Zenta arcképe

A természet szeretete, a természet iránt való rajongás, kötődés nem új keletű dolog. Ha végiggondoljuk a művészeti irányzatokat, igen sokban fellelhető a természet közelsége, a természetbe való kivonulás, vagy akár a természeti motívumok megjelenése, alakváltozata. Lehet ez zene, irodalom, vagy akár a képzőművészet. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál, Claude Monet vagy akár Georges Seurat festményeire, amelyeken a zöld pázsit, park jelenik meg. Sorozatunkban képeslapszerű parkbemutatókat közlünk, hogy a kedves olvasóval a Magyar Szó hasábjain együtt barangoljuk be Vajdaság zöld oázisait, felidézzük a letűnt korok emlékeit, a parkokhoz fűződő történeteket, kialakításukhoz kötődő érdekességeket.

Reggel munkába menet, délután babakocsival, nagyszünetben a barátokkal, este romantikusan andalogva: a zentai park generációk óta része a város ritmusának. Mindnyájunknak van néhány története, ami a főtéri parkhoz kötődik. Itt szerelmek szövődtek, gondolatok formálódtak, élmények születtek. A park átjáró és megálló egyszerre, attól függően, kinek mire van éppen szüksége. Vannak padok, amelyeket szinte mindenki ismer, és fák, amikhez emlékek fűződnek. A városközpontban lévő park észrevétlenül alakítja a zentaiak mindennapjait. Zenta elképzelhetetlen lenne nélküle.

A park arculatát jól ismert elemek határozzák meg. A legutóbbi nagyobb felújítást mintegy 15 éve végezték, akkor adták át a zenepavilont és az új szökőkutat. Sok zentai még ma is nosztalgikusan emlegeti a régi, még az ötvenes években épített szökőkutat, emlékezik a Tito nevét formáló sövényre, és bár személyes emlékek már keveseket kötnek hozzá, az egykori Szentháromság-szobor története is él a helyiek kollektív tudatában.

Pejin Attila Zenta utcanévlexikona című könyvét föllapozva megtudhatjuk, hogy egy 1808-as geometriai rajz alapján valószínűsíthető a főtér néhány évvel korábbi rendezése. Akkoriban a főtéren két templom állt parókiákkal és felekezeti iskolákkal, itt volt a régi városháza, valamint vendéglő, piac és bolt is helyet kapott. Egy 1876-os térkép szerint a teret akkor már Fő térnek hívták, később aztán magán viselte Péter király, Szent István, majd Tito marsall nevét is. A tér végül 2003 áprilisában nyerte vissza a Fő tér elnevezést.

A fő tér változó arcai

Tari László zentai helytörténész elmondása alapján egy 1876-os indikációs térkép szerint a mai park keleti felén egykor sétatér volt, míg a többi része piacként üzemelt.

– A közép-európai városokban gyakorlatilag már a középkor óta megszokott volt, hogy a főtéren állt a piac, a városi élet egy nagyon fontos elemeként. Odahordták a termelők az árujukat, de szabadon szaladgáltak az állatok is, nagy volt a nyüzsgés ezen a részen. Ez így volt egészen addig, amíg 1911-ben le nem égett a városháza és a főtéren álló Szent István-templom. A városi tanács által kinevezett bizottság megállapította, hogy ezeket nem lehet renoválni, ezért elbontották őket. Akkor került sor egy nagy főtérrendezésre, amelynek során a park koncepcióját teljesen átalakították. Azon a részen, ahol most a zenepavilon áll, 1914-ben megkezdték a kéttornyú bazilika építését, majd a következő évben elbontották a mai szökőkút helyén álló Szentháromság-szobrot. A terv az volt, hogy amikor befejezik a templomépítést, akkor a szobor a templom elé kerül, annak eredeti helyén pedig egy Kossuth-szobrot állítanak föl. Ez utóbbira meg is kezdték a gyűjtést, de végül állítólag nem jött össze elég pénz – magyarázta Tari László, hozzátéve, ezek az évek nyilvánvalóan nem kedveztek a felújításoknak, a városrendezési törekvéseknek. Az első világháborúban a megkezdett munkálatok félbemaradtak, a park építkezési területként állt a város központjában.

– Az 1920-as években kezdték rendezni a parknak a városháza felőli részét, körülbelül addig az útig, amelyik a Mignon Cafe Bartól a Szent István-plébániáig szeli át a parkot. Parkosítottak, szép virágágyásokat alakítottak ki, és ide került Péter király mellszobra is, emellett padokat raktak le. Nagy kár, hogy ezek azóta már nincsenek meg: fehérre festették őket, a támlájuk pedig mozdítható volt. A park keleti fele ezzel szemben egészen 1947-ig építkezési terület maradt. A kéttornyú bazilika csak a falegyenesig épült föl, azt bekerítették egy téglakerítéssel, és mindezt csak akkoriban bontották le. A téglákat szétosztották, és parkosították ezt a területet is. Igyekeztek ritkább növényeket is hozni, így került ide például rózsafa, tiszafa és ginkgo biloba – hangsúlyozta a helytörténész.

