Volt idő, amikor a május elseje nem egyszerűen munkaszüneti nap volt, hanem valódi, közösen megélt ünnep. Sokan emlékezhetünk még a zenés ébresztővel induló reggelekre, a szabadba kivonuló tömegre, a bográcsban rotyogó ebédre, és az egész napos együttlétre, ahol a közösség szinte magától értetődően formálódott. A majális ma a család és a baráti társaságok ünnepe, a szervezett, közösségi ünnepségek ideje már elmúlt, és vele együtt elmúlt az élmény is, hogy az emberek egy nagyobb egész részei. Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a közösségeink föllazultak, az állam és a szakszervezetek kivonulásával pedig a majálisozás is inkább egyfajta magánjellegű pihenéssé szelídült.
Hogy hogyan zajlott egykor a május elsejei ünneplés, milyen jelentéstartalommal bírt, és mi maradt belőle mára, arról Molnár Tibor helytörténészt, a Zentai Történelmi Levéltár munkatársát kérdeztük, akinek 2018-ban jelent meg a Szocialista ünnepek Zentán című kötete, amelyben a május elsejék világát is részletesen bemutatja.
Milyen volt a szocialista Jugoszlávia, és hogy illeszkedett bele május elseje?
– Jugoszláviában a második világháború után a kommunisták kerültek hatalomra, akik egy néphatalmat valósítottak meg. A munkások nagyon fontos szerepet játszottak ebben, tulajdonképpen a munkásosztály képezte ennek az országnak az elitjét. Mindent próbáltak érvényesíteni, ami a munkásjogokkal volt kapcsolatos. Egy ilyen ünnep volt a május elseje is, amit előbb a munkások ünnepének hívtak, később pedig a munka ünnepe lett belőle a szocializmusban.
Valójában mennyire volt jó munkásnak lenni a szocialista Jugoszláviában?
– A negyvenes, ötvenes években a munkás szó alatt a kétkezi munkást értették: azt, aki a munkájával a gyárban vagy a földeken hozzájárul a termeléshez. Ez a későbbiekben folyamatosan szelídült, és a hatvanas, hetvenes évektől már nem különültek el annyira a fizikai meg a szellemi dolgozók, ezért akkoriban inkább dolgozókról, dolgozói jogokról beszélhettünk. Az ötvenes évek elejétől a szocialista Jugoszláviában átalakult a társadalom és maga a termelés is. A munkás-önigazgatás lényege az volt, hogy az üzemekben és az intézményekben a munkások, a dolgozók döntöttek arról, hogy milyen irányba halad a vállalatban a termelés, meg egyáltalán hogyan szervezik meg az adott üzem vagy intézmény tevékenységét. Most igazgatóbizottságok irányítanak egy vállalatot, akkor azonban a munkástanácsok irányították. Ebben nemcsak a vezetők voltak benne, mint az igazgatók vagy az osztályvezetők, hanem az egyszerű munkások is, és nekik is volt szavazatuk. Ezzel is próbálták azt éreztetni a dolgozókkal, hogy közvetlenül részt vehetnek az irányításban. Egy társadalom anyagi alapját a gazdaság teremti meg, ezért fontos volt, hogy a dolgozók érezzék, hogy ők fontos dolgokról döntenek. A megvalósított jövedelmekből épül a társadalom: a kultúra, az egészségügy, az oktatás.
Felvonulások színesítették a programot (Molnár Tibor: Szocialista ünnepek Zentán)
Mit jelentett az állam szempontjából a május elsejei ünnepség, és mit jelentett a kisebb helyi közösségek szempontjából?
– Az állam szempontjából az ideológia volt a fő szempont. Azt akarták demonstrálni, hogy a munkásoké a hatalom, hogy a munkásoknak jogaik vannak. Ez azt jelentette, hogy a szocialista Jugoszláviában működött egy országos szintű szakszervezeti szövetség, ami egy társadalompolitikai szervezet volt, és leginkább ezen keresztül valósultak meg a munkásjogok. Tulajdonképpen ők szervezték ezeket az ünnepeket is. Országos szinten is és helyi szinten is működött a szakszervezetek tanácsa, és minden vállalatban, minden intézményben működött a szakszervezet. A május elsejei ünnepségeket nagyon jól bejáródott forgatókönyv alapján szervezték meg évről évre, természetesen az önkormányzatokkal összefogva. Bevonták a művelődési egyesületeket, a szervezeteket, a színházakat, a zenekarokat is, hiszen a május elseje mindig egy vidám, zenés rendezvény volt. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek tömegrendezvények voltak.
Valódi ünnep volt ez az emberek, a munkások számára?
