Az edző, aki közösséget teremtett

Zombor Város Díszoklevelét az idén Panda János kajakedző, a bezdáni Dunav Kajakklub alapítója vehette át. Panda 1953-ban született Bezdánban, ahol ma is él. Immár negyvenkét éve folyamatosan hozzájárul a kajaksport fejlődéséhez és élvonalbeli eredményeihez. A kitüntetett meghatottan, némi meglepetéssel fogadta az elismerést, megjegyezve: ilyen erős mezőnyben ritkán jut rangos díj egy sportembernek. Az elismerés apropóján a több mint négy évtizedes pályájáról, a sikerekről és a nehézségekről, valamint a sporthoz fűződő személyes kapcsolatáról beszélgettünk vele.

Hogyan kezdődött a pályája? Mindig egyértelmű volt, hogy a kajak lesz az útja?

– Egyáltalán nem. A gyümölcsösömben dolgozgattam, ami néhány kilométerre volt a házamtól. Éppen permetezőruhában voltam, ám úgy éreztem, a méreg még azon keresztül is beszivárog a szervezetembe, ezért amikor befejeztem a munkát, gyakran beugrottam a vízbe, és hazáig úsztam, hogy „leáztassam” magamról a különféle vegyszereket. A lányom, Horváth-Panda Antónia – aki akkor még csak két-három éves volt – ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson. A nyakamat fogva úszott, és így együtt tettük meg a 3–4 kilométeres távot. Amikor négyéves lett, megnyílt a zombori uszoda, és híre ment, hogy van itt, Bezdánban egy „csodagyerek”. Két éven át szinte az egész életem az uszodában zajlott. Egy négyéves gyerek, aki két órát edzett, és végigúszta a nagyobbak edzését – ez számomra is rendkívül megterhelő volt. Egy idő után szünetet tartottunk, ám csakhamar kiderült, hogy valamit ki kell találni helyette. Akkor jött a kajak ötlete. Régi, iskolai kézimunka keretében készült kajakokat szedtünk össze, és odaadtuk a gyerekeknek. Az első versenyek kifejezetten kellemetlen élményt jelentettek, mivel meg sem tudtuk közelíteni a többieket. Ez azonban szerencsére nem megtorpanást, hanem még nagyobb elszántságot hozott. Fokozatosan fejlődtünk, egyre jobb hajókat szereztünk, és mind többet és többet tanultunk másoktól. Éppen ezért 1984-től már komolyabban is elkezdtünk foglalkozni a kajaksporttal. Érdekes módon mindig találkoztunk valakivel, aki új lendületet adott a munkához. A kezdeti nehézségektől 1990-re sikerült eljutnunk egészen odáig, hogy a Jajcéban megrendezett jugoszláv országos bajnokságon a bezdáni versenyzők szinte minden első és második helyet megszereztek. Akkor már országos hírünk volt. Pedig kezdetben teherautókkal vittük a felszerelést, a versenyzőink pedig sátrakban aludtak, miközben más résztvevők szállodákban töltötték az éjszakákat. Innen jutottunk el a csúcsig.

Ez valóban rendkívüli építkezés…

– Igen, de azután sajnos jöttek a háborús szankciók. Nem mehettünk külföldre versenyezni, ami komoly visszaesést jelentett számunkra. Végül Japán vállalta, hogy indulhatunk a világbajnokságon. Kezdetben úgy gondolták, nem leszünk tényezők, ám a versenyzőink – köztük Antónia is – bejutottak az elődöntőbe, majd a döntőbe is. Akkor már nem lehetett figyelmen kívül hagyni bennünket. A politikai helyzet is bizonytalan volt, az országunk éppen átalakulóban volt. Olimpiai zászló alatt indultunk, és még a csapat nevét is megváltoztatták. Mindez akkor történt meg velünk, amikor hivatalosan még nem is zajlott le az ország átalakulása. Hazatérésünkkor azonban ünnepélyes fogadtatásban volt részünk. Úgy tekintettek ránk, mint akik áttörték a szankciók falát.

A családban és a közösségben is tovább él ez az örökség…

– Igen, és ez számomra a legfontosabb. A lányom, Horváth-Panda Antónia a bezdáni Dunav Kajakklub olimpikon kajakozója lett, és a 2012-es londoni olimpián képviselte Szerbiát, miután a szegedi világbajnokságon K4 500 méteren kivívta a részvételt. Ez nemcsak egyéni, hanem közösségi siker is volt. Bezdán azóta is különleges helyet foglal el a kajaksportban. A 2012-es olimpiai ciklus idején öt bezdáni kajakozó képviselte a szerb válogatottat: Horváth-Panda Antónia, Kiss Tibor Márta, Kubik Stróbel Renáta, Nagy Antónia és Holpert Ervin. Egy ilyen kis közösségtől ez egészen kivételes teljesítmény. Az élsportolók tiszteletére a helyi közösség tanácsa emléktáblát avatott, valamint olimpiai parkot is létesített. Ez is azt mutatja, hogy a sport nemcsak eredményeket hozott, hanem közösségi identitást is teremtett. A klub neveltjei közül kiválóbbnál kiválóbb sportolók kerültek ki, és összességében a falu eddig hét olimpikont adott a sportvilágnak. 

