Mecserik Anita, a Pannon RTV fiatal munkatársa vehette át idén a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Év Pályakezdő Újságírója díjat. Anita néhány év alatt gyakornokból a szerkesztőség meghatározó tagjává vált. Elsősorban a terepen dolgozik riporterként, emellett társszerkesztői és koordinációs feladatokat is végez, valamint műsorvezetőként és kisfilmek készítőjeként is bizonyít a kamera előtt és mögött egyaránt. Munkáját alázat, folyamatos fejlődésre való törekvés és az emberközeli témák iránti érzékenység jellemzi. Saját bevallása szerint a díj számára nemcsak elismerés, hanem megerősítés is abban, hogy jó úton halad a vajdasági magyar újságírásban.
Mikor érezted először azt, hogy a történetmesélés lesz a te utad? Mennyire volt tudatos döntés részedről a televíziózás?
– A középiskolai tanulmányaimat a Szabadkai Zeneiskolában végeztem, szólóének szakon. Nem voltam annyira céltudatos abban, hogy merre szeretnék tovább menni. Azt éreztem, hogy már nem annyira vonz a művészet, ugyanakkor tudtam, hogy emberek között szeretnék lenni, és valamilyen interaktív munkát végezni. 2020-ban, amikor eljött az egyetemválasztás ideje, megnyílt a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon az első generációs kommunikátor szak. Tetszett, hogy a televízióról, a rádióról, a médiáról tanulhatok. Akkor még nem voltam biztos benne, hogy riporter szeretnék-e lenni, vagy hogyan alakul majd később, de maga a képzés nagyon megtetszett. Az egyetemi évek alatt voltak gyakorlati óráink is, így eljutottunk a Pannon RTV-be is. Ez tetszett a legjobban. Már az első évben kerestem nyári munkát, és érdeklődtem a kollégáknál, hogy lenne-e valamilyen munkalehetőség. Akkor mondták, hogy próbáljam meg itt, tiszteletdíjas munkatársként tudnának foglalkoztatni. Így kerültem ide először gyakornokként, már az egyetemtől függetlenül is. A munka azonban továbbra is nagyon tetszett, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nekem való, testhez álló feladatkör. Szépen, fokozatosan belefolytam ebbe az egészbe, majd néhány év után fel is vettek, és ma már hivatalosan is itt dolgozom. Nem volt ez egy teljesen tudatos döntés, inkább így alakult, de mindvégig azt éreztem, hogy jó helyen vagyok.
Még mindig egyetemista vagy, mesterképzésen tanulsz. A kommunikátor szak mennyire készített fel arra a valóságra, amit a Pannon RTV-nél tapasztaltál? Mennyire volt nehéz összeegyeztetni a munkát és az egyetemet?
– Nem volt könnyű a kettőt egyszerre csinálni, ezt még most is érzem. Talán akkor volt egyszerűbb, amikor még főállásban egyetemista voltam, mert elsősorban a tanulásra kellett figyelnem. Az alapképzés alatt hét közben szinte mindennap voltak óráink, így ha dolgozni szerettünk volna, akkor azt általában a szünnapokon vagy a hétvégéken tudtuk megoldani, esetleg órák előtt vagy után. Előfordult, hogy egész héten a városban voltunk, gyakorlatilag ugyanabban az utcában, hiszen az egyetem és a munkahelyem is ott található. Sokszor tanultam munka közben, és dolgoztam az egyetemen, szóval megesett, hogy a kettő összefolyt. Nem volt egyszerű időszak. Most is egyetemista vagyok, habár kevesebb órám van, mint régebben, szinte csak hétvégén, a munka mellett azonban továbbra is nehéz figyelni a vizsgákra, a beadandókra meg a diplomamunkára. Komoly szervezést igényel, miután az ember ledolgoz nyolc órát, utazik, intézi az otthoni teendőket, aztán még ott van az egyetem is, a pihenésről vagy szórakozásról nem is beszélve. De céltudatosnak kell lenni, szeretném idén befejezni a mesterképzést, úgyhogy igyekszem összeszedni magam. Ami a felkészítést illeti, nagyon sokat segített, hogy voltak gyakorlataink az újságnál, a rádióban és a tévénél is. El tudtunk jönni személyesen, és láthattuk, hogyan zajlik a munka a valóságban, amit addig csak elméletben tanultunk. Természetesen a tananyag nem tud mindenre teljesen felkészíteni, hiszen minden tanár másképp ad elő, más tapasztalatokkal rendelkezik, és a tankönyvekben sem pontosan ugyanaz szerepel, mint ami egy konkrét médiaház mindennapjaiban történik. Az alapokat viszont megtanultuk, hogy mi a hír, mi a riport, mi a különbség a műfajok között, hogy hogyan kell gondolkodni a médiáról. Ez adott egy biztos alapot. Jó, hogy mindenbe beleláttunk, mert ha csak elméletet tanulunk, akkor az nagyon száraz tud lenni, és nem látjuk, hogyan működik mindaz a valóságban. Az oktatás felkészített, de a gyakorlati tapasztalat legalább annyira fontos volt.
