Elmúlt az év legsötétebb, legzimankósabb hava. Leszoktunk már a farsangolásokról, mert a munkanapok éppúgy peregnek, ahogy más részében az esztendőnek. Nem is olyan régen, jó évszázaddal ezelőtt, még az év legvidámabb időszaka volt ez a hónap! Meg az utána következő is. Ám akkor ráértek az emberek, mert beszorultak még a juhászok is, nem csak a földművesek. Vidámsággal fűszerezve teltek a sötét és hűvös hónapok. Lakodalmak, furfangos játékok, eladó lányokkal telt fonók jellemezték ezeket a heteket. Még az asszonyoknak is volt olyan szabadnapjuk, amikor vadul mulatozhattak egymás között. Bizony a kontyok kimozdultak törvényszerű helyükből! Ez elvárható is volt a rendes és törvényt ismerő és betartó feleségektől! A mulatság helyének kiskapuja előtt férjuraimnak illett éjfél előtt elvárni oldalbordáikat, hazavezetni őket illendően. Ha óhajtás hangzott, jóéjtpuszival altatták el őket, és ilyesmi után bizony a mulatozásból hazatért asszonyságoknak igencsak könnyű álmuk lett. Igaz, néhány hónap múltán rövidnek tűnt a kötőmadzag, aztán valóban rövidebb is lett. Angyalka szállt le a szerelmetes házba.
Van még ilyen manapság?
– Lócitrom! – így hörög szopránul a büdös basszus.
2026. január 6.
Nálunk a vízkeresztkor karácsonyfarázással végződik a karácsonyi ünnepkör.
Kezdődik a farsang.
Igen csöndesnek ígérkezett lakásunkban e vidám periódusa az évnek. Ősz fejek már nehezen biztatják a fájós lábakat és derekakat táncra. A további esti, éjszakai vagy hajnali gyönyörűségről bizony fáj megszólalnom is.
Kieselbach Galéria / A művészet dicsérete
Tegnap délelőtt (január 31.) a piacon szereztem egy darab jó vastag, füstölt, kiérlelt mangalicaszalonnát. Csábított a csodás eledel! Paprikás szalonna! Jókai és Mikszáth is mennyei eledelként emlegetik novelláikban. Azt hiszem, vacsorára néhány falattal többet is faltam a kelleténél. Nem csoda! Csípős volt a paprika! Fehér és kiérlelt az ötujjnyi vastag szalonna! Mellé a friss kenyér és a pompás vöröshagyma… Régen tapasztaltam már ilyet! Szinte hihetetlen, hogy valaki otthonából áruba bocsátotta ezt a mennyei eledelt.
Bevacsoráztam hát!
Összevissza álmodtam a januárról februárra áthajló éjjelen. Ám az egészben az a csoda, mégis szinte pontosan emlékszem a sok összevisszaságból két olyan elfeledett stílusban kivarrott történetre, amelyet már hat évtizede futóra hímzett egy kedves, zöld szemű lány. Művészi alkotása végigéri hosszában az ebédlőasztalt.
grossarnold.com / Kert
A szerelmes piros és fehér virágú gesztenyefák sorához közel, a Tisza mozi előcsarnokában lármás kölykök.
Matinéra várunk.
Kinyílik a bejárati ajtó.
Nagy néni szaggatja a jegyet.
Oda ülünk, ahová csak akarunk.
A terem megtelik.
Csöngetnek.
Villanyoltás.
Nagy bácsi pergeti a filmtekercset.
Az égből pottyant csoda szemünk előtt valóság.
grossarnold.com / Virág és játékvonat
Elszökött egy holló, idomított corvinus, igazságos Mátyás kolozsvári madara, az állatkerti bemutatóról. Az állatkert előtt forgalmas út húzódik, amelyen troli is jár, évtizedek óta zsurmog, pattog, szikrázik az ég e darabja. Az öreg jármű volt a szökés kiváltója. Megrettent a kőszénmadár, felröppent, el-el, messzire, s elfelejtett mindent, amit éveken át beleidomítottak.