Mindezt követte az ötvenes években a régi, kerek szökőkút kialakítása, amit 2012-ben váltott föl az új, talaj szintjébe simuló szökőkút, és ekkoriban létesítették a zenepavilont is. A zentaiak még emlékezhetnek, hogy ez sok helyi lakosnak nem tetszett. Többen attól tartottak, hogy megváltozik a park hangulata, de sokan nehezményezték azt is, hogy a park rendezéséhez fákat kellett kivágni, illetve olyan vélemények is fölbukkantak, hogy a Szentháromság-szobornak kellene a nyomára bukkanni, és felállítani a szökőkút helyett. Mindenesetre az új szökőkutat 2012 májusában átadták, a körülötte lévő területet kilapozták, és új padokat állítottak föl. Megépült a zenepavilon is, és egy Zenta–Senta felirat is ékesíti (mások szerint csúfítja) a parkot, néhány éve pedig itt működik az ingyenes városi kerékpárkölcsönző is.

A park és ami körülötte van

Tari László szerint a főtér nemcsak mint park fontos része a városnak, hanem a köré telepített közintézmények miatt is.

– A virágágyások meg a sétálás mellett az is nagyon fontos, hogy itt vannak a város legszebb, legjellegzetesebb épületei. A főtéri park valójában Zentának az arcképe, a Tisza-parttal együtt. Amikor a városháza 1914-ben megépült, a hivatalok gyorsan be is költöztek. Egyedül a díszterem lett meg 1915-ben. A vásárcsarnok pedig 1916 nyarán nyílt meg. Ezt ma Csarnoknak hívjuk, és kimondottan a piacosok számára építették, azért, hogy mentesítsék a főteret, és csak dísze legyen a városnak. A piacosok csak a hatvanas években tértek vissza a szabad ég alá, de nem az eredeti helyükre, hanem oda, ahol ma is a zöldpiac van. A gimnázium épülete a szecessziónak egy nagyon szép, kiemelkedő épülete, a Royal Magyar Ede munkája, és szintén egy kicsit szecesszióba hajló, geometrizáló stílusú épület. A legszebb épület a főtéren a neobarokk és neoreneszánsz plébániapalota, ami 1909-re épült föl. A Művelődési Ház épületének is érdekes története van, ugyanis 1786-os adókönyvekből tudjuk, hogy ott volt a városi nagykocsma, illetve vendéglő. Ez aztán 1825-ben leégett, és a következő évben renoválták. Az 1860-as években itt kapott helyet a városi kaszinó, és évtizedekig ez lett az értelmiség találkozóhelye. Szintén az 1860-as évektől alakítottak itt ki egy úgynevezett tükörtermet. A kaszinó 1883-ban vette föl az Eugen Szálló nevet, és az épület sokáig ezen a néven maradt meg a zentai köztudatban. Az Eugen Szálló tükörtermében Jászai Mari is színpadra lépett, és Ferenc József is betért a vendéglőbe ebédelni és lepihenni – mesélte a helytörténész, aki azt is elárulta, hogy az Eugen Szálló akkor kezdte elveszíteni a vendégeit, amikor 1911-ben megépült a Royal Szálló, az Amerika Szálló 1926-os megépülésével pedig végleg megpecsételődött a sorsa. Bár maga a vendéglő egészen 1956-ig működött (akkor alakították át kiállítóteremmé), az épület már a harmincas évektől kezdte elveszíteni a külső formáját: felhúztak rá egy emeletet, ahova hivatalokat költöztettek, leegyenesítették az ornamentikát, a díszeket. A kiállítóterem még sokáig üzemelt, ma pedig a Művelődési Ház kamaratermének ad otthont.

A zentai városi park így nem önmagában értelmezhető tér, hanem a köré rendeződő intézményekkel együtt alkot egészet. A városháza, a gimnázium, a plébániapalota és a Művelődési Ház nemcsak építészeti keretet adnak neki, hanem funkciót is: ügyintézés, oktatás, kultúra és közösségi élet találkozási pontjává teszik a teret. A park így nem pusztán zöldfelület, hanem összekötő elem: egy olyan városi színpad, amelynek a díszletei változtak ugyan az évszázadok során, a szerepe azonban mindvégig megmaradt.