Mecserik Anitát a precizitás és az alázat kettőssége határozza meg (Mecserik Anita archívuma)
Megtaláltad önmagad a televíziózásban?
– Úgy vélem, hogy igen, megtaláltam. Ugyanakkor ez még mindig egy folyamat, tehát folyamatosan keresem, és újra megtalálom magam benne. Ez nem egy végleges állapot, hiszen az ember állandóan fejlődik, és mindig új dolgokkal gazdagodik. Azt érzem, hogy ez alatt a néhány év alatt, amit itt töltöttem, állandó jelleggel kaptam ettől a szakmától. Rengeteg új ismeretet szereztem Vajdaságról, az országunkról, az anyaországról, sőt akár a világról is. Olyan témákkal foglalkozom, amelyekről korábban azt sem tudtam, hogy léteznek, vagy pontosan mit jelentenek. Régebben például nem ismertem a képviselőinket, és a politika sem érdekelt különösebben. Ma már ott tartok, hogy akár ebéd közben is politikai műsorokat hallgatok, mert rájöttem, hogy ez a mi életünk része, és nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert bármennyire száraznak vagy nehéznek tűnik, mindenkit érint. Fontos, hogy foglalkozzunk vele. Éppen ezért azt mondom, hogy nemcsak megtaláltam magam ebben a szakmában, hanem folyamatosan hozzáad valamit a személyiségemhez is. Rengeteg új embert ismertem meg, sok helyszínre eljutottam, számtalan új eseményen vettem részt.
Mi volt kedvenc témád, vagy olyan terület, amivel különösen szeretsz foglalkozni?
– A kedvenc munkáim általában azok, amikor emberközeli témákkal foglalkozhatok. Ez lehet interjú, riport vagy bármilyen más műfaj, a lényeg az, hogy a tartalma közel álljon az emberekhez. Nagyon szeretem, amikor egy olyan eseményt mutathatunk be, vagy egy olyan személlyel foglalkozhatunk, akinek érdekes az életútja, de nincs annyira reflektorfényben. Akár egy falusi nénit, aki olyasmivel foglalkozik, ami ritkaságnak számít mostanság. Olyan emberek történeteit szeretem megmutatni, akiket talán nem ismer a szélesebb közönség, mégis érdemes bemutatni, hogy mit képviselnek, mivel foglalkoznak. Ezért vállalok plusz feladatokat is, például kisfilmek készítését, de emellett vannak műsoraink is, például a Közügyek, ahol szabadabb témájú, hosszabb riportokat is lehet készíteni. Ilyenkor mi magunk is ajánlhatunk témákat vagy személyeket, amiket vagy akiket érdemes lenne bemutatni. Ezeket a feladatokat szeretem a legjobban, mert nagyon motiválóak számomra.
A riporter életét a folyamatos fejlődés jellemzi
Kisfilmeket is készítesz, kérlek, mesélj róla, hogy néz ki ez a folyamat, illetve milyen témákat dolgoztok fel ezekben!
– A kisfilmezés leginkább úgy működik, hogy a kötelező munkák mellett ez egy plusz aktivitás. Nem kötelező feladat, hanem aki érez magában ambíciót, az saját maga kezdeményezhet kisfilmforgatást. Ez a Pannon RTV-n belül zajlik, de a napi munkánkon kívül. A hagyományos riporteri munka mellett ez egy plusz lehetőség, amikor összefogunk az operatőrökkel, vágókkal, és közösen kitalálunk egy saját projektet. Ezek a kisfilmek leginkább különféle versenyekre, pályázatokra készülnek. Többnyire olyan témákkal foglalkozom bennük, amiket már említettem is, emberközeli történetekkel. De ha látunk bármilyen érdekes témát, akkor azt feldolgozzuk, és elküldjük egy pályázatra.
Mit jelent számodra, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületétől megkaptad az Év Pályakezdő Újságírójának járó díjat?
– Ez hatalmas elismerés számomra. Nagyon nehezen ismerem el a saját munkámat és a sikereimet. Maximalista embernek tartom magam, és nehezen jutok el arra a pontra, hogy azt mondjam: most letettem valamit az asztalra, és ez most jó lett. Sokszor túlságosan is függök mások véleményétől, és már a kezdetekben annak is nagyon örültem, amikor valaki csak annyit mondott. hogy „Anita, ez most nem lett rossz.” Számomra már egy-egy ilyen dicséret is nagyon sokat jelentett, ezért amikor eljutottam odáig, hogy díjat kapjak, az valóban óriási meglepetés és elismerés volt számomra. Nem gondoltam, hogy valaha díjat fogok kapni, szimplán azért, mert a munkám végzem, és őszintén szólva nem is ez volt a célom. Nekem már néhány jó szó is elég lett volna, hogy azt érezzem, jól csinálom a munkám és megfelelek az elvárásoknak. Ez a díj viszont egyértelmű visszajelzés arról, hogy jó úton járok, és érdemes tovább folytatni azt, amit csinálok. Különleges érzés volt olyanok között átvenni ezt az elismerést, akik szintén díjazottak voltak. Mellettük kicsinek éreztem magam, én voltam a legfiatalabb közöttük, a többiek már valamennyien vérprofi, tapasztalt emberek voltak, ezért azt is éreztem, hogy még van hova fejlődnöm. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ez egy jó út, és szépen haladok előre azon a bizonyos ranglétrán.
