Az emberi történetek adják a munka igazi értelmét

Az újságírás kevés területe követel egyszerre szakmai felkészültséget, naprakész tájékozottságot és emberi érzékenységet úgy, mint az agrárújságírás. Aki gazdákkal, termelőkkel, vidéki közösségekkel dolgozik, annak nemcsak az agrárpolitikai döntésekben, a pályázatokban, a technológiai újdonságokban és a piaci folyamatokban kell eligazodnia, hanem értenie kell a földhöz kötődő munka mindennapi valóságát is.

Tóth András, a Vajdasági Rádió és Televízió szerkesztő-műsorvezetője csaknem huszonöt éve a Barázda című műsor meghatározó egyénisége. Kertészmérnökként nem kívülről szemléli ezt a világot: otthonosan mozog a gazdák, termelők, szakmai bemutatók és terepi forgatások közegében. Munkáját a közérthető tájékoztatás, a személyes jelenlét és a vidéki emberek iránti figyelem jellemzi.

Ezt a hiteles, következetes munkát ismerte el a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete, amikor neki ítélte az Év Újságírója díjat az elektronikus média kategóriában. Az elismerés apropóján pályakezdésről, agrárújságírásról, terepi munkáról, emberi történetekről és a vajdasági magyar gazdaközösségek világáról beszélgettünk vele.

Végzett kertészmérnök vagy, tehát nem áll tőled távol a téma, amellyel újságíróként foglalkozol. Hogyan került mégis mikrofon a kezedbe?

‒ Az említettek mellett gépészmérnöki képesítést is szereztem Újvidéken. A kertészet azonban számomra nemcsak tanult szakma, hanem személyes kötődés is: otthon is kertészkedtem, szerettem ezt a munkát, egy ideig meg is próbáltam ebből élni. Később azonban világossá vált, hogy a kertészet mellett más irányt is keresnem kell. Tudomásomra jutott, hogy egy meghallgatást tartanak a Vajdasági (akkor még Újvidéki) RTV-ben, elmentem és lehetőséget kaptam a médiaházban való munkára. 2002-ben, amikor, ahogy mondani szoktam, letörtük a kukoricát, november táján kezdtem bedolgozni. Két évig tiszteletdíjas újságíróként dolgoztam, később pedig állandó munkaviszonyba kerültem. A pályakezdésemre ma is hálával gondolok vissza. A kollégák nagyon szépen fogadtak, Bálizs István és az azóta már elhunyt Živković Kapitány Éva fokozatosan vezettek be a szakmába. Az első forgatásomra is emlékszem, tapasztalt kollégával érkeztünk Torontálvásárhelyre egy gazdaságba, ahol akkoriban nagyobb fejlesztések zajlottak. Készítenem kellett egy rövid riportot az őszi betakarításról és a hozamokról. Máig emlékszem, a gazdával egy magas, kukoricával teli drótgóré mellett beszélgettem. Az indulás éveiben nemcsak a szerkesztőségi munka jelentett számomra iskolát, hanem a Klemm József nevéhez kötődő Promedia Újságíró Iskola is. Ezt szép és meghatározó időszakként őrzöm.

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Év Újságírója díjjal ismerte el a munkádat az elektronikus sajtó kategóriájában. Mit jelent ez számodra?

– Most már nagyon jó érzés visszagondolni rá, de amikor először értesültem a díjról, meglepett. Éppen szabadságon voltam, otthon kertészkedtem, és amikor bementem a házba, megláttam az üzenetet, amelyben gratuláltak. Az első gondolatom az volt: miért éppen én?

Az április 2-ai díjátadó szép és megható alkalom volt. Amikor elhangzott a méltatás, bevallom, remegett a lábam. Csak később, amikor már a kezemben tartottam a díjat, kezdtem igazán felfogni, mit jelent ez az elismerés. Közben végig ott volt bennem a kérdés, hogy rászolgáltam-e.

Mostanra örömmel gondolok rá, de nem elsősorban büszkeségként élem meg, hanem felelősségként. Úgy érzem, egy ilyen díj kötelez: a munkámmal, a magatartásommal, a kollégákhoz és az emberekhez való viszonyommal is meg kell szolgálnom. Ezután még inkább törekednem kell arra, hogy tisztességesen, figyelmesen és segítőkészen dolgozzak.

