Jól odamondogatott annak a kis rüfkének, dicsekedett a minap az egyik kedves barátom nagymamája, aki – mint utóbb kiderült – az egyik közismert énekesnőt illette ezekkel a szavakkal, hőstettét pedig, amelyre azóta is olyannyira büszke, személyes ismeretség hiányában értelemszerűen az egyik közösségi oldalon hajtotta végre, ugyanúgy, ahogyan sokan mások is teszik nap mint nap, nemcsak az ominózus énekesnővel, hanem sok más közszereplővel, sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy mindenki mással szemben is.
A történetét hallgatva azon kezdtem töprengeni, vajon létezik-e olyan ember a Földön, aki annak ellenére, hogy meggyőződése szerint már-már megrögzötten igyekszik ellenállni a közösségi oldalakon való kommentelés csábításának, olykor ne bizonytalanodna el saját elvei szilárdságát illetően, és ne érezne erőteljes késztetést arra, hogy mégiscsak válaszoljon valakinek, aki annyira felbosszantja, hogy úgy érzi, végérvényesen kihúzza nála a gyufát, ám ahelyett, hogy elküldené melegebb éghajlatra, ahogyan azt az emberek túlnyomó többsége szíve szerint tenné, megpróbál vitát kezdeményezni, és annak keretében meggyőzni arról, hogy bármennyire is szilárd meggyőződéssel alkot véleményt valamiről, egyáltalán nem biztos, hogy igaza van, vagy éppenséggel arról, hogy a különféle jelenségek mögött olykor jóval bonyolultabb összefüggések húzódnak meg, mint ahogyan azt feltételezné.
Nyilvánvalóan nem nagyon, jutottam időről időre ugyanarra a megállapításra, ha viszont mégis, akkor igencsak szerencsésnek, már-már irigylésre méltónak mondhatja magát, amiért nemcsak akkor tud felülemelkedni a bosszankodásra okot adó megnyilvánulásokon, ha erőt vesz magán és önmérsékletet gyakorol, hanem akkor is, ha teljes közömbösséggel szinte ügyet sem vet rá, feltéve persze, ha valóban még csak késztetést sem érez az ellenkezőjére, ami, valljuk be, igencsak ritkaságszámba megy napjainkban, amikor a virtuális létezés szabályszerűségei, már ha léteznek egyáltalán ilyenek, csaknem teljes mértékben felülírják a mindennapok valóságának törvényszerűségeit, amin ugyan sokan próbálnak ilyen vagy olyan módszerekkel módosítani, ezt azonban változó, sőt inkább szerényebb, mintsem erőteljesebb sikerrel teszik meg, a tiltás ugyanis az élet egyéb területeihez hasonlóan itt sem túlzottan szerencsés és főleg nem előremutató módszer, ahogyan a büntetés sem, kiváltképp akkor, ha megmarad a kilátásba helyezés szintjén, és nem lép át a megvalósításéra.
Más kérdés persze, hogy joggal várhatja-e el az ember, hogy amennyiben ő képes türtőztetni magát, és ahelyett, hogy mások üzenőfalát teleírná bántó, becsmérlő vagy éppen megalázó kommentekkel, hajlandó más lehetőségeket keresni a felgyülemlett feszültsége levezetésére és a feldolgozatlan traumáiból fakadó frusztrációi enyhítésére, akkor mások is cselekedjenek hasonlóképpen, ám akár joggal várja el valaki, akár nem, naivitás lenne azt hinni, hogy mindez a gyakorlatban is megvalósul.
Egy nemrég készült felmérés szerint a magyar internetezők 78,7 százaléka találkozott már bántó kommentekkel, ami nyilvánvalóan nem tekinthető meglepő adatnak, hiszen saját tapasztalatainkból kiindulva valamennyien meg tudjuk erősíteni a helytállóságát, csakúgy mint azt, hogy a leggyakoribb sértések jobbára cinizmus és gúny formájában jelennek meg, ezért általában valamiféle felsőbbrendűséget tükröznek, ami által akár mély lelki sebeket is ejthetnek az emberben. A felmérés során megkérdezett személyek 44,6 százalékával saját bevallása szerint már előfordult, hogy egy-egy negatív komment elvette a kedvét a munkától vagy éppen az alkotástól, 12,7 százalékuk pedig egy-egy ilyen jellegű kedvezőtlen megnyilvánulás miatt teljesen abbahagyta a posztolást. A kutatás készítői arra is rámutattak, hogy az általuk készített felmérés eredményei szerint a középkorúak a legérzékenyebbek az őket érő bántó kommentekre, illetve arra is, hogy a nők általában jobban visszafogják magukat az online térben, mint a férfiak.
Ha egy pillanatra eltekintenénk attól az alaptételtől, miszerint általánosítani, bármennyire is csábítónak tűnik, bizonyos kérdésekben egyáltalán nem szerencsés, akkor azt kellene mondanunk, hogy a barátom nagymamája azok közé tartozik, akik kevésbé érzékenyek az őket érő bántó kommentekre, éppen ezért, ha ők végeznek hasonló cselekedeteket, akkor igyekeznek visszafogni magukat, ám mivel őt ismerve ezzel a kijelentéssel igen nehéz lenne egyetértenünk, csupán két választásunk marad: vagy nem fogadjuk el tényekként a felmérés készítőinek eredményeiből fakadó következtetéseket, vagy amennyiben mégis elfogadjuk, akkor afféle szabályt erősítő kivételként tekintünk a nagymamára, aki minden bizonnyal azóta is különösebb érzékenység és visszafogottság nélkül, sőt kifejezetten büszkén hirdeti, milyen jól odamondogatott annak a kis rüfkének.
Nyitókép: Pixabay
