A hétköznapok sűrűjében rohanva automata üzemmódba kapcsolva élünk a legtöbben. A testünk misztériumát nem értjük, és nem tiszteljük. Mondogatjuk, hogy lassítani kellene, az igaz értékekre és önmagunk igényeire odafigyelni, de aztán ránézünk az órára, és eszünkbe jut számos egyéb dolog, amit még aznap meg kell oldanunk. Valahol a memóriánkban regisztráljuk a figyelemfelkeltő világnapokat, a zene, az erőszakmentesség, a dohányzás ellenit, hogy az október a mellrák elleni küzdelem hónapja, de a mindenféle más impulzus mellett egykettőre elhalványodnak körülöttünk. A taposómalomból egy dolog biztosan kiüt bennünket, egy súlyos betegség diagnózisa. Akár, ha mi magunk vagyunk az érintettjei, akár családtagunk vagy barátunk.
Abban a pillanatban rájövünk, hogy az ember mennyire nem tudatosan uralja az életét. Légüres térbe kerülünk, önön hibánkat keresve és a menekülési útvonalat. Az egészségügynek ilyenkor jó esetben az a feladata, hogy először is lelki támaszt, bátorítást és szeretetteljes hozzáállást nyújtson a rászorulóknak, valamint szakértői kezelést. Szerencsére vannak lelkiismeretes egészségügyi dolgozók, a tolóablakoknál ügyintézők, nővérek, szakorvosok, akik az enyhébb vagy a legsúlyosabb kórképekkel érkezőket is emberhez méltó módon fogadják és kezelik. Igyekeznek enyhíteni a helyzet drámai élét, ahogy az lehetséges. Ehhez tiszta hivatástudatra, szakmai tudásra, szilárd emberszeretetre és humánus lélekre van szükség, amit a tekintet, a szavak töltete, a nonverbális kommunikáció és az első benyomás azonnal elárul. Így van ez dr. Bagi Teodóra, a Szabadkai Közkórház onkológusa esetében is, akivel a mellrák elleni küzdelem hónapjában ültünk le beszélgetni egy hangulatos belvárosi cukrászdában. Közben nem titkolt szándékunk volt a legsúlyosabb kórképekkel nap mint nap szembesülő szakorvos mögött megbúvó embert, a feleséget, a két fiúgyermeket nevelő édesanyát is megismerni.
– Zentai származásúként a Tisza szeretete születésem pillanatában belém ivódott, a pályaválasztásomra pedig nagy hatással volt édesapám, aki lelkiismeretes mezőgazdasági technikusként mutatott példát. És elsősorban édesanyám, aki ma már nyugalmazott biológiatanárnő. Elég szigorú volt, de lelkiismeretes és következetes, akit szerettek és tiszteltek a gyerekek. Azt hiszem, nem is merült fel bennem más irány, mint hogy egészségügyi pályára lépjek. Édesanyám mindig is aktív szerepet töltött be a Vöröskereszt zentai szervezetében, ő készítette fel az elsősegélynyújtó versenyre a felsős diákokat. Még óvodáskoromban anyukámmal tartottam az iskolai szakkörökre, amelyeken tanította a kötözést, az ellátást, a kómapozíciót. Kicsi voltam, könnyen lehetett mozgatni, rajtam gyakoroltak a diákok, közben én is mindent megtanultam. Később elvárás volt, hogy tökéletesen teljesítsek abban az iskolában, ahol az anyukám is dolgozott. Ezenkívül jöttek a családhoz kötődő kötelezettségek is. Nagyszüleim tanyán laktak, hosszú évekig a hétvégéim a birtok, a kert és a szántóföld körüli teendőkkel teltek a nagyszülők és a szülők közreműködésével. A zentai gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Mi, az 1975-ös korosztály voltunk az elsők, akiknél visszatért a gimnáziumok hagyományos megbecsülése és az ott tanítók tekintélye. Nagyon jó érzés volt oda járni, függetlenül attól, hogy rendkívül nehéz idők jártak 1990 és 1994 között. Szüleim felkínálták, hogy folytassam a tanulmányaimat Magyarországon, de végül az Újvidéki Egyetem mellett döntöttem.
Hogyan találkoztak egymással az 1990-es évek kihívásai és az egyetemi évek?
