Felsőhegyi gyerekkori barátom, Juhász Béla postás annak idején, 1988-ban fontosnak tartotta, hogy magnófelvételen örökítse meg az olasz frontot megjárt falubelink, Tóth Bojnik Mátyás (1895–1990) első világháborús viszontagságait, sebesülését, majd hazatérését. Felsőhegyről több mint negyven fiatal férfi, családapa esett el az első világháborúban.
– A telet még otthon töltöttem Felsőhegyen, majd 1915 tavaszán besoroztak katonának. Május 14-én rukkoltam be Szabadkára, a 86-osokhoz. A féléves kiképzés után, november 2-án ezt a korosztályt mind lehozták Óbecsére, a 37-es ezredhez. Románokat Nagyváradról meg a mi korosztályunkat oda vitték kiegészíteni őket. Még hoztak Debrecen környékéről magyar 85-ösöket is – hallható a rendhagyó felvételen amely átíratát most lapunkban olvashatják.
Lőállás a sziklás hegyoldalban (fortepan.hu)
Megkaptuk az új egyenruhánkat, felsorakoztunk a kaszárnyaudvaron. Törzsőrmester megkérdezte, hogy aki akar menni a frontra, az lépjen ki. Ráuntunk a sok gyakorlatozásra, hárman kiléptünk. Az ott lévők fele kilépett. Jelentkeztünk frontszolgálatra, mi hárman felsőhegyiek, Nagy Pista, Kanász Lajos és én. Egymás mellett álltunk, nem hagytuk el egymást sosem.
Aki kilépett, ment az olasz frontra. Akik nem léptek ki, azokat is beöltöztették, de ők az orosz frontra mentek. Azt mondták, az olasz front nehezebb volt. Oda levittek bennünket, nem mindjárt a tűzvonalba, tartalékban voltunk. Nem féltem, de volt, aki félt.
Először Isonzónál voltam szolgálatban. Mikor leértünk a frontvonalba, éjszaka mentünk, hogy ne lásson meg bennünket az ellenség. Olyan sötét volt, hogy harapni lehetett a sötétet. A váltás mindig éjszaka történt, teljes sötétségben. Kettesével mentünk, az előttünk haladónak az anzugját megfogtuk, hogy ne szakadjunk el egymástól a sötétben. Aki nem fogta meg az előtte haladót, eltévedt a pi**ába. Úgy, füttyszóval jöttek össze. Aki odavaló volt, az vezetett be a stellungba, az állásokba, ahol tizenhat napot voltunk.
Novemberben nagy köd és sötét volt, nappal is ki lehetett lépni az állásokból. Nekiálltunk krumplit szedni, arrafelé mindenütt krumpli volt. Sík terep miatt nem jöhetett oda közel a konyha, hátrébb volt beásva. Kis hegyi traktir lovakkal hozták az ellátmány, a menázsit. Elég messze voltak, éjszaka hozták az ellátmányt, nappal nem lehetett, mert ágyúval lőttek. A kis hegyi lovak hátán fanyereg volt, egy edény jobbról, egy balról. A másik lóra a menázsit, a kávét pakolták fel, a harmadik ló hozta a kenyeret, a negyedik a vizet.
Éjfél körül értek be a frontvonalba. Akkor ettük az ebédet, nappal nem lehetett kihozni az ennivalót. A kávét reggel szétosztottuk, meg fél-fél kenyeret, kis darabka szalonna, esetleg lekvár vagy sajt, ilyesmi volt még. Délre a kevés szalonnát megettük, aztán vártuk az éjfélt.
Amikor bent voltunk a bázisban, ott háromszori rendes étkezés volt.
Pergőtűzben
– Kezdetben nem volt még aknavető a fronton, később kaptunk, még nem voltam rá kiképezve. Mauser puskáink voltak. A front jobban a hegyoldalban volt. Amikor fölváltottak, mentünk a hegyre. A másik hegy olyan magas volt, hogy nyáron is mindig fehér volt a teteje. Ott osztottak be később az aknavetősökhöz. Nézték, hogy ki lenne alkalmas.