A méltatásban kiemelték a hitelességet, a terepen végzett munkát és a közérthető tájékoztatást. Ezek tudatos szakmai irányok nálad?

– Igyekszem hiteles és pártatlan maradni. Számomra az agrárújságírás akkor jó, ha nem reklám, hanem szolgálat: a termelőket, a vidéki embereket és a nézőket segíti eligazodni. Fontosnak tartom, hogy felhívjam a figyelmet a mezőgazdaság gondjaira, ugyanakkor hasznos, közérthető információkat is adjak azoknak, akik ebből élnek.

Ha szakemberekkel beszélgetünk, az a célom, hogy az ő tudásuk eljusson a gazdákhoz. Ha jó példákat mutatunk be, akkor azzal másokat is bátoríthatunk. Közben mindig figyelek arra, hogy az anyag ne reklámnak hasson, hanem valóban a falusi, vidéki gazdálkodók érdekeit szolgálja.

Sikerélményként élem meg, amikor eljutunk olyan kistelepülésekre is, ahová ritkán ér el a média. Ilyenkor lehetőséget adhatunk a gazdáknak, hogy elmondják a gondjaikat. Fontosnak tartom azt is, hogy ne csak a bácskai termelőkről beszéljünk, hanem bemutassuk a bánáti és szerémségi gazdák munkáját is. Időnként délebbre, Szerbia más részeire is elmegyünk, hogy a nézők lássák, máshol milyen körülmények között dolgoznak.

Külön öröm, ha évente legalább egyszer külföldre is eljutunk, például a hannoveri Agritechnica nemzetközi mezőgép-kiállításra. Ilyenkor mi magunk is sok újdonsággal találkozunk, és ezeket az információkat továbbadhatjuk a nézőknek. Végső soron ez a munkám lényege: összekötni a szakmát, a gazdákat és a nézőket.

A gazdákkal való kapcsolat kulcsfontosságú a munkád során. Nehéz volt elérni, hogy megnyíljanak előtted?

– Igen, ez hosszú folyamat volt. Kezdetben rendezvényeken figyeltem, kik beszélnek magyarul, és próbáltam megszólaltatni őket. Idővel kialakult egy kapcsolati háló, bővült a „telefonkönyvem”. A nehézség abban rejlik, hogy a vajdasági magyar közösség megfogyatkozott, és ez a folyamat nem állt meg. Akikkel húsz évvel ezelőtt megismerkedtem, ma már nem feltétlenül szeretnének mikrofon elé állni. Ez különösen a szórványtelepüléseken jelent gondot, ahol a fiatalok közül sokan már nem beszélnek jól magyarul. Viszont vannak gazdálkodók, földművesek, termelők, akik tudják, hogy nekik is érdekük, ha megszólalnak. A bizalom a legfontosabb: mindig elmondom, hogy nem azért megyünk, hogy kellemetlen helyzetbe hozzuk őket. Ha valami nem téma, azt tiszteletben tartjuk. Így alakul ki az a kapcsolat, amely nélkül nincs jó riport.

Hogyan néz ki egy átlagos munkahét a televízióban?

– Hétfőn meg kell tervezni a hetet: hová megyünk, kivel forgatunk, reggel tízig le kell adnunk a forgatási rendelvényt, ha azt szeretnénk, hogy a sok esemény között sorra kerüljünk. Ha ez megvan, már félig kész a műsor. A hét közepén forgatunk, amely számomra a munka legszebb része, felér egy kirándulással, minden alkalommal értesülök valami újdonságról. A televízióban a kép az elsődleges, így az is fontos, hogy mindig legyen aktuális vágóképünk. Gyakran menet közben is felveszünk egy szép vetést vagy éppen szántó traktorokat. Így tudunk archívumot is építeni. Akkor működik igazán jól a munka, ha erre az operatőr is nyitott, hiszen a televíziós anyagban a kép legalább olyan fontos, mint a szöveg. A forgatások után a vágószobában folytatódik a munka, oda teljesen felkészülve, megírt szöveggel érkezünk, ugyanis a műsorok vágása szoros időbeosztással működik, néhány óra áll csak a teljes műsor összeállítására. Így addigra már pontosan tudni kell, hogy mely részeit szeretnénk használni a felvett anyagnak. Péntekre általában elkészül az anyag, vasárnap még átnézzük, és akkor kerül adásba. Gyakorlatilag vasárnaptól vasárnapig élünk, mert amint lemegy egy műsor, már a következőn dolgozunk.

