Végtelenül szerencsések vagyunk mi, emberek, a Földön. Olyannyira különlegesek, és közben olyannyira kicsinyek, jelentéktelenek.
A minap sokadszor olvasgattam a Voyager-űrszondákról, amelyek a bolygónktól legtávolabbra eljutott, ember által készített eszközök mind a mai napig. Először a Voyager–2 indult útjára a floridai Cape Canaveralból 1977. augusztus 20-án, ugyaninnen, 16 nappal később, szeptember 5-én pedig testvére, a Voyager–1 is megkezdte küldetését. Egészen elképesztőek azok az adatsorok, amelyekkel leírhatóak ezek a bizonyos küldetések. A Voyager–2 jelenleg mintegy 15,5 kilométeres másodpercenkénti sebességgel halad (55 ezer km/h), míg a később induló Voyager–1 ennél is gyorsabban szeli az űrt, hiszen másodpercenként kb. 17 kilométert tesz meg (61,5 ezer km/h). A sebességkülönbségből adódóan 1977 decemberében a Voyager–1 – a Naprendszer kisbolygóövében haladva – megelőzte az előbb útjára indított testvérét, és azóta is egyre nagyobb az előnye.
A „lassabb” Voyager–2 jelenleg mintegy 139 csillagászati egységre jár tőlünk, ami 20,8 milliárd kilométernek felel meg, míg a csúcstartó Voyager–1 már 166 csillagászati egységnyire, 24,9 milliárd kilométerre távolodott el, így ez az űrszonda számít az emberiség legtávolabbi „nyomának” az univerzumban.
A tudomány jelenlegi állása szerint a legnagyobb sebessége a vákuumban utazó fénynek lehet, ez az a bizonyos 300 ezer kilométeres másodpercenkénti sebesség, ami alapján például az is kijelenthető, hogy a 40 ezer kilométeres átmérőjű Földet egy képzeletbeli foton mintegy 7,5-szer kerülhetné meg egyetlen másodperc leforgása alatt.
Az igazán szédítő adatokat pedig mindezek tükrében érdemes ízlelgetni, fontolgatni.
A Voyager–1 jelenlegi és fent részletezett távolsága a világűrben (elvileg) legnagyobb lehetséges sebesség, tehát a fénysebesség szempontjából vizsgálva nagyjából 23 óra, vagyis a leggyorsabb űrszondánk rádiójelei nem egész egy nap alatt érnek vissza hozzánk, „haza” az anyabolygóra, ahol a tudósok a mai napig dolgoznak ezekkel az információkkal.
Nos, a hozzánk legközelebbi csillag a Proxima Centauri, amelynek távolsága 4,25 fényév. Ez azt jelenti, hogy a csaknem fél évszázada úton lévő, leggyorsabb űrszondánk ennek a szakadéknyi távolságnak csupán a töredékét, sőt sokkal inkább a töredék töredékének a töredékét járta be az emberi mércével mérve meglehetősen hosszú idő, 48 év alatt. Kis számolgatás után kiderül, hogy az űrt elképesztő iramban hasító Voyager–1 számára 73-74 ezer földi évre lenne szükség ahhoz, hogy eljusson a hozzánk legközelebb lévő csillagig.
Ahogy azt Kiss László csillagász is rendszeresen hangsúlyozza előadásaiban: érdemben jobb, vagyis jelentősen nagyobb űrutazási sebességet biztosító technológiával a mai napig nem rendelkezünk. És minden bizakodás ellenére egyelőre az emberiség csak tapogatózik egy ilyen felé.
A csillagos égbolt tehát a kézzelfogható utazási célpont helyett a belátható időn belül megmarad annak, ami az utóbbi néhány évezredben volt: a megfigyelő tudomány terepének – és nem mellékesen a legcsodálatosabb meditációs objektumnak.
A Proxima Centauri egyébként történetesen rendelkezik egy olyan bolygóval, amely a csillag lakhatósági zónáján belül kering, s ez optimizmusra adhat okot azok számára, akik a tündöklő égboltot figyelve azon merengenek, vajon létezik-e még az űrben másik olyan hely, amelynek lakója ugyanígy kémleli a ráboruló éjszakai eget. Ha már a legközelebbi csillag körül is (a mi ismereteink szerint) élhető bolygó kering, akkor nyilvánvalóan sok van ilyenből.
A végső kérdést nem tudjuk megválaszolni ámuldozásunk közepette. Mégis: végtelenül szerencsések vagyunk mi, emberek, a Földön. Olyannyira különlegesek, és közben olyannyira kicsinyek, jelentéktelenek.
Nyitókép: Pixabay
