„Bezzeg az én időmben…” – ezt a mondatot sem kimondani, sem hallani nem akarja senki. Az életünk egy bizonyos szakaszáig meg is vagyunk győződve róla, hogy mi ezt bizony soha, de soha nem fogjuk használni, és látványos szemforgatással reagálunk, ha valaki hozzánk intézi. Mert ez a mondat a poros tekintélyt idézi, a régi rendet, amitől a fiatalok mindig is szabadulni akartak. Aztán egy szép napon fordul egyet a világ. Olyan nagyot, hogy azon kapjuk magunkat, mégis kicsúszott a szánkon az a bizonyos mondat.
Az ezredforduló előtt született gyerekek – elsősorban az Y generáció tapasztalatait ismerem – kislányként hercegnők, tanító nénik vagy légikisasszonyok szerettek volna lenni, a kisfiúk meg tűzoltók, rendőrök, esetleg traktoristák. A szüleink lehetőleg orvosokat, ügyvédeket vagy legalább könyvelőket akartak faragni belőlünk. Ha ez nem is sikerült, azért abban megegyeztünk, hogy valami „rendes” szakmát tanulni muszáj. Olyat, amivel napi nyolc órában dolgozni lehet, és ami biztos megélhetést nyújt.
Aztán megszületett a Z generáció, most pedig már az alfáknál, a digitális bennszülötteknél tartunk, és velük együtt jött valami egészen új szemlélet is. Ma, ha megkérdezzük egy gyerektől, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, a válasz gyakran: youtuber, influenszer vagy content creator. Eszük ágában sincs hajnalban kelni, a nap nagy részét egy olyan munkahelyen tölteni, ahol a főnök megmondja, mit és hogyan csináljanak. Ehelyett ők folyamatosan tolják föl a netre a kontenteket, pörgetik a storykat, csak hogy ne tűnjenek el a feedről.
Ha most épp elveszítették a fonalat, segítek: a kontent a tartalom, a story ennek a 24 óráig látható verziója, a feed pedig az, ami folyamatosan frissül a közösségi oldalakon. A foglalkozás neve magyarul digitálistartalom-készítő, azaz olyan ember, aki fényképeket, videókat, bejegyzéseket készít különféle csatornákra. Alkotnak és befolyásolnak, ezzel pedig pénzt keresnek. Ha erre a magyarázatra szüksége volt, az pedig azt jelenti, kedves olvasó, hogy ön is boomer, azaz olyasvalaki, aki nehezen tart lépést a digitális bennszülöttekkel.
Tehát, amikor a gyerek bejelenti, hogy tartalomgyártó vagy véleményvezér akar lenni, az időközben szülőkké és gyakran boomerekké fejlődött X és Y generációsok reflexválasza:
– Édes gyerekem, ez nem munka, nem életcél! Az internetet mindenki használja, még a nagyi is megosztja a receptjeit. Ez csak szórakozás, diplomát kell szerezned, aztán internetezgethetsz kedvedre.
De nincs igazuk. Ezek már létező, sőt virágzó szakmák. Komoly tanfolyamokon, képzéseken lehet megtanulni az alapjukat, de itt is a gyakorlat teszi a mestert. Az influenszer ma már nem csupán egy hangos, szelfiző figura. Ő a digitális kor terméke, aki saját magát alakítja, pozicionálja és értékesíti. Egy személyes márka, amely az online térben kel el, nap mint nap. Egy-egy videó mögött sokszor órák munkája van: szövegírás, világítás, felvétel, vágás, feltöltés, optimalizálás, aztán folyamatosan figyelni kell azt is, hogyan reagál az algoritmus és a követők. Az influenszerkultúra központi figurája az az ember, aki önmagából csinál terméket. A social media korának szimbóluma ő: a konstruált identitás, amely piacképes és eladható. Egyszerre övezi rajongás és megvetés.
Persze, ahogy mi sem lettünk mind hercegnők és traktoristák, úgy az alfa generáció tagjaiból sem lesz egytől egyig influenszer. Tény viszont, hogy aki igazán befut, az egyetlen képpel vagy bejegyzéssel többet kereshet, mint mi, „rendes” szakmákat tanult, komoly felnőttek egy hónap alatt.
Szóval, amikor egy gyerek azt mondja, hogy influenszer akar lenni, az valójában ugyanazt jelenti, mint annak idején a tűzoltó, a tanító néni vagy a mozdonyvezető. Mi meg közben azon kapjuk magunkat, hogy nosztalgiázunk, értetlenkedünk, és egyre gyakrabban csúszik ki a szánkon a klasszikus mondat: „Bezzeg a mi időnkben…”, ezzel együtt pedig jön a felismerés: boomerek lettünk. De legalább már tudjuk, mit jelent.
Nyitókép: Pixabay
