Stephen King első könyvsikerét követően tíz évvel később írta meg ezt a regényét Richard Bachman álnéven, ami számomra érthetetlen, mert addigra már komoly nevet szerzett magának a könyvpiacon. Egyedüli okát abban látom, hogy még 1984-ben is életben akarta tartani Bachman figuráját. S talán emiatt is késett 12 évet a magyar nyelvű kiadása, mert Bachman kevésbé volt népszerű, mint King. A kor szokásához híven puha kötésben jelent meg a mű. Kiadója azóta emelt a színvonalon: a „királynak” már kemény táblás, nagy formátumú kiadás jár.
Számomra óriási, máig ható élményt szerzett a Sorvadj el! Film[1] is készült a mű alapján – egyike a jól sikerült King-adaptációknak.
A cselekmény nem különösebben észbontó. Adott egy szokványos amerikai kisváros, amelyben gondtalanul autózik Bill Halleck, menő ügyvéd, aki éppen felmentett egy vádlottat. Véletlenül, illetve a kéjsóvár felesége tüsténkedésének hibájából, elgázol egy idős – mert a romák korán öregszenek – cigány asszonyt. A gond az, hogy az áldozat a városban ideiglenesen táborozó cigányok idős vajdájának lánya. A vajda, Tadzu Lempke megérinti az ügyvédet, majd átkot vet rá, az őt el nem ítélő bíróra és a hamisan tanúskodó rendőrre. A gázoló azonban rá se ránt a vajda szavaira. Ám amikor az egyébként jó húsban lévő ügyvéd napról napra veszít a testsúlyából, és cinkosai sorra meghalnak, rájön, hogy feloldozásért kell folyamodnia a vajdához. Orvosa ugyanis képtelen segíteni rohamos fogyásán.
Az amerikai kiadás Bachmant tünteti fel a szerzői jogok tulajdonosaként, aki ugye, egy nem létező alkotó, de már több regény szerzője. A Sorvadj el!-ből mindössze 28 000 példány kelt el a boltokban. Miután kiderült, hogy a valódi szerző Stephen King, ez a szám megtízszereződött. Magyarul is két évre az első kiadást követően újra megjelentette ugyanaz a kiadó, ugyanabban a fordításban.
Egyes krimiírók – például Chris Carter – és számos nyomozós tévésorozat, mint a Helyszínelők különböző változatainak forgatókönyvírói ragaszkodnak a metropoliszokhoz és a nagy létszámú közösségekhez, mint amilyen az amerikai haditengerészet is, mivel a nagy populációkban bármiféle bűncselekmény előfordulhat. Mások, mint a skandinávok, olaszok, spanyolok, csehek inkább az egyénre összpontosítanak, s így tesznek a Gyilkos elmék, meg a Döglött akták szerzői is. Dean R. Koontz, Lee Child, meg Stephen King pedig folyton valamelyik amerikai kisvárosban mozgatja hőseit, akik nem nyomozók. Child ráadásul rátesz még egy lapáttal az amerikai büszkeségből és hazafiságból, a másik kettő pedig az álmos kisvárosok világában is felfedezi, hogy mindenki múltjában lapul rejtegetnivaló titok, és a borzalmak a kistelepülések közösségeit sem kerülik el. Másik két kedvencem – Douglas Preston és Lincoln Child – kilóg a sorból, mert állandóan szerepeltetett főhősük az FBI nyomozója, és a történeteik helyszíne csapongóan változatos.
A tipikus amerikai kisvárosnak alig van pár száz lakosa, mindenki ismer mindenkit, akár egy vándorcirkusz érkezése is felbolygatja a megszokott életvitelt, pláne egy cigánykaraváné – noha ők már nem ekhós szekéren, hanem gépkocsikkal és lakóautókkal járják az országot. Az ismeretlen félelmeket gerjeszt, felszínre kerülnek az előítéletek: a cigányok nem dolgoznak, törzsi életvitelük zárkózott, lopnak, s ki tudja, miféle alantas dolgokra hajlamosak. Nem látják őket szívesen, legjobb lenne elűzni őket, megszabadulni tőlük, ám amíg nem bizonyítható rájuk valamilyen bűncselekmény, nem lehet ellenük a törvény szigorával fellépni. Egy ember kimondott szavai, még ha cigányvajda is az illető, nem ütköznek törvénybe. King ismerteti a kisváros lakóinak indulatosságát, miközben szemlélteti a cigány közösség pozitív erkölcsi arculatát is. És ez az utóbbi az inkább szerethető. Annak ellenére, hogy mutatványosok, szemfényvesztők és csalók. Meg hisznek az igazságban.
A Sorvadj el! eredetijének címe Thinner, ami szimplán annyit tesz, hogy „soványabb”, tehát az elátkozott súlyveszteségére utal – a fordító leleményessége, hogy magát az átkot emelte a címbe. A könyv a King-regények legalább két jellegzetességét is magán viseli. Az egyik, hogy – noha a későbbi műveinél kevesebb oldalszámú, mégis olykor terjengős – sokat foglalkozik a részletek alapos kidolgozásával. A másik, hogy erkölcsi kérdéseket vet fel. A modern világban a gazdag, befolyásos fehér ember könnyedén megússza az elkövetett stiklijeit, míg az ezúttal a cigányok által képviselt és őrzött ősi törvények nem ismernek megbocsátást – a sors intézményrendszer nélkül is beteljesül. A megátkozott ügyvéd bocsánatért folyamodik, amit a vajda elutasít. Ekkor siet segítségére a regény elején felmentett elkövető, s amikor véresre fordulnak a dolgok, a vajda leveszi az átkot, azzal, hogy az ügyvédnek tovább kell adnia az átkot tartalmazó süteményt, bár legjobb lenne, ha maga fogyasztaná el, így tisztán halhatna meg. Ám a városi fehér ember előbb átkot szór a cigányokra, majd miután megkapja a gyilkos süteményt, ördögi tervet eszel ki az őt megcsaló felesége meg a szeretője elpusztítására. Csakhogy a városi fehér ember átkának ártatlan áldozata is lesz: a saját lánya. A városi fehér ember átka visszaüt saját fejére.
A könyv nem krimi, de nem is darabolós, véres horror. Egy nagyszerűen elbeszélt, elgondolkodtató, hétköznapi történet, enyhe természetfeletti beütéssel, ám olyannyira izgalmas, hogy néha görcsbe rándul tőle a talpunk. Mind Bachmannak, mind Kingnek becsületére válik. Az olvasónak pedig kellemes időtöltést szerez.
[1] Tom Holland rendezte, érdekes módon a magyar kiadás évében, 1996-ban, és Stephen King is megjelenik benne, dr. Bangor, a patikus szerepében – ez is játék, az orvos a King-regények kedvenc helyszínének, a Maine államban lévő Bangor város nevét viseli
