Árnyékszedők

Sokan úgy hitték, hogy a második világháború végén felszabadító csapataink részéről csupán Bácskában történtek meg tömeges, jóvátehetetlen, évtizedekig a túlélők néma félelmére bízott, cinikus módon bújtatott/palástolt bűnök a délvidéki civil lakosság ellen. A prédák minden vagyonát elvették. Templomaikat szétlőtték, kifosztották, temetőiket a felismerhetetlenségig dúlták fel, megbecstelenítették, romhalmazzá tették. Az üldözöttek számára pedig lágereket, ötletszerűen kialakított, mégis mintaszerűen működő internálótáborokat létesítettek Tito partizánjai. Immár tudjuk, így volt ez Gádoron, Tiszaistvánfalván, Mollyfalván, Rezsőházán, Szávaszentdemeteren, Szeghegyen és még sok helyütt… A beresztóci lágert kevésszer említik meg a kutatók, talán mert rövidebb ideig működött… Pedig a Ponyovic (Ponjavica) partjánál létesített gyűjtőtáborban sínylődött a környék falvaiból összezsúfolt 2600–2700 főnyi „bűnös” német lakosság. Ide gyűjtötték össze őket, köztük jóval kevesebb, ugyancsak bűnösnek vélt magyarral és horváttal. Több hónap hatékony működtetés után és majd három és fél száz áldozat után a lágert kiürítették, az elcsigázott túlélőket pedig elkísérték. A Tárcsó előtt folydogáló, mára megrekedt Nádella kanyarulatánál lévő útszéli Krisztusnak ott köszönhettek talán utoljára. A lakosság körében ezután azt a hírt terjesztették el, hogy a fogvatartottak nagy részét Németországba küldik. A hazugság mégis hamar kiderült. A láger lakóinak többsége ugyanis csupán Rezsőházáig (Knićanin) jutott el. Ott egy többezres megsemmisítő tábor, vagyis haláltábor várta őket. Innen már csak nagyon kevesen juthattak ki élve.

E rövid beszámolót nem előzte meg komolyabb kutatás, szándékom csupán rajzos emlékezésekből áll, e fejezetben is csupán egyféle figyelemfelkeltés lenne. Kötelességemnek érzem, hogy e témában közzétegyek sándoregyházi születésű barátomtól egy rövid vallomást, amelyet ő a legutóbb közölt cikkem kiigazítására/kiegészítésére küldött nekem:

„A brestováci lágerből a németeket nem kitelepítették… Nagyobbrészt elhurcolták őket Knićanira (Rezsőháza, egykor Rudolfsgnad), Titel közelébe. Ott azonban kivégezték őket. Egy tömegsírban vannak mindannyian: dédöregapám és dédöreganyám is, akik németek voltak. Sándoregyházi öreganyám is a lágerban volt. De öregapám, akit a partizánok nem vittek el, fellebbezett: a hatóságoktól kérte, hogy nagyanyámat, a feleségét engedjék ki, mert ő magyar, hiszen magyarhoz ment férjhez. (Egyébként német volt). Amikor végül elengedték, öreganyám a szoknyája alatt, a lábszárára kötözve csempészett ki egy német rokon kislányt. Sokáig ez tabutéma volt. Néhány évvel ezelőtt a hatóságok végre megengedték, hogy a kivégzések színhelyén emlékművet emeljenek, és azt fölszenteljék. Amikor ezt megláttam a tévében, rögtön másnap a feleségemmel elmentünk oda. Vittünk virágot: és imádkoztunk…”