Szerinted mit láttak meg benned, ami miatt téged választottak?
– Leginkább azt mondták, hogy a fejlődésem nagyon látványos volt. Amikor ideérkeztem, nagyon bátortalan, félénk és csendes voltam. Akkor még én magam sem láttam magamban azt a potenciált, amit mások talán igen. Inkább csendes megfigyelő voltam, próbáltam minden tudást magamba szívni, figyelni, tanulni, de nem nagyon mertem hozzátenni a saját ötleteimet. Az évek múlásával viszont sokan mondták, hogy rengeteget fejlődtem, kinyíltam, bátrabb lettem. Ezt én is érzem magamon. Ma már könnyebben hozzáteszem a saját gondolataimat a munkához, és ötletekkel is bátran előállok. Szerintem ez lehetett az egyik fő indok. Emellett azt is mondták rólam, hogy alázatosan végzem a munkámat, megbízható vagyok. Nagyon jólesett például, amikor a díjátadón az igazgatónk, Agárdi Gábor azt mondta, hogy nincs olyan munka, amit ne lehetne rám bízni. Ez számomra nagyon sokat jelentett. Vannak feladatok, például az élő bejelentkezések, amiket nem csinálok szívesen, de meg kell ugrani őket. Biztosan vannak helyzetek, amikor valami nem sikerül úgy, ahogy szeretném, és olyankor talán átadnám másnak, de ha valaki lát bennem potenciált, akkor ezeket a kihívásokat is meg lehet oldani.
A díjátadó után, amely igen emlékezetes pillanatokat tartogatott számára
Beszéltél a fejlődésről. Mit jelent számodra ma az, hogy jó újságíró? Te miben szeretnél még fejlődni?
– Nem vagyok az a nagyon céltudatos ember, aki pontosan meg tudja mondani, hogy hol lesz öt vagy tíz év múlva. Inkább arra törekszem, hogy igazán jól megtanuljam és kitanuljam ezt a szakmát. Nem úgy szeretnék dolgozni, hogy csak esek-kelek, bukdácsolok és örülök, ha valami sikerül, hanem szeretném pontosan érteni a dolgokat. Szeretném még jobban tudni a miérteket, hogy hogyan történnek azok a dolgok, amelyek körülöttünk zajlanak, hogy kik azok az emberek, akik hatással vannak ránk, hogyan működik a közélet. A politikusok, a képviselők, a közéleti témák világa különösen érdekel, ezekben szeretnék elmélyülni. Talán ezt érzem most a legnagyobb hiányosságomnak, hogy bár sokat tanultam ezekről a témákról, és nap mint nap foglalkozom velük, még mindig rengeteg olyan terület van, amelyben nem vagyok eléggé jártas. Nem úgy szeretném megírni a híreket, hogy közben másoktól kérek segítséget, vagy máshonnan, akár az internetről szerzem meg a tudást, hanem szeretném tudni a válaszokat. Szeretném pontosan érteni, mi miért történik.
Milyen ember vagy akkor, amikor nem a tévében látunk riporterként?
– Nagyon szeretném, ha ugyanolyan ember lennék a képernyőn és a való életben is. Ez nekem egy örök belső harcom, mert nem szeretek kétszínű lenni. Én önmagamat szeretném adni minden helyzetben. Persze tőlünk is elvárják a profizmust, meg kell felelni az elvárásoknak. De szeretném a saját személyiségemet is belevinni a munkámba. Nem félek hibázni, nem félek attól, hogy valamit nem tudok, mert ember vagyok, fiatal vagyok, és nem érzem magam kész profinak. Ugyanúgy szeretek mosolyogni, beszélni, kommunikálni, és amikor helyszíni tudósításokat készítek, akkor is próbálok lazán beszélni, mosolyogni, barátságosnak lenni. Nem szeretném megjátszani, hogy tökéletesen professzionális vagyok, mert nem érzem magam annak, de törekszem rá, hogy minél több tudás legyen mögöttem. Itt is előfordul, hogy percekig bakizom, és csak sokadik alkalommal sikerül felvenni valamit. Az olvasás közben is néha szégyellem magam, mert sokat hibázok, de lehet, hogy ez nálam egyfajta gyengeség. Ezzel együtt kell élni, és abból kell kihozni a legtöbbet, ami van, hiszen én egy átlagos falusi lány vagyok, Csantavérről érkeztem. A falusi tájszólást sem tudom teljesen levetkőzni. Ez is egyfajta belső harc, mert illene szépen, választékosan beszélni, ám sajnos nem mindig sikerül.
Mecserik Anita a hírszerkesztés után az alkotásban találja meg a belső egyensúlyt
Nyitókép: Úgy érzi, hogy a Pannon RTV-nél megtalálta önmagát (Mecserik Anita archívuma)
