Néhány méterrel most is sikerült elvétenem a főút menti dűlő lejáratát. Éles kanyart veszek, a mögöttem már kerülni készülő autó hirtelen befékez. Ugyan láthatta, hogy egy ideje már indexelek, valószínűleg figyelmetlenségnek hitte, pedig tényleg van itt egy földes út. Egy azok közül, amelyek a termőföldek mellett rég elfeledett helyek, lepusztult tanyák, bunkerek, itatók, árkok, töltésoldalak mellett kanyarognak, és szinte bárhová elvezetnek, akár még egy másik településre is. Gyerekként sokszor utaztam a határban a traktor vontatta pótkocsin, és azt hittem, ez jelenti a falun kívüli világot, termőföldek, szikesek és nádasok felváltva a végtelen felé, semmi más.
A kanyar után következik a rózsás tanya, a környéken szinte az egyetlen, amely a főút közelsége miatt be tudta vezetni az áramot. A kutyák már messziről megérzik a betolakodó járművet, falkában rárontanak az autómra, így ezen a szakaszon csak akadozva, elővigyázatosan lehet haladni, hogy még véletlenül se hajtsak át valamelyik eben, főleg ne a gazdájuk szeme láttára. Szóval, ők itt az állandó őrség és egyben a díszkíséret évtizedek óta, az idejét sem tudom már, mikor volt ez az útvonal biciklikompatibilis. Egy-két gondosan művelt gyümölcsös következik, amelyeken a hétvégi házakhoz vezető téglautat sűrű virágbokrok szegélyezik. Az évszaktól függ, körülötte éppen mi nyílik: nárcisz, rózsa vagy krizantém. Az egyik egy idős házaspáré, akik nap mint nap kinn vannak, messziről látom, hogy mindig bíbelődnek valamivel. Főként a kútból pumpálják a vizet, kerülnek-fordulnak az ültetvények között, aztán kávéznak a teraszon. Emlékszem, egyszer az asszony azt mondta, ha nem lenne neki ez a talpalatnyi föld, és nem rendezhetné állandóan, talán ki sem gyógyult volna a rákból.
Tovább kanyarog az út, kisebb kitérőt kell tennem a közbeeső parcella miatt, majd a még haragoszöld színét tartó, de szomjúságtól szenvedő kukoricaerdő után megérkezem szerény uradalmamra. Igaz, sohasem tudtam magánterületként kezelni egy olyan kerítés nélküli telket, ahol a vadak mellett a kéretlen emberek is meg-megfordulnak. Kerítés kellene, áram meg víz, mindehhez sok pénz, és akkor talán ki lehetne alakítani egy szó szerint is gyümölcsözőbb oázist. Halványan emlékszem még azokra az időkre, amikor teljes napokat töltöttem itt a családdal, nem különösebben hiányzott se áram, se víz.
Akkor még tükröződött a napfénytől a föld végében húzódó holtág. Göröngyöket hajigáltunk bele a többi gyerekkel, versenyeztünk, kié csobban nagyobbat. A száraz nádat vizsgálva néha megkérdőjelezem, hogy ez valóban megtörtént-e.
Szétszaladnak a nyulak, mire behajtom az autót az első facsemetékig. Igazából miattuk jöttem, saját lelkiismeretem érdekében naponta öntözöm őket az otthonról hozott vizesballonokból. Hogy lesz-e eredménye, már nem is kérdezem magamtól. A télen ültetett tizenötből eddig négy feladta, vagy meg sem fogta. A gyümölcsös alsó részében még szépen zöldellnek az idős kajszik, de két kosárnál több termést legalább tíz éve nem hoztak, a rügyeket minden évben porrá égette a fagy, két ujjam közé szorítva úgy porladtak szét, mint a hamu. Úgyhogy itt van ez a talpalatnyi föld, semmi hasznot sem hoz, csak kiadást és hiábavaló munkát szül. A családban időről időre többen is meg szerettek volna szabadulni tőle, valamilyen csodánál fogva mégis megmaradt. Mindig én vettem védelmembe, igaz, csak érzelmi okokra tudtam hivatkozni a megtartása érdekében.
Mire végzek az öntözéssel, szúró fájdalmat érzek a derekamnál, kiegyenesedem, kifújom magam, és kiállok a legmagasabb pontra: alattam a völgyben mozaikként terül el a táj, a látóhatár végén a töltés menti erdősáv húzódik, amelyből egy távoli ponton a szomszédos városháza tornya emelkedik ki.
Mögöttem lassan alábukik a nap, de megvilágítja még a szegényes falu rég elfeledett, romos kápolnáját. Amit látok, minden eddigi kiszáradt fát és lefagyott termést kárpótol, s ezért talán még holnap is érdemes lesz kijönni.
Nyitókép: Pixabay