– Az egyetemi éveim 1994-ben kezdődtek meg, az orvosin az alapképzés hat évig tart. Öt és fél év után öt hallgatótársammal együtt közöltük a dékánnal, hogy minden vizsgát letettünk, és szeretnénk lediplomázni. Három kolléganőm mellett köztük volt a férjem is, dr. Bagi Bojan. Miután a dékán mindenféle papírt beszerzett, 2000 áprilisában sikeresen megszereztük az oklevelünket. Ehhez az is kellett, hogy 1999-ben, a bombázások idején a tanítási szünetet nem kótyavetyéltük el, hanem aktív tanulással töltöttük. Ekkor huszonnégy és fél éves voltam, már egy párt alkottuk a férjemmel, aki bajmoki származású. Huszonöt évvel ezelőtt volt egy olyan lehetőség, hogy aki legalább 9-essel diplomázott, az maga választhatta meg, hol áll munkába. Jómagam 9,61-es átlaggal fejeztem be, egyetemistaként is kiemelkedő jegyeim voltak, mégis a párommal tudtuk, hogy nem a tartományi székvárosban képzeljük el a jövőnket. Szerettük volna Zentán megkezdeni a pályánkat, de Szabadkán találtunk nyitott ajtókra az elképzeléseinkkel összhangban. A gyakorlati évemet követően általános orvosi megbízatást kaptam Palicson. Terveim között szerepelt, hogy gyermek- vagy belgyógyászat felé szakosodom. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon a rendelőben, és az onkológiai osztály akkori főorvosnője, dr. Takács Kucsera Mária doktornő keresett. Elmondta, lehetőség nyílt specializációra belgyógyászatból az onkológiai osztályon, és szeretné, ha elvállalnám. Nekem sem kellett több, mentem. A belgyógyászati szakosítást 2008-ban fejeztem be Belgrádban, majd következett két év munka specialistaként az onkológiai osztályon. Aztán további egy év úgynevezett szubspecializáció a Kamenicán, a Vajdasági Onkológiai Intézetben. A belgyógyászati vizsgámat egy gyermekkel szereztem meg, a szubspecialista-vizsgámat már két gyermekkel. 2013 óta dolgozom szakorvosként. Rengeteg tanulással jártak a továbbképzések! És nem bántam meg! Imádom a munkámat, szeretek dolgozni. Kedvelek a betegeket, jó velük beszélgetni, segíteni. És valójában ez az onkológia alapja.
Kívülállóként úgy tűnhet, hogy az orvostudomány egyik legkeményebb ága az onkológia. A doktornő ezt hogyan éli meg?
– A fizikai helytállás talán a sebészeten a legnehezebb, de az onkológia is mindenképpen az egyik legnehezebb. Azért is, mert onkológus szakorvosból nagyon kevés van, nemcsak Szabadkán, hanem Vajdaság-szerte is. A kórházban hárman nyolc onkológus szakorvos munkáját igyekszünk lefedni. Természetesen pszichikailag is olykor kihívás a betegekkel való foglalkozás. A számos visszajelzésnek is köszönhetően úgy érzem, jól végzem a munkámat, odafigyelve, empátiával, még ha a rendelőben tömegek is várják a sorukat. Mindenkinek meg kell adni a tiszteletet, a figyelmet! A kontrollvizsgálatok pörgősebbek, de az első találkozás a pácienssel legalább 40 perc. Amíg átnézem a leleteket, átbeszéljük a tüneteket, felállítok egy kezelési tervet, megmagyarázom. Aztán mi, onkológusok nemcsak a betegséggel küzdőkkel foglalkozunk, hanem gyakran szerepet vállalunk a lakosság tájékoztatásában, a szűrővizsgálatok népszerűsítésében. Gyakran besegítünk a diagnosztikai módszerek leszervezésébe, lefolytatásába. Aztán a műtétet követően a beteg utókezelést kap, és akkor is követjük az útját. Egy részük sajnos áttétes beteggé válik. Ezeknek az áttétes kórképeknek egy nagyon nagy részét szerencsére most már modern gyógyszerekkel és eszközökkel, magas hatékonysággal tudjuk kezelni. Vannak olyan betegségek, amelyek esetében teljesen elértük az európai kezelési protokollt, ami nem kis eredmény. Ez azt jelenti, hogy ugyanazt a kezelést kapja a páciens, mint ha Svájcban vagy az USA-ban fordulna orvoshoz. Ez vonatkozik például az emlődaganat több alfajtájára is. Például ilyen egy kezdeti szakaszban járó hormonérzékeny emlődaganat, amikor áttétessé válik, az akkor alkalmazott tablettás kezelés a legkorszerűbb eljárás. Ha időben megkapja a beteg, az eljárás akár két-három évig is tünetmentesen tartja, és ez hatalmas életminőség-javulást eredményez. Emellett a háromszorosan negatív emlődaganat gyógyításában immunterápiában részesítjük a pácienst a műtét előtt, vagy kemoterápiával együtt alkalmazott immunterápiában. Utóbbi eljárást egy éve és néhány hónapja vezettük be, külföldön valamivel korábban. Igen, vannak olyan megbetegedések is, amelyeknek az ajánlott eljárásával és gyógyszereivel nem rendelkezünk, de a leggyakoribban előforduló daganatos megbetegedéseknél jócskán felzárkóztunk. Prosztatadaganat, vastagbéldaganat, és ahogy már említettem, az emlődaganat kezelésének esetében is állandó fejlődésben vagyunk, és szerencsére egyre több új módszer már államilag is támogatott.
