Félezer pár szalakóta

Az ezredforduló táján már alig 15–20 pár szalakóta, más néven kék csóka fészkelt Vajdaságban. Majdnem kihalt tájainkról e szép türkizkék-rozsdavörös tollruhát viselő odúlakó madarunk. A megfelelő fészkelőhely, természetes faodú hiányában, a szalakótaállomány kritikus szintre csökkent. A galamb nagyságú szalakóta nem képes harkály módjára odút vájni magának. A fekete harkály és a zöld küllő üresen maradó odúját használja költésre. Sajnos a nagytestű harkályokból is kevés van. Erdős puszta a szalakóta igazi otthona, ahol a költési és a táplálkozási lehetőség együtt van, de ilyen terület szinte már alig akad.

ODÚTELEPÍTÉSSEL KEZDŐDÖTT

A szabadkai Riparia (partifecske) Természetbarátok Egyesülete immár több mint két évtizede kitartóan dolgozik a szalakótaállomány megerősítésén. Egész Vajdaságra, és már azon túlra is kierjedő hálózatot épített ki. Az egyes területi koordinátorok és segítőik az évek során már ezernél is több fenyődeszkából ácsolt fészekodút raktak ki a kék csóka visszatelepítése érdekében.

A szalakótavédők nem formális társasága – több civil szervezet kapcsolódott be a programba –, a regionális koordinátorok évente egyszer, október közepén jönnek össze Hajdújáráson a Ludasi-tó partján lévő látogatóközpontban, ahol beszámolnak egymásnak az az évi szalakóta költési és fiókagyűrűzési eredményekről, a madárvédelem és madárgyűrűzés kérdéseiről, a munkájukat nehezítő problémákról. Az október 18-án megtartott idei találkozón mintegy harminc madarász vett részt, még Nišből is érkeztek madárvédők, akik Dél-Szerbia füves legelői mentén szeretnék megtelepíteni a szalakótát.

Az egész napos konferencián elhangzott beszámolók után Szekeres Ottó, a Riparia Természetbarátok Egyesületének szalakótavédelmi programvezetője összegezte az eredményeket:

– A szalakóta az élőhelyvesztés miatt került végveszélybe. A múlt század közepén még gyakori madárnak számított. Az ezredfordulón számba vettük a megmaradt szalakótákat, és mindössze 15–20 költőpárt találtunk. A szalakótavédelmi programot 2003-ban indítottuk el, feltérképeztük a szalakóta számára alkalmas élő- és táplálkozó helyeket, amelyek mellé elkezdtük kirakni a fészekodúkat, hiszen hiába a táplálékot adó terület, ha nincs mellette fészkelési lehetőség.

Az első odúk kirakására olyan területeket választottunk, ahol a korabeli feljegyzések költőfajként említik a szalakótát. Az első 3–4 évet követően a szalakóták egyre nagyobb számban kezdték elfoglalni a nekik szánt fészkelő odúkat. Az állomány látványos növekedése 2007 után indult meg. Ma már elmondhatjuk, hogy Európában a legnagyobb állománynövekedést mi értük el.

Ez a növekedés a területi koordinátorok idei beszámolói alapján meghaladta az 550 párt. Ezenfelül természetes faodvakban, löszfalakban, épületzugokban is költenek kisebb számban. Mindent összevetve bizton állíthatjuk, hogy alig 20 év alatt sikerült a hazai szalakótaállományt 600 pár fölé növelni. Mondhatjuk, hogy a folyamatos odútelepítések – az elhasználódott odúkat lecseréljük – nyomán harmincszorosára nőtt az állomány.

