Az iskola nem a nyugodt, széles körű műveltséggel rendelkező diákok nevelésének és oktatásának a helye, noha erről a szocializmusban megfogalmazott kívánalomról sehogy sem tud és akar lemondani az oktatáspolitika. Közben az a helyzet, hogy a tanárok alulfizetettek, és egyre többet adminisztrálnak. A diákok életkoruknak megfelelően reagálnak arra, hogy kevés figyelmet kapnak, és lehetetlen elvárásokba hajszolják őket. Az ideges szülők is a gyermeküknek legjobbat akaróan reagálnak, és ebben az állapotban mindent megpróbálnak, ami eszükbe jut. Az iskola tehát harc színtere. De nem azért kell reformálni, mert egy kiskorú fegyvert szerzett, és még ma sem tudni, miért, több diákot (és egy felnőttet) megölt. Ráadásul nálunk olyan sok reformot és változtatást hajtottak már végre, hogy egyik sem hozhatott gyökeres változást, mivel nem történt meg a kifutásuk, és nem lehetett ezeket értékelni. Oktatási reformot meghozni nem egyszerű dolog, és nem azért kell hozni, mert muszáj. Lényegében véve nálunk semmi sem történt, csak a herbarti modellből kivették a pálcát, miközben a tanárnak semmilyen eszköze nincs ahhoz, hogy a tanulás vibrációját fenntartsa. És a legfontosabb: egy reformba akkor kell belekezdeni, ha van rá pénz, jó sok pénz. Ha nincs mindenre pénz, akkor a legfontosabbal kellene kezdeni.
Miről lenne szó?
A közoktatásnak nincs olyan része, amit ne kellene megreformálni, csak azt nem tudni, hogy mivel kellene kezdeni: kényelmes székek vásárlásával a tantermekbe, tanszerek beszerzésével, a tantárgyak tantervének áttekintésével, az órák számának csökkentésével vagy a tanárok fizetésének emelésével? Én az utóbbira szavaznék.
Ma sem a tanár, sem a diák nem érzi jól magát az iskolában, a tanítást segítő eszközök valós állapota nem mutat nagy fejlődést az elmúlt évtizedekben, sőt a helyzet romlik. A forgalmazók abban érdekeltek, hogy a minél drágább, nem pedig a minél könnyebben megvehető termékeket terjesszék az iskolákban. Például egy digitális tábla annyiba kerül, hogy az árából minden osztályba juthatna grafoszkóp. Ezenkívül a krétás táblát és a filctollas táblákat sem kellene lecserélni. És ha most akar bárki reformálni, akkor abba nem árt beleépíteni a mesterséges intelligencia és a mobil eszközök terjedését is, de úgy, hogy ne gagyi eszközöket kapjanak a tanárok és a diákok, hanem „up to date” eszközöket, amelyeket mondjuk négyévente lecserélnének/leírnának, mindaddig, amíg a gyártók nem hajlandók hosszabb élettartamú eszközöket piacra dobni. Ezenkívül minden diáknak és tanárnak járna az adatfelhő is. Mégsem a technika a döntő, hanem az, hogy a közoktatást ki kellene szélesíteni, és aktívabban belevonni a napköziket/óvodákat és a felsőoktatást is.
Honnan kezdeni? (Az elején!)
A reformot bárhonnan lehetne kezdeni, de a közoktatás kulcsfigurája ma a tanár. Ez nincs így jól, ugyanis a közoktatásba bele kellene venni az óvodát és az egyetemet is, hiszen a tanár mellett a jó óvodai környezet és az egyetemek mint a tudás felhalmozásának és kezelésének központjai ugyan olyan fontosak. Mégis a közoktatás reformját az elejétől kellene kezdeni.
Valójában a közoktatás az anyáknál és a méltánytalanul elfeledett apáknál kezdődik. Az első nehéz hónapokban mindkét szülő otthon kellene hogy maradjon, hogy a család az új helyzethez alkalmazkodjon, és hogy az anyáknak legyenek gyerekmentes óráik, ugyanis csak az ideális világról szóló mesékben van az úgy, hogy az a legszebb, amikor a gyerekkel van. Valójában a legjobb az, ha naponta el tud szabadulni tőle. Egy idő után azonban szükség lenne arra, hogy valaki munkába álljon, lehetőség szerint ez az apa lenne, de könnyített munkaidővel. Egyszóval el kellene érni, hogy a gyermek fokozatosan jusson be az óvodába úgy hároméves kor után. És itt kellene hatalmas változásnak beállnia.
Már Freud is megállapította, amit a híres gyermekpszichológus, Piaget meg is erősített, hogy a kisgyerekkorban dől el nagyon sok dolog az ember életében, ennek ellenére a dadák és az óvónők az egyik legrosszabbul megfizetett munkavállalók. Véleményem szerint kétszer annyian kellene hogy legyenek, mint ma, és a fizetésüknek az egyetemi tanárok fizetésével kellene vetekednie. Ekkor lehetne az óvóképzőben válogatni a jelentkezők között, és azokat felvenni, akik a legfelkészültebbek és a legelkötelezettebbek. Ezenkívül ötévenként adni kellene nekik egy szabad tanulmányi évet, hogy valamilyen egyetemen felsőfokú tanulmányokat folytassanak, akár élőben, akár MOOC-on (internetes kurzus), akár levelező státuszban, ezután vizsgát is tennének, de az nem számítana bele a további karrierjükbe. A döntésnek pedig szabadnak kellene lennie. Egy okos óvónőt érdekelhet a kozmológia és a kvantumfizika is, sőt a neurológia, a fejlődéspszichológia, a lingvisztika és sok minden más is. Akármit tanul, az biztosan hasznosulni fog a következő négy évben. Már az hasznos, hogy visszazökken a tanító szerepéből a tanuló szerepébe.
