziről figyelt.
A szüleimnek nem mertem elmondani, hogy terrorizál a szomszéd gyerek. Tulajdonképpen így, ezzel a szóval, hogy terrorizál, nem is tudtam volna elmondani. Akkor még ezt a szót nem ismertem. Csak azt, hogy bánt. Mit mondhattam volna apámnak? Hogy bánt a kövér gyerek az utcából? Tudom, nem tett volna semmit, esetleg azt mondta volna, hogy bántsd vissza. Nem mertem. Féltem tőle. És most, ahogy visszagondolok, tulajdonképen apámtól is féltem. Nem mertem elmesélni neki, hogy mit tesz velem az a gyerek. Pedig nem kellett volna félnem, de tartottam attól, hogy kinevet, esetleg gyávának tart. A kövér gyerek pedig egyre szemtelenebb lett, már játszani sem mehettem le az utcára, mert mindig megjelent. Ilyenkor nem bántott, csak távolról nézett, figyelt, kajánul mosolygott. Megpróbáltam kerülni a tekintetemmel, de nem tudtam. Folyton rá kellett néznem, és akkor is kerestem a tekintetemmel, amikor néhanapján nem volt ott. Már a gondolattól is rettegtem, hogy megjelenik valahol, és ismét kajánul rám néz azzal a dagadt fejével, én pedig majd remegni kezdek.
Egy nap úgy döntöttem, hogy ennek a terrornak véget vetek. Persze nem úgy, hogy nekimegyek a gyereknek, ellököm magamtól, vagy megütöm. Ehhez nem volt bátorságom, de kieszeltem, hogy segítséget kérek. Nem a szüleimtől, és nem is a szomszéd gyerekektől, akiket még nem is ismertem különösebben, hiszen nemrég költöztünk ide, hanem mástól.
A telepi bandának a bandavezére velem járt egy osztályba a telepi iskolában. Rossz gyerek volt, tanulni sem szeretett, de valami oknál fogva hozzám mindig kedves volt. Mondhatom, hogy jóban voltam vele. Egy napon felkerestem, és elmeséltem, hogy mit csinál velem a kövér gyerek. Elmondtam neki, hogy hol lakik, hogy melyik ház melyik bejárata előtt szokott ácsorogni, és azt is, hogyan néz ki. „Rendben, megoldjuk” – válaszolta. Megkönnyebbülve mentem haza.
Másnap rettegve indultam el az iskolába. A dagadt gyerek ugyanott állt, ahol eddig is. Szinte rá sem mertem nézni, és amikor elindult felém, földbe gyökerezett a lábam. Most mi lesz? Agyon fog ütni! Két lépésre tőlem megállt. Félve néztem rá. Kedvesen mosolygott, és elnézést kért tőlem, hogy bántott. Ettől a naptól kezdve, amikor csak találkoztunk, mindig előre köszönt.
A mai nap is titok a számomra, hogy a telepi haverom hogyan puhította meg.
Nyitókép: Pixabay