Szabadkán még a kiképzésen szakaszvezető odajött, érdeklődött, nézett bennünket. Azt kérdezte, hogy tud maga olvasni. Hát tudok, akkor fölírt. Amikor osztották a szabadságot kiolvasták a nevemet. A szakaszvezető azt mondja, hohó, ez nem mehet el. Akit fölírt, nem mehetett el, a többi hazament, mi meg mentünk tanulni a robbantásokat. A században kellett valaki, aki értett a robbantásokhoz, így volt az aknavetővel is. Magyarul beszéltek a tisztek, de az összes vezénylés, a fegyverek, a felszerelés neve mind német volt.
Mint mondtam, Isonzónál voltunk, ahol zavaros volt a helyzet. Két század azonnal odament segíteni. Barakkokban voltunk elhelyezve. Amikor kint a fronton rend lett, minden héten váltottuk egymást. Begyüttek pihenőre, mink meg kimentünk a tűzvonalba szolgálatot tartani.
Köves volt a terep, nem tudtuk magunkat beásni. Homokzsákokat hoztak. Csináltuk a stellungot, vittük a homokzsákokat, raktuk sorban a falba, azon nem ütődött át a golyó. Méteres vasvesszővel, kalapáccsal fúrtunk lukat a köves talajba, sorba 70-80 centis lukakat fúrtunk. A robbantók belerakták a robbanószert, betömték, fekete angol gyújtózsinórt használtak, sorban meggyújtották, németül kiabáltak, hogy robbantás. Sorban kirobbantak a lukak, a törmeléket kihánytuk, könnyebb volt dolgozni. Meg csákányoztunk, úgy haladtunk lefelé.
Pionírok is dolgoztak éjjel a stellung előtt. Ujjnyi vastag vasvesszőket vertek le, két méter széles szöges dróttal beszőtték. Azon kívül bakok voltak, húztak rá drótot, abba villanyáramot vezettek.
Hosszú időn át állóháború folyt. Néha úgy ágyúztak, voltak pergőtüzek, nemhogy ropogott, hanem zúgott, mint az égzengés. Mink is lőttünk, de nem volt olyan helyzet, hogy megpróbáltak volna áttörni az olaszok. A front állt, kint is, bent is szögesdrót akadály a frontvonalon. A drótakadályok közül bizonyos helyeken volt kijáró meg bejáró. Olyankor nem volt benne áram. Napközben nyílt terepen nem mozogtunk, mert tiszta időben az orvlövészek távcsöves puskával leszedték, aki kimerészkedett az állásokból. Engem is úgy lőttek meg, hogy megláttak.
Éjszakai őrjárat
– Még a századnál voltam 1916-ban, akkor én is voltam kint néhány alkalommal őrjáratban a két front között. De kizárólag éjszaka, teljes sötétségben merészkedtünk ki a nyílt terepre. Az üres homokzsákokkal becsavartuk, bekötöttük a bakancsunkat, hogy járőrözés közben ne keltsünk zajt. Húsz katona semmi nesz nélkül ment.
Volt olyan öreg katona, aki reszketett a félelemtől, amikor járőrözés közben azt mondták, hogy közeledik az ellenséges járőr. Akárhogy meresztettem a szememet a sötétben, nem láttam semmi mozgást. Mondtam, tüzeljünk rájuk. Nem volt szabad lőni, mert megtudják, hogy ott vagyunk. Egy mélyedésben meghúztuk magunkat, szerencsére nem találkoztunk össze a sötétben az olaszok őrjáratával.
Én nem féltem sosem, ez attól függ, hogy kinek milyen a „jelenléte”. Én sosem féltem, nem mindenki bírta, némelyik csak úgy reszketett.
Olykor annyit tüzeltünk, hogy az borzasztó. Lőni kellett. Jó fegyvereink, Mauser puskáink voltak. Vastag cső, kívül borítás, az nem melegedett be. Volt bécsi gyártmányú Mannlicher 1888-as ismétlőpuskánk is, meg 1895-ös újabb keletű gyártmány is. Ezeket is használták a fronton. A Mauser majdnem jobb volt, lecsavartuk a csövet, a borítás meg a cső között levegő volt, nem melegedett fel. A muníció is többféle volt.
Kínlódtunk így. Aztán kaptuk két aknavetőt, két gránátvetőt meg két tűzhányót. Azt mondtuk, Minewerfer, Granatwerfer és Flammenwerfer, minden fegyvert németül neveztek meg, mink is úgy tanutuk meg. A fényszóró meg Scheinwerfer volt, nem tudták másképpen mondani. Ki legyen az aknavetővel, én lettem az egyik, megtanultuk a kezelését gyorsan. Az aknavetősöknél voltam utoljára.
