Valami megváltozott a világban. Teljesen másképp éreznek az emberek, mint néhány esztendeje – töprengek az elmúlt napok történései és az arra adott válaszreakciók hallatán. Az Izrael és Irán között zajló konfliktus során néhány nap leforgása alatt annyi fordulat történt, mint az orosz–ukrán háborúban talán négy év alatt sem. Hadüzenet, eszkaláció, világhatalmi részvétel, újabb csatlakozók, majd tűzszünet. Világpolitikával foglalkozó egyénként korábban többször is volt kifejezetten negatív érzésem bizonyos történések kapcsán, később azonban, amikor barátaimnál, kortársaimnál szóba hoztam az adott eseményt, kiderült, hogy ők még csak nem is hallottak róla. Az esetek többségében néhány hét elteltével be is bizonyosodott, hogy feleslegesen kiáltottam volna farkast. Valami azonban megváltozott. Ma én vagyok higgadt, és sokkal inkább a barátaim, ismerőseim érzik azt, hogy valami generációk óta nem látott veszedelem közeledik. Erre pedig minden okuk meg is van.
„Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel” – vélekedett a XX. század egyik legnevesebb tudósa, fizikusa, a két világégést is megélő Albert Einstein. Amikor először – még több mint egy évtizeddel ezelőtt – olvastam a fenti idézetet, szentül meg voltam róla győződve, hogy a következő néhány évtizedben ilyen veszély biztosan nem fogja fenyegetni az emberiséget. Egy szebb, békésebb évszázad, egy boldogabb világ köszöntött a ránk a kétezres évekkel – hittem. Naivan azt gondoltam: az emberiség tanult a múlt század hibáiból, tanult a szenvedésekből, a háborúval kéz a kézben járó emberi tragédiasorozatokból. Nagy gondolkodók is ezt vetítették előre. Francis Fukuyama máig leghíresebb műve az 1992-ben megjelent A történelem vége és az utolsó ember címet viseli. A kommunista rezsimek összeomlását követően az író azt állította, hogy a történelmi haladás tulajdonképpen véget ért, és a hidegháború időszaka, a berlini fal lebontása után a világban a liberális demokrácia uralmának kora következik. A kötet rengeteg pénzt hozott a szerzőnek, igazságot a világnak viszont nem: a történelem – mint látjuk – naponta zajlik a szemünk előtt. Nemhogy vége nem lett, a technológia által olyan sebességgel zajlik, mint korábban talán még soha. A 2020-as évekkel egy olyan világban ébredtünk, amelyet korábban talán csak a legrosszabb rémálmainkban tapasztalhattunk volna meg. El tudtuk volna képzelni egy évtizeddel ezelőtt, hogy közösségi életet csak maszkban élhetünk majd? Gondoltuk volna, hogy újabb és újabb konfliktusok kitöréséről szóló hírek olvasása közben kortyolgatjuk majd a reggeli kávénkat?
Mára a többség érzi: valami nagyon elromlott a világban. A biztonság illúziója, amelyre generációk építkeztek, összeomlani látszik. Az emberek fáradtak, szoronganak, és még ha nem is mindig tudják megfogalmazni, miért – érzik, hogy valami nagyon nincs rendben. A világ eseményei már nem csupán távoli hírek: egyre inkább a bőrünk alá kúsznak, hatnak ránk, formálnak minket. Olyan korban élünk, amelyben nem az a legfontosabb kérdés, hogy merre tartunk, hanem hogy egyáltalán lesz-e lehetőségünk tartani valamerre. De mint minden rosszban, talán ebben is van valami jó. A változás kezdetének az első jele éppen az emberek lelkiállapotának a megváltozása lehet. A társadalom szépen lassan elhagyja az apátiát, erre pedig előbb-utóbb a világ vezetőinek is reagálniuk kell. Civilizációnk recseg-ropog, mi pedig próbálunk egyensúlyozni. Már az is előrelépés, ha nem teszünk úgy, mintha minden rendben lenne.
Nyitókép: Pixabay