Emellett a majdani tanároknak is látogatniuk kellene az óvodákat. A tanulmányi éveik alatt valamikor a tanulmányaik közepén egy évet az óvodában töltenének kisegítőként, egyszerűen azért, hogy lássák, „mi az, hogy gyerek”, és ne csak hétévesen, tízévesen vagy középiskolában találkozzanak velük. Aki nem képes óvodás gyerekekkel dolgozni, az ne menjen tanárnak. Ugyanígy az egyetemi docenseknek is egy évig segédtanárként látogatniuk kellene az iskolát, hogy világos legyen számukra, mire számíthatnak a kezdő hallgatóktól. Ezek nem lennének elfecsérelt évek, hanem hasznosak. Természetesen a vendégeskedő tanárok, docensek megkapnák a fizetésüket, amely náluk is az egyetemi tanárok fizetésével vetekedne. Valójában arról lenne szó, hogy az óvodától az egyetemig magas fizetést kellene adni, mondjuk az átlag kétszeresét, de ezt az óvónők és az egyetemi tanárok másként használnák, hiszen az óvónők mindennap a gyerekekkel lennének, míg az egyetemen egy-két napon van órájuk a professzoroknak, akik közben könyveket, szakcikkakt írnak, amiért egy normális világban pluszpénzt kapnának. Persze a tanárokon sem kellene behajtani a 40 órás munkahetet, és az évi maximum 30 napos szabadságnál többet kellene kapniuk. Amikor nincs diák az iskolában, ne legyen ott tanár se, hiszen úgyis csak értelmetlen dolgok miatt járnak be (gyűlések és hasonlók, amelyek arra jók, hogy ne pihenhessenek rendesen).
Még nem is szóltunk a módszerekről, ugyanis egy tanárnak minden módszert ismernie kellene, és azokat úgy cserélgetnie, ahogy az éppen megfelel. Nem tantárgyakat tanítana, hanem diákokat. A tantárgyak közé az értelmetlen magaviselet-osztályzás helyett be kellene vinni az illemtant, akinek pedig viselkedési problémái vannak, azt értő módon kellene kezelniük szakembereknek. Sokszor a tehetséges gyerekek lógnak ki, mert unalmas nekik az óra, vagy mert érzik, hogy valamiben jobbak a tanárnál, vagy mert a többiek érzik, hogy jobbak náluk, ezért kizárják maguk közül. A frontális oktatás módszerét meg lehetne tartani, de egy kicsit vissza lehetne bontani. Az órát elhagyhatná a diák, és például egy segédtanárral beszélhetné meg a témát.
Játékokat kellene tesztelni. Meg kellene tudni, hogy melyek a leginkább fejlesztő játékok. Az óvodásoknak a manuális, manipulatív játékokat kellene adni, az iskolásoknak pedig fokozatosan a digitálisakat is. El kellene gondolkodni, hogy az arányuk mekkora legyen a rohangáláshoz viszonyítva, amire fiziológiailag szükségük van az óvodásoknak és a kisdiákoknak, és lassan kellene elkezdeni kialakítani a tanulásra koncentrálást. Hogy egyedül végezzenek valamit, például rajzolást. A gyerekekkel mindig többen lennének, ketten-hárman (már kimutatták, hogy a leghatékonyabb a munka, amikor azt ketten végzik). Jó az, hogy vannak az óvodákban egészségügyi nővérek, ezek számát és képzettségét is növelni kellene, így létrejönne egy új foglalkozás, az ápolónő-óvónő. A gyermekek kis csoportokban lennének, körülbelül tizenkét gyerek alkotna egy csoportot. Ez már elég nagy, hogy csoport legyen, de elég kicsi ahhoz, hogy mindenkire figyelni lehessen.
A sok tanár, óvónő, segítő alkalmazása lehetséges lenne, ugyanis a robotika és a mesterséges intelligencia nagyon sok munkaerőt fel tud szabadítani. Az óvónők nagyon jó képzést kapnának, ismernék például a rajzelemzés módszerét, a logopédiát, az agy fejlődését és minden mást, ami releváns ahhoz, amit csinálnak. Vagyis értenének ahhoz, hogy az óvodásokhoz épp úgy viszonyuljanak, ahogy az megfelel nekik. Az adminisztráció vezetésével a fiatalabb óvónő lenne megbízva, vagy ki lehetne találni egy olyan foglalkozást is, hogy iskolai/óvodai adminisztrátor, hogy mindig legyen valaki, mondjuk az idősebb óvónő, aki csak a gyerekekre figyel (persze a legtöbbet mindenki rájuk figyelne), és az adminisztráció vezetését is megcserélhetnék, ha úgy adódik. Ezenkívül egy tanító is velük lehetne, aki a gyerekekre figyel, hogy jobban tudja őket oktatni az iskolában (értelemszerűen akkor lenne jelen, mielőtt egy újabb elsős osztályt venne át). A gyerekről szóló megfigyeléseket megosztanák a szülőkkel, és már az óvodában elkezdenék keresni a gyermek tehetségeit és azokat a viselkedésformákat, amelyekben jók, és ezek kifejlesztésével is törődnének. Az óvodákra kitüntetett figyelemmel kellene tekinteni, hiszen azokban a korai években sok minden eldől.
Az egész közoktatás kulcskérdése az kellene, hogy legyen, hogy a megfelelő nehézségű feladatot épp akkor kapja, és épp az a gyerek, amikor meg tudja oldani. Tehát nem könnyű feladatokról van szó, hanem olyan nehezekről, amelyek esetében a kudarc nem szégyen, viszont a megoldás olyan öröm, ami újabb erőfeszítésre ösztönöz.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Fotó: Pixabay