A völgyben építettek nekünk kis barakkot, onnan jártunk ki szolgálatra az aknavetőkhöz a tűzvonalba. Voltak bejárók, futóárkok, még olyat is építettek, hogy alagúton kellett átmenni, mert akkor már a konyha is odaköltözött. Tiszti étkező, az őrnagynak lakás, még a föld alatt is keresztül lehetett menni, olyan volt, mint egy kis vár, addig építették. Alakult egy ötödik század az öreg bakákból. A fiatalok, aki közülük akart dolgozni, a mosószázadba került. Szombaton hozták a tisztát meg vitték a szennyest.
A katonák hangulata változó volt, de nem volt elkeseredve a nép. Nem tudom, ki szerezte a fekvőtamburát, de senki nem tudott rajta játszani. Én vertem, meghallották, hogy tudok rajta valamennyire játszani. Amikor nem voltunk szolgálatban, összefogózkodtak, táncoltak, én meg vertem a priccsen.
Húszévesen a frontra indulás előtt (családi archívum)
Sebesültek ellátása a front mögött (fortepan.hu)
Sebesülés
– A sebesülésem később történt, 1918-ban, már két és fél éve szolgáltam a fronton. Ködös időben kimerészkedtem a lövészárokból, gondoltam, nem lát meg senki, nem lehet bajom. Hallottam, hogy lőnek. Behúzódtam egy gránátvágásba, előttem bokros volt, de az a gazember csak megláthatott, odalőtt. Elejtettem a kezem, vérzett, másik kezemmel fogtam a sebesült karom, tartottam, bementem a szanitécbarakkba, bekötözték a karom, sínt tettek alá. A bal felső karomat érte a golyó.
Sok vért veszítettem, két erős szanitéc hordágyra tett, és lehoztak a hegyről. Szerpentinen kellett lejönni, olyan szakadékféle volt, abban voltak a barakkok. Bevittek az orvoshoz, az is átkötött. A sebesülésem láttán azt mondta, hat hónap Magyarország.
Az orvostól feltettek a traktir kocsira, elébe volt fogva egy kis hegyi ló, vezető megfogta és vezette. Még volt 3-4 kilométer, bevittek Arco településre, voltak szép teraszos házak meg egy kórházféle. Feltettek az ágyra, estefelé mindig elvitték a betegeket, sebesülteket. Magam maradtam a szobában, a kedves nővér hozta a vacsorát, krumpliszeleteket. Ki voltam éhezve, akkoriban már kevesebb menázsit kaptunk. Ott feküdtem, szobában, ágyban, ez nagy szó volt. Boldog voltam, már harmadik éve voltam a fronton, rendes szállásunk sosem volt. A barakkban priccsen aludtunk. A tudat, hogy most már ágyban fekszek…
Kettőnket átvittek San Pietro településre, közel Trieszthez. Egy emeletes kórházba helyeztek el, itt gyógyítottak hat hétig. Ott is sokat szenvedtem, az egész karom begennyesedett. Többször megoperáltak, elaltattak. A számra tette a nővér a gézt, beszéljek, szívjam be, utóbb nem bírtam szólni. Jönnek, mennek, verik a mellkasom, taposnak. Az orvos belevágott a karomba, akkor már bírtam ám ordítani. Fájt nagyon. Kivágott egy darabot, masszírozta.
Másnap már rendesen elaltattak, a kosár pászolt az arcomra, olyan méreg volt, hogy nem lehetett kibírni. Két embert fogta a sérült kezemet, le voltam szíjazva, lábam, derekam. Úgy éreztem, ha nem bírok innen kiszabadulni, nekem végem, meghalok.
Lenyomtak, már csakugyan úgy volt, hogy meghaltam, az az érzés volt bennem. A kórházi szobában ébredtem fel. Le voltam gyengülve, kimasszírozták a kezem, de újra gyulladásban volt. Másnap megint bevittek a műtőbe, lecsatoltak, elég gyorsan elaltattak. Lehet, gyengébb voltam, könnyebben elaludtam. Megint kimasszírozták a karom simára.