– Kettéhasadt a tudata – így az idomár.
Lassan helyezik darálóba a dióbelet.
Porrá lesz az elme, töltelékké az agy tekervényes gyümölcse.
Majd ha visszacsobban hollóagyba az idomítás minden mozzanata, minden szenvedése, akkor lehet visszatérés.
Szemben lakó szomszédom az udvaron rám kiált.
– Mi van veled, kedves szomszéd?
Beszéljek neki?
– Lócitrom! – hallom újra a torkából szopránul kilégző kontrabasszust.
– Mit mondjak, Uram? – nézek az égre, az meg a szobaplafonra hasonlít.
Azt sem tudom, ki vagyok. Trombitás, kurkászó borostömlő, apró Mikulás, gyarló bűnös Odüsszeusz mellett a zentai Kolóniában? Hallom jégbe fagyott Lucifer ordítását, Brutus és Júdás nyüszítését, bukott angyalszárnyak csapkodásait!
Szökött holló szárnya az, mondanám.
Kicsit távolabb, térben és időben, Bakó bácsi borbélyműhelye előtt Weiss bácsi mesél tóparti hallgatóságának. Hja bizony, az régen volt, még a Ferenc Jóska alatt, hogy a szabadkai búcsún az Aranyág utcai Mózsi bácsi a nagy szobahiány miatt együtt lakott egy hotelszobában egy főtisztelendő franciskánus baráttal. A mindig türelmetlen Mózsi bácsink korán, pokolbéli sötétségben kelt, igyekezett a zentai vonathoz. Világot nem gyújtott, ne zavarja meg a főtisztelendő fráter franciskánus gyönyörűséges fűrészelését. Odanyúlt a ruhájához, itt van, belebújok szépen, s rohant is az indóházba, nehogy elmulassza a vonatot. Az állomásperonon már reá virradt a szépséges hajnal, s ekkor vette észre, hogy kaftánja helyett a franciskánus kámzsáját húzta magára. Így kiabált föl:
– Mi ez? Fráter elutazna, én meg hotelban maradtam?
Kering a holló, címerből kiugrott, szomorú szemében az áldott Tópart utca folytatása, a mi bánatos Veselin Masleša utcánk. Csőrében aranygyűrű fényleni restell.
Mindenfelé vastag ködvarangyok gomolyognak, hasuk alatt meredt cobblerek. (Lélekben még mindig szeretem ezeket a folyós, ragadós, szaftos édességeket. Álmaimban néha megkóstolom őket, de vigyázok nagyon, hirtelen fölvinné a cukorszintemet! Az nálam tragikus lenne!)
– Merre van a hazavezető út? – kérdi egy madár helyettem.
Ó, én is hallom már a baljós bukottak szárnysuhogását! Széttört koponyám dióbele.
Kár, harsogja corvinus.
S indulunk mi, örökre elveszettek. Neki a vakvilágnak.
Holló szárnyából kiperdül egy szépséges toll. Lassan kering lefelé.
Nemsokára gomolygó ködökbe fullad.
Az utca túloldalán lakó szomszédom trombitája takarodót álmodik.
Engem mégis fölébreszt a kürtszó. Elvonulok csöndben. Aztán vissza! Kinézek az ablakon. Hagytam rést a redőny alatt. Látom, hull a pelyhes! Már az utat is vastagon eltakarja.
Szerettem takarítani a havat. Derekam miatt ezt ma már nem tehetem. Rápillantok az éjszakai híradásokra. Bizony, inkább félelmetesek, nem nyugalmat kívánók.
Minden félelem ellenére szerelmesen megölel Majmuna, az álomtündér.
De honnan kerülök én valami hatalmas nagykörúti színházba? Sötét van, szinte nem is észlelhetek semmit!
Köröz a légy, zümmög, a félhomályban pontosan tájékozott. Széksorok közé libben, csöppecske mellé guggol, kéjesen dörzsöli két első lábát.