Az odúellenőrzések alkalmával adatokat gyűjtünk a költés eredményességéről. A kikelő fiókákat meggyűrűzzük. A gyűrűs madarak későbbi visszafogásából számos információhoz juthatunk. Például arról, hogy merre mozognak, hány évig élnek, visszatérnek-e felnőtt korban, a második életévükben, a kikelésük helyére. Az adatok segítenek bennünket a madárvédelmi munka hatékonyabb megszervezésében. Kiderült például, hogy a fiókakorban jelölt szalakóták a következő évben a kikelésük helyétől 10–15 kilométeres körzetben próbálnak fészkelőhelyet találni, de kivételesen előfordult, hogy 200 kilométerrel távolabb próbálkoztak költéssel. Az öreg madarak, ha tehetik, évekig visszajárnak költeni ugyanabba a fészekodúba. Az Észak-Bácskában és Észak-Bánátban kezdett odútelepítések nyomán évről évre, fokozatosan délebbre tolódott el a szalakóták költőterülete – számolt be a szalakótavédelmi program látványos eredményeiről Szekeres Ottó.

HARC A FÉSZEKODÚKÉRT

A törökkanizsai Ágoston Attila állatorvos, lelkes madármegfigyelő és gyűrűző:

– A Filityháza melletti szikes legelőn a beton villanyoszlopokra kihelyezett odúk közül időnként egyet-egyet kuvikpár foglal el. A júniusi első odúellenőrzés alkalmával előfordult, hogy két szomszédos odúban baglyokat, egy kuvikcsalád tagjait találtuk meg. Az egyik odúban az öreg madár, a másikban meg két fiatal lapult. Sikerült őket meggyűrűzni. Napközben itt szunyókáltak, szürkületben indultak rovarokat és rágcsálókat zsákmányolni.

Hogy mennyire kevés az odúlakó madarak számára fészkelésre alkalmas természetes odú, bizonyítja az is, hogy minden odúért harc folyik. A kuvik által elfoglalt odúban például megtaláltuk egy felnőtt szalakóta maradványait. Ebben az esetben a kuvik volt az erősebb.

Megtörténik, hogy a szalakótának szánt odúban seregély költ. Mire hosszú vándorútjukról a szalakóták májusban visszatérnek, a seregélyfiókák már tollasak. A szalakóta nem várja meg, hogy a seregélyek kirepüljenek az odúból, birtokba veszi az általa több éven át használt fészkelőhelyet, ami a seregélyfiókák pusztulását jelenti.

A GYEPET FELTÖRIK, A FÁT KIVÁGJÁK

A mezőgazdaság térhódításával környezetünk drasztikus módon átalakult. Madárvédelmi programok nélkül számos madárfaj nem tudna hosszú távon fennmaradni. Ahol még vannak gyepterületek, a fás ligetek megfelelő szalakóta-élőhelyek lennének, de nagyon gyakran illegális falopások áldozatául esnek, és a madarak kiszorulnak ezekről a területekről.

Egyre több gyepet törnek fel és fognak művelésbe. Az intenzív talajművelés, elsősorban a fokozott vegyszerhasználat miatt, megcsappan a szalakóták és egyéb madárfajok táplálékául szolgáló rovarok faj- és egyedszáma. Sajnos a sűrű gépjárműforgalom is tizedeli a szalakótákat, gyakran találni elütött madarakat az utak mentén, valamint áramütéstől elhullott példányokat a villanyvezetékek, póznák alatt. Hosszú vándorútjuk során sok-sok veszéllyel szembesülnek madaraink. Elsősorban a Közel-Keleten és Észak-Afrikában rengeteg vándormadár esik lőfegyver áldozatául. Sportot űznek a vándormadarak lelövöldözéséből.

A nyár végén útra kelő, a távoli, dél-afrikai telelőterületeik felé igyekvő színpompás madarunkra rengeteg veszély leselkedik a 6–8 ezer kilométeres útjukon. A szalakóták az egyenlítőt maguk mögött hagyva érik el Botswanát, fő telelőterületüket. Út közben érintik az Arab-félszigetet is, ahol nem szeretet, hanem a puskások hada várja őket. Amíg a Kárpát-medencében a madárbarátok mindent megtesznek a szalakóta védelme érdekében, addig például Szaúd-Arábiában puszta szórakozásból halomra lövik őket. Az egyik ilyen szaúdi madármészárlást bemutató internetes fotón, a tucatnyi lelőtt szalakóta között, megláttam az általam Hódegyháza mellett fiókakorban színes gyűrűvel jelölt egyik szalakótámat.