Jött egy ápoló, lemért, erről, arról. Hozott egy fasínt, hozzákötötték a karom, befáslizták, mindennap kezelték a sebem. Gumicső volt, azon át levedzett a sebe. Hat hétig ott voltam. Kigyógyult a karom, de nem tudtam behajlítani, az orvos erőltette, majd eltörte, de nem hajolt. Engem már vissza nem visznek a frontra. Úgy is lett. A papíromon is azt írta, Durchschuss in den Oberarm, azaz robbanó lövés a felső karon. Ami alapos roncsolást végzett, csoda, hogy megmaradt. Később valamennyit javult a karom, dolgoztam, kaszáltam is vele itthon.
Budapesti lábadozás
– Mikor már javult a kezem, sétáltam a kórteremben. Elég jól meggyógyult a sebem, tudtam, hogy a magyarokat Pestre viszik. Az orvost, aki engem gyógyított, áthelyezték Németországba, másik volt helyette. Megnézte a karom, kiutalt Pestre az egyik hadikórházba.
Pesten nem nézték meg a karom, hogy van összeforrva. Szét volt zúzódva, és úgy forrt össze.
A pesti kórházban voltak nővérek, villanyozták, megmasszírozták, nem ért az semmit. Lepecsételték a katonakönyvemet…
Egyszer jött egy tizedes, embert keresett, aki az irodán mindenfélét megcsinálna, amolyan küldöncféle lenne. Az őrmester azt mondja, jó leszek én. Menjek be az Andrási út 10-es szám alatti irodába. Ott kezdődött az én munkám. Reggeltől estig kimaradást kaptam, naponta egy korona fizetséget, kórházban is megkaptam, ami a katonáknak járt, de ez külön kereset volt. Minden héten hét koronát, egy skatulya cigarettát, egy nagy pakli dohányt. Egyszóval semmi kifogásom nem lehetett.
Menni lehetett mindenfelé. Mindjárt első nap azt mondták, ordonánc (hivatali vagy katonai küldönc – a szerző megj.) menjen el a Vöröskereszt irodájába, Vilmos császár 22.-be. Oda kétszer-háromszor el kellett menni valami papírokat aláíratni, meg a kerületi postára, ide-oda. Egy alkalommal kezembe nyomtak egy papírt, hogy ebbe meg abba a kórházba menjek el, három embert el kell vezetni ebbe meg ebbe a kórházba. Na, ez már fejtörést okozott, nem tudtam, honnan hová kell vezetni az embereket, nem ismertem még Pestet. Hiába szabadkoztam, kezembe nyomták a papírt, hogy vigyem a megadott címre.
Mit csináljak? Ebéd után szokták ezt elintézni, de hova menjek, nem tudom. Csak a kórház nevét mondták meg. Leültem egy padra, túlsó oldalon láttam egy könyvkereskedést, bementem, veszek egy térképet. Alighanem 16 krajcár volt az ára. Budapest térképe, villamosjáratok, a kórházak is fel voltak tüntetve, megtaláltam, a másik kórházat is.
Elmentem a kórházba, ott már három ember fel volt készítve az útra, a szolgálatvezető átadta a papírokat, mentünk. A rajzról tudtam már, merre kell menni, odaértünk, már várták őket a másik kórházban. Kaptam villamosjegyeket, és mentem, ahova küldtek.
Azután kitört az őszirózsás forradalom. Nagy szaladgálás, zűrzavar volt Budapesten, robogtak a nagy teherautók, gépfegyveres katonák mentek, de végül nem lőttek le senkit. Csak Tisza Pistát lőtték agyon. Áldozatok nem voltak, csak szaladozás. 1918-ban, nyár végére itthon voltam Felsőhegyen.
Tóth Bojnik Mátyás (családi archívum)
Kitüntetések
– Aki egy évig kint volt a fronton, megkapta a vaskeresztet. Aztán megkaptam a Károly-keresztet (IV. Károly király alapította, amikor trónra került). Az első világháborús érdemeimért a második világháború alatt, amikor bejöttek a magyarok, kaptam a Külső-járáson majdnem kilenc hold földet. Aztán, amikor visszafordult a helyzet, visszavették.
Nem ért ez semmit se, de így volt! – összegezte viszontagságos, de szerencsés kimenetelű háborús kalandjait Tóth Bojnik Mátyás.
Nyitókép: Lőállás a sziklás hegyoldalban (Fotó: fortepan.hu)