A terepi munka gyakran nehéz körülmények között zajlik. Mi motivál ilyenkor?

– A terepi újságírásban az ember nagyon hamar megtanulja, hogy a körülményekhez alkalmazkodni kell. Hóban, esőben, szélben vagy negyvenfokos melegben is el kell indulni, mert a műsornak mennie kell, vasárnap adás van. Volt, hogy esett az eső, de aznapra már meghirdették a Mezőgazdasági Kutatóintézet kalászosgabona-fajtabemutatóját a Római sáncokon. Mindenki morgolódott, hogy ilyen időben megyünk, de ilyenkor nem azt kell nézni, mi lenne az ideális, hanem azt, hogy az adott helyzetből mit lehet kihozni. A terepen sokféle emberrel és sokféle hozzáállással találkozik az újságíró, nemcsak a megszólalók, hanem a munkatársak között is. Előfordult, hogy egy operatőr már reggel azzal fogadott: úgy szervezzem a napot, hogy fedett helyen dolgozzunk, mert ő nem hajlandó negyven fokban kint forgatni. Ilyenkor az ember már eleve rossz szájízzel indul, de a feladat akkor is ugyanaz. Nekem munka közben mindig az volt az elsődleges, hogy a nézők érdekében és a megszólalók iránti tiszteletből tisztességes anyag készüljön.

Hogyan egyeztethető össze ez az életforma a családdal?

– Szerencsére jól. Hozzászoktam ahhoz, hogy a terepi munka ezzel jár. Ha valahol esik az eső, fúj a szél, de közben történik valami – mezőnapot, kiállítást vagy más rendezvényt tartanak –, akkor ott kell lennem. Ez a munkám, ez a dolgom, és én ezt így tartom természetesnek. A feleségem is médiában dolgozik, így érti ezt az életformát. Támogatott abban is, hogy erre a pályára lépjek. Van egy bejáródott ritmusa a munkánknak, így könnyebben meg tudjuk szervezni a magánéleti programokat is. A kötöttebb időszakokban pedig tudunk egymásra számítani a kollégákkal, beugrani egymás helyett, ha szükség van rá.

Van olyan terepi élményed, amely különösen emlékezetes számodra?

– Több ilyen is van. Nagyon szép emlékem, amikor eljutottam Nyékincára, a Szerémségbe, egészen a Száva közelébe. Nyékinca, Herkóca és Platics három, magyarok által is lakott Ruma községbeli település, és ezeknek a közösségeknek ma is van megtartó erejük. Nyékincán működik a Magyar Kultúregyesület, ahová hét közben is betérnek az emberek beszélgetni, kártyázni, ősszel pedig megtartják az Erzsébet–Katalin-bált.

Ennek a közösségnek egyik lelke Hegedűs János, nyugalmazott tornatanár és méhész. Több alkalommal jártunk vele a falu határában. Nyékinca sokak számára a hadsereg gyakorlóteréről ismert, a környéken azonban gyönyörű, idős tölgyerdő húzódik. A hatalmas fákra karvastagságú borostyánok kúsznak fel, amelyek szeptemberben virágoznak, és akkor adnak mézet, amikor már szinte semmi más nem mézel. János bácsi nemcsak maga méhészkedett, hanem másokat is tanított erre a mesterségre; a Hegedűs-méhészet története pedig még az első világháború előtti időkre nyúlik vissza.

Ez a fajta ragaszkodás, emlékezet és felelősség talán különösen jellemző a szerémségi magyarokra. Az egyesület épületében, ahol valamikor iskola is működött, ma is megvan a régi fa földgömb. A sarokban áll egy Budapestről hozott díszes kályha is, amelynek még a vasúti szállítólevelét is megőrizték. Az embernek könnybe lábad a szeme, amikor látja, milyen gonddal őrzik ott a múlt tárgyait és emlékeit. Ezek az emberi történetek adják a munka igazi értelmét.