A londoni olimpia különleges tapasztalatot jelentett. Egy ilyen versenyen minden apró tényező számít. A pályák kiosztása, az időjárás, a taktika, tényleg minden. A selejtező során úgy alakítottuk ki a stratégiánkat, hogy minél kedvezőbb pályára kerüljünk. Meg is kaptuk, másnapra azonban megfordult a szél, és az addig előnyös helyzet hátránnyá vált. Így végül csak a tizedik helyen zártunk, pedig jóval több volt bennünk. Antónia ma már edzőként dolgozik a klubban. Együtt foglalkozunk az utánpótlással, és igyekszünk visszaadni a felnövekvő generáció tagjainak azt a tudást, amit annak idején mi is megkaptunk. Így a kajaksport nemcsak a családban, hanem a közösségben is tovább él.

Hogyan hatottak a nehéz idők a csapatra?

– A háborús évek és a gazdasági nehézségek sajnos sokakat eltántorítottak az élsporttól. Voltak olyan versenyzőink, akik abbahagyták, és akadtak olyanok is, külföldre mentek, és ott próbáltak boldogulni. A csapat sajnos teljesen szétesett. Antónia Szlovéniába került, én pedig ott vállaltam edzői munkát. 2004-ben aztán mindössze egyetlen hajszál választott el bennünket az olimpiára való kijutástól. Később Belgrádból hívtak, hogy építsük újjá a csapatot. Belevágtunk, és sikerült is. Az első ciklusban ugyan nem jutottunk ki az olimpiára, ám több versenyzőnk megszerezte a sportnyugdíjat, ami óriási eredményt jelentett. A következő ciklusban már heten jutottunk ki. Egyes adatok szerint összesen nyolcvanhat olyan ország volt az indulók között, amelyeknek kevesebb képviselője volt, mint magának Bezdánnak, ami – mondanom sem kell – óriási dolognak számított, és annak számít még ma is.

Mennyi munka van ezek mögött a fantasztikus eredmények mögött?

– Rengeteg. Megannyi edzés, tanulás, folyamatos alkalmazkodás. Mindennek részét képezte a regeneráció és a pszichológiai felkészítés is, nem beszélve az állandó doppingellenőrzésekről. Elképesztően szigorú szabályok uralkodnak. Amikor az ember bekerül a lehetséges olimpiai indulók körébe, akkor le kell adnia az adatait a megfelelő helyre, és amikor csak valakinek eszébe jut, szinte azonnal, két órán belül rendelkezésre kell állnia, ellenkező esetben úgy veszik, mintha doppingvétséget követett volna el. Voltak megbeszélt, előre egyeztetett doppingkontrollok is, ugyanakkor előfordult olyan is, hogy éjjel szóltak, hogy reggel négy órakor jönnek. 
 

Mi történt ezután a klubbal?

– Az akkori generáció családot alapított, de ma is visszajárnak, igaz, már a gyerekeikkel. Azóta már felnőtt egy új generáció. Gyerekeket toboroztunk, majd megkezdtük velük a közös munkát, természetesen nekik is kellett hét-nyolc év, hogy komoly versenyzők váljanak belőlük. 

Ma már új sikerekről beszélhetünk…

– Igen. Horváth Zsófia négy aranyérmet nyert az Olimpiai Reménységek Versenyén, Staub Krisztián is kiváló eredményeket ért el. A kadétok korosztályában Szerbia negyedik lett a világon, ebből öt aranyérem bezdáni, amire valamennyien nagyon büszkék vagyunk.

Miként tudnak fennmaradni, illetve mennyire érzik megbecsültnek a munkájukat?

– Anyagilag kevésbé, közösségileg viszont annál inkább. A zombori költségvetésből legutóbb egymillió-kétszázezer dinárt kaptunk. Vannak klubok, amelyek több milliót kapnak, annak ellenére, hogy az eredményeik sehol sincsenek a mieinkhez képest. Olykor elgondolkodom azon, hogy ez miért van így, aztán rájövök: ők fizetnek, elhoznak egy edzőt Belgrádból, hogy produkáljon velük, nekik valamilyen eredményt. Vagy fizetett játékosokat hoznak más csapatokból, akiknek vannak elszállásolási költségeik stb. Mindezt mi is megtehetnénk, nálunk azonban az a gyakorlat, hogy ha jön egy vidéki lány, akkor elmegy egy itteni csapattaghoz, és ott él vele, annak családjánál, öt-hat napon át vagy akár egy héten át, így nem kerül senkinek pénzbe, kivéve természetesen az adott helyi versenyző szüleit. Úgy érzem, hogy a tudásunk külföldön többet érne, de mi ezt a közösségünknek adjuk, azt kívánjuk vele építeni. Egyben persze óriási felelősség is a versenyekre vinni a gyerekeket, fiatalokat mindenfelé a nagyvilágba. Volt például, hogy mentünk Spanyolországba egy Európa-bajnokságra, és a repülő késett vagy négy órát, aminek következtében lekéstük a csatlakozást, így két napon át kénytelenek voltunk „járni a világot” a gyerekekkel. Mondanom sem kell, hogy a helyzet megoldása micsoda intézkedéseket igényelt, mennyi erőfeszítésbe került, hogy mozgósítani tudjuk a kapcsolatainkat, és haza tudjuk hozni a csapatot, ám végül sikerült, és ez a legfontosabb. 
 

Hogyan fogalmazná meg, mit adott önnek ez a sportág, amelynek ön annyi mindent adott?

– Volt egy időszak, amikor „kihúzott a kocsmából”. Cégtulajdonosként ugyanis a folytonos tárgyalási alkalmak nagyon félrevittek, ám a sport fegyelme és a közösség visszavezetett egy értelmesebb, építő útra, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok.