Aerius munkahelye, az EverConnect – ahol lassan tizenöt éve dolgozott – az egyetlen vállalat volt, amely a metropolisz, Eonox City és a gyűrűk közti kereskedelmet bonyolította. Naponta többször tette meg az utat teherszállító gépével a Föld és a kinti állomások között. Ezek az alkalmak, a be- és kirakodások – az évente néhányszor megtartott céges tréningeket leszámítva – jelentették Aerius számára a mindennapi érintkezéseket más emberekkel, amikor valamelyik áruelosztó telephelyen negyedórát ácsoroghattak egymás mellett a helyi felügyelővel. Igaz, a kintiek cége, a MaxTrade állomásain ritkán fordult elő, hogy ugyanazzal az emberrel visszatérően, behatóbban beszélhetett; a telepesek többnyire mogorván, némán figyelték a rakodógépek munkáját, és a pilótával való kötelező egyeztetés után sarkon fordultak.
Aerius egyetlen barátja Phil volt, az EverConnect eonoxi logisztikai központjának régi embere. Phil néhány évvel fiatalabb volt Aeriusnál, a harmincas évei elején járt, ugyanúgy egyedül élt, a nyolcadik körzetben, azzal a különbséggel, hogy neki sosem volt élettársa. A FutureSpirit legelső generációjából való volt, és bár eredetileg egy lelkes párhoz került, akik saját gyerek vállalásához túl szerény körülmények között éltek, az embercég indulásakor ők is, mint oly sokan, tettek egy próbát. Phil nevelőszülei azonban idővel belátták, hogy képtelenek megfelelő ellátást biztosítani a gyereknek, aki így került tíz-egynéhány éves korában az EverConnect gondozásába. Philnek is Aerius volt az egyetlen barátja, és a logisztikai központ negyedórás, gőzkieresztő beszélgetésein kívül a két ember olykor, ha szerencsésen mindketten ráértek, néha a város koszos zajában is elmerült.
Aerius felhúzta a redőnyt, kinyitotta a vállánál nem sokkal szélesebb ablakot, és lenézett a metropoliszra. A felkelő nap vörös izzása percről percre erősebben világította meg a fentről hatalmas labirintusnak tűnő Eonox Cityt. De a toronyházak közé még nem hatolt be a fény, az egész nap sötét és nyirkos sikátorok mélyén pedig szinte még véget sem ért az éjszaka. A szemhatárig húzódó város levegője már most száraz és nehéz volt a forróságtól és a szmogtól. Az üvegházhatás, a szennyezés és az ózonréteg egyre nagyobb sérülései hosszú ideje megtették a magukét, de a nyári kánikula csak az elmúlt évtizedekben kezdett elviselhetetlenné válni. A lebegő porfelhőket szemet gyönyörködtető, bizarr szivárványokká festették a nap korai, rézsútos sugarai, s ez a szórt fény különös, szorongató hatást keltett Aeriusban. Az órára pillantott; negyed hat volt, készülnie és indulnia kellett. Mégis, ez a reggel, ha sokban nem is, de egy tekintetben más volt, mint a többi, amiért a fürdőszobából kiérve, az ajtaja bezárásakor, sőt még a liftben is óvatosan mosolygott. Utolsó munkanapjára ment az egész évben várt szabadság előtt.
Óvatosságának megvolt az oka. A huszonegyedik század alkonyán ugyanis, ahogy oly sok minden más, kiváltságnak, luxusnak számított az a fajta munkahelyi „szabadság”, ami néhány évtizeddel korábban, az ötvenes-hatvanas években még természetesnek tűnt a középosztálybeli polgárok számára. Aerius ismerte a történeteket, miszerint nagyszülei még megengedhették maguknak, hogy ha nem is túl sokszor és túl távoli helyekre – gyakran csak valamelyik közeli természeti övezetbe –, de elutazhattak más vidékekre, különleges élményeket szerezhettek, világot láthattak, ahogy mesélték. És általában szabadabban élhettek egy tágasabb, világosabb, levegősebb életet, amelyben ugyan már megkoptak a naiv illúziók, de amelyből még nem hiányoztak a jövőre bizalommal tekintő szemek.
Ezek a történetek a viszonylagos közelség ellenére a múlt ködébe vesztek, jobban mondva porfelhőjébe. Abba a porfelhőbe, amit a harmadik világégés vert fel bolygószerte a század derekán. Ebben a zavaros gomolygásban kis híján megsemmisült az emberiség. A változás gyökeres volt. Eltűntek azok a bizonyos naiv illúziók, komorrá váltak a bizakodó tekintetek. Új időszámítás kezdődött akkor, egészen pontosan 2068-ban.
Nyitókép: Pixabay