Az újabbnál újabb korszerű és komplikáltabb módszereket a szakorvosoknak is el kell sajátítani, ami ismét időt vesz igénybe. Gondolom, ez újabb kihívás.
– Igen, folyamatos képzésekkel jár egy szakorvos élete, de ugyanúgy a nővéreket is edukálni kell. Főleg akkor, hogyha nemcsak tablettás a módszer, hanem mondjuk speciális injekciós tűk, fecskendők is használatosak közben. Vagy a mellékhatásokkal kapcsolatban, hiszen ebben az esetben is hozzánk fordulnak a páciensek. Ugyan sokkal több a munkánk, de több is a páciensünk. Nemcsak azért, mert folyamatosan érkeznek az újabbak, hanem mert a kezelt betegek is tovább élnek. Az igazság az, hogy az utóbbi időben sokkal több az újonnan felfedezett daganatos megbetegedés. Ennek több oka is lehet. Például a kifinomultabb diagnosztikai eljárások, vagy hogy a koronavírus-járvány utáni időszak óta mára állt helyre a szűrővizsgálatok menete, és az 1999-es bombázások utóhatása is közre játszhat.
Az utóbbi időben egyre népszerűbb az a szemlélet, hogy miután valaki szembesül a betegségével, életmódot változtat.
– A betegek nagy része életmódot változtat egy diagnózist követően, ez az utóbbi 5 évben trenddé vált. Ilyenkor elmondom a véleményemet, hogy ez nem is olyan rossz dolog, mert áttérnek egy teljesen egészségesebb életmódra. Ami nem biztos, hogy befolyásolja a rosszindulatú daganat lefolyását, de az életükben minőségi változást hoz. És ha mondjuk nagyon hosszú túléléssel számolhatunk, akkor az mindenképpen pozitív. Ugyanakkor az az elvem, hogy mindent egészséges határok közé kell szorítani, semmit sem szabad radikálisan csinálni, ami a beteg vagy akár a család kárára válik.
Mi a tapasztalata, a daganatos megbetegedés kimenetele valóban a fejben dől el? Ilyenkor a pszichológus tud segíteni?
– A pszichikai erő kihat a fizikumra. Sajnos nem minden tud a fejben eldőlni, és nem minden eseten elegendő az élni akarás. Viszont az élni akarás ki tud arra hatni, hogy a meglévő életet maximálisan kihasználja az ember. Odafordulva a családjához, az el nem intézett ügyeihez. Vannak, akik elengedik magukat, vagy akik harcolnának, de az ilyen-olyan hullámok másfelé sodorják őket. Ezekben az esetekben szoktuk ajánlani a pszichiáter vagy az antidepresszáns-gyógyszerek segítségét. Vannak olyan daganatos megbetegedések, amelyek startból depressziót okoznak a hormonok és a különféle vegyi anyagok kölcsönhatása miatt még hónapokkal a diagnózis előtt. Ilyen például petefészek rosszindulatú daganata vagy a hasnyálmirigyrák.
Melyik típusú súlyosnak mondható daganatos állapot az, amiből még lehet visszaút?
– Szerbiában a hölgyeknél a leggyakoribb daganatos megbetegedés az emlődaganat, és a hölgyek nagyobb része már előrehaladott állapotban jelentkezik orvosnál, a betegek 20%-a áttétekkel, fájdalmakkal, nehéz légzéssel kerül hozzánk. Talán az ő esetükben tudjuk elérni a leglátványosabb sikereket. Vissza tudjuk szorítani teljes mértékben a betegséget, és még hosszú éveket tudunk számukra biztosítani. Ha jól reagál a szervezetük a terápiára. Hivatalosan a daganatos megbetegedések 7-8%-a kötött genetikai faktorhoz, a betegség kialakulásához biztosan hozzájárulhat egyebek mellett a stressz és a pszichikai trauma is.