– Valódi ünnepnek számított, hiszen május elseje mindig fizetett szabadnap, állami ünnep volt. Ráadásul a szocialista Jugoszláviában május másodika is ünnep volt, tehát miközben a legtöbb országban csak a május elsejét ünnepelték, itt megadták a módját. Attól függően, milyen napra esett az ünnep, akár négynaposra is nyúlhatott, és egyfajta mini évi szabadságnak is számíthatott. Május elsején már jó idő van, ki lehet menni a szabadba, és tulajdonképpen erről szólt a történet: közösségi eseményeket szerveztek kint a szabadban. Zentán mindig is a Népkert volt a május elsejei ünnepség színhelye, illetve korábban még a Keresztesnek nevezett határrészbe is jártak táborozni az emberek. Ekkor már olyan az idő, hogy akár kint is lehet aludni, nincs már hideg éjszaka se, így aztán táborozni is lehet. A földerítő szervezet tagjai ebben élen jártak. Ez nagyjából olyan volt, mint most a cserkész szervezet, csak más ideológiai alapon működött, de tulajdonképpen ugyanarra nevelték a fiatalokat: a természet szeretetére, a természetjárásra, a táborozásra, a szűkebb és tágabb környezetünk megismerésére. Természetesen a földerítő szervezetnek nem volt tagja minden fiatal, ők önállóan mentek táborozni. A táborozás pedig összekapcsolódott a főzéssel, ami a hetvenes, nyolcvanas években leginkább bográcsozást jelentett, hiszen a sütögetés még nem volt annyira elterjedt, mint manapság. A bogrács viszont nélkülözhetetlen kelléke volt ezeknek a táborozásoknak.
Szabadtéri főzés és együttlét egy korabeli május elsejei ünnepen (Magyar Szó, 1977. május 3. /vamadia.rs)
Lapunk beszámolója az 1977-es majálisokról (Magyar Szó, 1977. május 3. /vamadia.rs)
Ezeken az ünnepségeken a helyi sajátosságok mennyire tudtak megjelenni?
– Nem feltétlenül mondható helyi sajátosságnak, de Zentán például elterjedt, hogy zenés ébresztővel indult a május elseje. A tűzoltószövetség fúvószenekara pótkocsira ültette a zenészeket, és így járták a várost. Egyes helyeken megálltak, zenéltek, ébresztették a lakosságot, akik meg üdítővel, pogácsával kínálták őket. A zenekar bejárta az egész várost, majd levonultak a Népkertbe, ahol még egy koncertet adtak. Az ünneplésbe bevonódtak a helyi vendéglátóipari egységek is, amik akkoriban, főleg a hetvenes években, társadalmi szervezetként működtek. Vidám ünnepség volt a május elseje. Másodikán már nem volt szervezett ünnepség, akkor már inkább mindenki saját maga ünnepelt, de leginkább pihent.
Vannak az ünneplésnek olyan elemei, amik nagyon sokáig megmaradtak. A tűzoltózenekar még tíz-húsz éve is ébresztette a zentaiakat, a május elseje pedig még ma is többnapos ünnep. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?
– A május elsejei ünnepség valahogy elhalt, nem létezik már az az erős szakszervezeti mozgalom. Nincs, aki megszervezze, meg talán érdeklődés sincs rá. Viszont maga az ünnep megmaradt. Úgy gondolom, ez már hagyomány, amitől nehezen tudnának az emberek megválni. Például sokan még emlékeznek arra, hogy november 29-e, a szocialista Jugoszlávia megteremtésének az ünnepe, szintén nagyon jelentős ünnep volt. Ez is mindig kétnapos volt, még a kilencvenes években is, amikor már nem létezett a szocialista Jugoszlávia. Nem ünnepelték már, inkább csak megemlékeztek róla, meg hát ez is két munkaszüneti nappal járt. Szerintem ez olyan erősen begyökerezett a társadalomba, hogy az aktuális hatalmak nem akarnak tőle eltekinteni.
Sokak részéről tapasztalok egy nagyon erős nosztalgiát a régi május elsejék, majálisozások felé. Helytörténészként hogy viszonyul ehhez?
– Ezek az ünnepségek mindig közösségi élmények voltak, a május elseje összehozta a közösséget. Akkor még egy másik világban éltek az emberek, jobban egymásra voltak utalva, sőt az egész társadalom a közösségek mentén épült föl. A szocializmusban próbálták összehozni a tömegeket, ez pedig egy nagyon jó, közösségteremtő ünnep volt. Pontosabban a közösség már létezett, ez a közös ünneplés inkább csak megerősítette azt. Évről évre megrendezték a különféle fontos állami ünnepeket, de ezek közül is kiemelkedett a május elseje, már csak azért is, mert ilyenkor már szabadtéri rendezvényeket lehetett szervezni, és ezek mindig nagy tömegeket mozgattak meg. Vágytak rá az emberek, hogy kimenjenek a szabadba, hogy legyen egy tartalmas műsor. Mint említettem már, bevonták a művelődési egyesületeket, a kultúrával foglalkozó szervezeteket, intézményeket is, amelyek koncerteket adtak. Emellett sporteseményeket is rendeztek, az emberek pedig kikapcsolódtak és önfeledten szórakoztak.
A munkásünnephez szorosan hozzátartozott az ideológia is (Molnár Tibor: Szocialista ünnepek Zentán)
Nyitókép: A munka ünnepe hosszú időn át vitte utcára a közösséget