S meglátja a Teremtést.
Lesz a legelső, tanúja mindeneknek.
Úristen fintorog.
Valaki beszél, hosszan, unalmasan. Azt hiszi, bárki figyel is rá.
Kezdet előtt vala az köd.
Sűrű, seszínű, gomolygó, áttekinthetetlen, s betölté vala mindazt, amiből később dühében az Úr Isten az mindenséget megteremté, hogy látva lásson vala, ha körbetekintene csöndes világában.
Kezdet előtt vala ám az setétség is. Az súlyos, fekete köd, mely gomolygott vala az mélység színén. Odalent szurkos szakadékban szűkölének lelkecskéink kezdeményei, várván az teremtés csodáját, amely csak nem következék be.
Tanácstalan Úr Istenünk ekkor nagyot kiálta vala, fába szorult toportyánféreg módján! Lángpallosát elővoná, és szabdalni kezdé az ködöt, amely ekkorra szürke és ibolya keveréke vala, s ez leend az teremtés alapeleme, s belőle alkotá Úr Isten az világosságot, amely váltakozó. Ez az égnek és földnek eredete, amikor teremtettek vala.
S ez vala az igazi Kezdet.
– Lócitrom! – hörgé a sarkon kontrabasszusul az szoprán kőszobor.
Kezdetben még semmiféle mezei növény nem vala az földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott vala ki.
Kezdet után pára szállott vala fel az földről, megnedvesíté az Úr Isten az vastag ködöt, amelyet hiába szabdalt vala falatokra, nem tekinthet vala át az réseken mégsem. Emiatt megdühöde az Úr Isten, s kiáltott vala, s üvöltésére szétválasztódának az fertelemes ködök. Ilyképpen teremté vala Úr Isten az eget és az földet.
S az földből kibújt vala az áldott fű, amelyre azonnal rátelepede az ősi köd, mely olykor fehér, olykor fekete leend, akár az emberi élet, amely csak az füvek után teremtetett volna, mert ez lenne az törvény igaz sorrendisége.
Úr Isten ködös füvekből nyer vala írt bajaira az teremtés kezdete óta, s fehér vala az füvekből nyert lé, mint ábrándos bivalytehén teje.
Mikoron békessége leend az Úr Istenünknek, jókedvében teremte, hol fákat, hol halakat, hol csúszómászókat, hol madarakat, hol barmokat, amelyek újra benépesítik majdan az teremtett világ pusztulásait.
De embert már nem teremt, minek is hívná újra az világra, hiszen csorbítaná csak a tökéletességet, és káromolná az teremtés csodáját.
– Lócitrom! – suttogná sejtelmesen egy herélt hang.
Valaki köhögni kezd.
A teremtésnek csodája pedig forog, hol tavasz jön télre, hol nyár tavaszra, hol meg ősz érkezik, s végül újra az ködök, az gomolygó setétség, s kristályfüveknek mezejére lopózik az ábrándos bivalytehén.
Úr Istenünknek ágyat vet Hajnalcsillag.
Nyugovóra tér az Egyetlen Teremtőnk, az én Atyám.
Rám hunyorít kedvesen.
– Pompás paprikás szalonnával vacsoráztattál!
A zsinórpadlás kötelein immár gyémánt denevérek lógnak fejjel lefelé, áttetsző hozsannával búcsúznak hó mezeinktől.
Két keresztes pók hálót sző a színpad fekete szegletében.
A világhírű rendező elaludt a harmadik sor egyik székében. Egy fontos mondat kellős közepén tört rá a kábulat, feje félrebillent, nyála lecsurog a fekete padlóra.
Kávénál mesélném kedvesemnek furcsa álmodozásaimat.
– Ne keserítsd a kávémat, férjecském, te vén mackó! – komolyodik el a velem szemben ülő tizenhét éves, zöld szemű lány, akihez már két verset is írtam.
Szerelmes verseket. Persze!
Nyitókép: Fidelio.hu / Gross Arnold: Kék álmok városa