Minden daganatos betegség esetében alakulnak ki áttétek? Olyan nincs, hogy maradandó gyógyulást lehet elérni?
– Abban az esetben, ha a betegséget a kezdeti stádiumában ismerjük fel és kezdjük kezelni, akkor előfordulhat, hogy maradandóan meggyógyul az egyén. Ritka esetben az áttétes vastagbélrák műtétes és kemoterápiás kezelése is gyógyulást eredményezhet. Vannak olyan áttétes stádiumú melanomás megbetegedések, amelyeket immunterápiával teljesen kezelni tudunk. A törvények szigorúan meghatározzák, hogy melyik gyógyszert és terápiás módot lehet az úgynevezett terciális intézetben, azaz Kamenicán, vagy melyiket lehet Szabadkán, vagyis másodfokú intézetben felvenni. Emellett igénybe lehet venni a sebész segítségét, létezik még sugárkezelés, az áttéteket és nyirokcsomó megnagyobbodásokat „lesütjük” különböző célzott sugárkezelésekkel. A módszereket a siker érdekében kombináljuk. A kulcs viszont a korai diagnózis, a kezdeti stádium, ezért nem győzzük hangsúlyozni a szűrővizsgálatok fontosságát! Ma már többféle daganatos elváltozást ki tudunk szűrni, így az emlődaganatot 50-től 69 éves korig, családi halmozódás esetén korábban is, mammográfiás vizsgálattal kétévente. Amikor már valaki észrevesz magán valamilyen elváltozást, az már nem számít szűrésnek. A preventív szolgálatot a Közegészségügyi Intézet és az általános orvosi praxisok közösen szervezik.
Mi a helyzet a Szabadkai Közkórház statisztikai mutatóival?
– A 2022-ben 168 új emlődaganatos megbetegedést regisztráltunk az Észak-bácskai körzetben. A pályám kezdetén 103 körül mozgott ez a szám. Ezt követi a férfi és a női populációban a tüdődaganat. A nők megbetegedési listáján az emlő- és a tüdődaganat áll a legmagasabb helyen. A férfiak esetében a tüdődaganat a vezető megbetegedés. Ez után a vastagbéldaganat és a nőgyógyászati daganatok következnek, a prosztata- és a hasnyálmirigyrák. Emellett kisebb számban, de jelen vannak a hematológiai megbetegedések, a leukémiák és a limfómák.
Ahogy a tanügyi dolgozók veszítettek az utóbbi néhány évben a tekintélyükből, úgy az egészségügyben is tapasztalható ez a jelenség. Meglátása szerint mi történhetett, hogy ez kialakult, és hogyan lehetne visszaállítani a korábbi egyensúlyt?
– Valóban, teljesen minimalizálódott mára a tekintélyünk, és ez egy összetett kérdés. Még emlékszem azokra a szép emlékű ludasi pácienseimre, akik lovaskocsival jöttek vizsgálatra, és volt külön tiszta öltözékük az orvoshoz. Ilyen tisztelet ma már nincs. Az egyik ok, hogy a digitalizáció sok-sok információt kínál az embereknek. Vannak, akik azt hiszik, hogy a Google-nak vagy az utóbbi hónapokban a mesterséges intelligenciának köszönhetően hozzáértőkké váltak. Szeretem, ha hisz nekem a páciens, még ha sok esetben nem is azt hallja, amit szeretne. Vannak betegek, akik véleménnyel, akarattal érkeznek, visszautasítják a kezelést. Ilyenkor nem tiltakozok, és igyekszem más tempóban, más gyógyítási módszert, kontrollvizsgálatokat felajánlani, és akkor változást tapasztalok a hozzáállásban. Mindannyian a magunk életéért vagyunk felelősek. Az orvostársadalom megbecsülése talán akkor áll vissza a régi, megszokott kerékvágásba, ha az ifjú kollégák is ugyanazt az örömöt és önmegbecsülést érzik, mint amit jómagam is megéltem a diplomám kézhezvételével. Meglátásom szerint a hivatásunk felé irányuló tisztelet elsősorban az orvosokon múlik.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
