Évtizedek hangjai között

A vajdasági magyar rádiózás meghatározó alakját, Lakner Editet a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Életműdíjjal tüntette ki. A kiváló dramaturg, újságíró és szerkesztő több mint négy évtizeden át dolgozott az Újvidéki Rádióban, ahol nemcsak műsorokat készített, hanem egy egész kulturális örökséget is formált és őrzött meg. Nevéhez több mint százhúsz dokumentumműsor és művészportré, valamint számos hangjáték fűződik, miközben fordításai révén új művek jutottak el a hallgatókhoz. Munkásságának fontos részét képezik rádiótörténeti kötetei is: a Hetvenéves az Újvidéki Rádió hangjátékműsora című, 2023-ban megjelent könyve, valamint az Újvidéki Rádió jubileumára készült Ezt a rádiót érdemes hallgatni című interjúkötete egyaránt közösségünk kulturális emlékezetének meghatározó dokumentumai. Pályája során végig a háttérben maradva, csendesen, ám következetesen dolgozott azon, hogy a hangokból és történetekből épülő világok fennmaradjanak és tovább éljenek. Az életműdíj kapcsán a rádióhoz fűződő személyes kapcsolatáról, a rádiódráma jelentőségéről, valamint a vajdasági magyar rádiózás jelenéről és jövőjéről beszélgettünk vele.

Mit jelent önnek az életműdíj, és milyen érzésekkel tekint vissza a több mint négy évtizedes pályájára a vajdasági magyar rádiózásban?

– Az életműdíj számomra mindenekelőtt visszajelzés: annak az elismerése, hogy az a munka, amelyet évtizedeken át végeztem, nem volt hiábavaló. Őszintén szólva meglepett, amikor értesítettek róla – három éve már nyugdíjban vagyok, így nem számítottam ilyen jellegű elismerésre. Éppen ezért különösen megtisztelőnek érzem, hogy a kollégák méltónak találtak rá. A rádiózás mindig csapatmunka, így ezt az elismerést nem kizárólag a sajátomnak tekintem, hanem mindazokénak is, akikkel együtt dolgozhattam. Ha visszatekintek az elmúlt több mint négy évtizedre, elsősorban hálát érzek – azért, hogy olyan közegben dolgozhattam, ahol érték volt a szó, a hang és a történet. Sokféle feladatot végeztem, dolgoztam újságíróként, művelődési és portréműsorok szerkesztőjeként, dokumentumműsorok készítőjeként, majd dramaturgként és drámaszerkesztőként is. Nem volt mindig könnyű, ám mindig volt értelme annak, amit csináltunk, és ez jelenti a legnagyobb elégtételt.

Mikor és hogyan kezdődött a rádióhoz való kötődése, és mikor vált egyértelművé, hogy ez lesz az életpályája?

– A rádióhoz való kötődésem egészen korán, már gyermekkoromban elkezdődött, tulajdonképpen hétéves koromban kerültem először kapcsolatba vele. Egy iskolai szereplés kapcsán hívtak meg az Újvidéki Rádió gyermekműsorába, ahol először tapasztaltam meg ezt a különleges közeget. Később a Nemecsek Gyermekszínjátszó Együttes tagjaként már aktívan bekapcsolódtam a rádiódrámák világába. Az ifjúsági műsorokban végzett munka során egyre közelebb kerültem a szakmához – ez valójában egyfajta „újságíróiskola” volt számunkra. Tapasztalt szerkesztők, kiváló lektorok segítettek bennünket, és megtanították nekünk, hogyan kell gondolkodni, kérdezni és fogalmazni. Nem volt egyetlen pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ez lesz az utam, inkább egy természetes folyamatként alakult ez az egész. Egyre mélyebben bevonódtam a munkába, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem keresem az utamat, mert megtaláltam.

A rádiódráma meghatározó szerepet játszott a munkásságában. Mi teszi ezt a műfajt különlegessé az ön számára, és hogyan látja a helyét ma?

– A rádiódráma számomra azért különleges, mert a hallgató képzeletére épít. Nincsenek képek, díszletek, csak hangok, csendek és szöveg, mégis teljes világok születnek meg. Az alkotás folyamata is rendkívül izgalmas: a felvett szövegből, a zenéből és a hanghatásokból épül fel egy olyan tér, amelyet végül a hallgató fantáziája tesz teljessé. Számomra ez egy igazi varázslat, és talán ezért is áll ennyire közel hozzám. Olyan műfaj, ahol lehet kísérletezni, keresni, új megoldásokat kipróbálni – ez a kreatív szabadság mindig is nagyon fontos volt számomra. Úgy gondolom, hogy ma is van helye a rádiódrámának, még ha más formában is, mint korábban. A digitális térben, podcastokban, hangos tartalmakban újra felfedezhető ez a kifejezési mód. Ugyanakkor komoly kihívásokkal is szembesül: egyre kevesebb a szakember, nincs utánpótlás, és sokszor hiányzik az a csapatmunka is, amely korábban természetes volt. Mindezek ellenére hiszek abban, hogy amíg van igény a történetekre és a hang erejére, addig a rádiódráma is élni fog.

Számos dokumentumműsor, művészportré és hangjáték fűződik a nevéhez. Ha visszatekint erre a rendkívül gazdag pályára, van-e olyan munka vagy időszak, amely akár szakmailag, akár emberileg különösen meghatározó volt az ön számára?

– Nehéz egyetlen munkát vagy pillanatot kiemelni, mert minden egyes műsorhoz, hangjátékhoz vagy portréhoz kötődik valamilyen személyes élmény. Talán inkább egy időszakot emelnék ki: a 80-as évek végét és a 90-es évek elejét, amikor a gazdasági nehézségek miatt a drámai szerkesztőség működése is ellehetetlenült. Nem volt pénz új szövegekre, rendezőkre, később pedig a színészegyüttest is feloszlatták, miközben a műsoridő megmaradt. Ebben a helyzetben új utakat kellett keresnünk. Ekkor született meg bennem a gondolat, hogy azokhoz az emberekhez forduljak, akik körülöttem dolgoztak, és akik évtizedeket szenteltek a rádiónak. Így kezdtem el művészportrékat készíteni, amelyek nem csupán pályaképek voltak, hanem egy korszak lenyomatai is. Az első és a legkedvesebb ilyen portré Nagygellértné Kiss Júliával készült, és a pozitív visszajelzések megerősítettek abban, hogy érdemes folytatni ezt az irányt. Ezek a beszélgetések nemcsak szakmai kihívást jelentettek számomra, hanem emberileg is sokat adtak. Igyekeztem alaposan felkészülni, megismerni az alkotók teljes életútját, munkásságát, sőt a személyes érdeklődését is. Végül több mint 120 portréműsor készült, amelyekből később könyv is született. Külön öröm volt számomra, amikor egy-egy prózai mű hangjátékként új életre kelt, és a hallgatók visszajelzéseiből kiderült, hogy valóban megszólította őket. Ezek a pillanatok adták meg igazán a munka értelmét.

Nyugdíjba vonulása után egy hatalmas hang- és dokumentumarchívum maradt ön után, amely egy egész korszak lenyomata. Mit jelent önnek ez az örökség, és mennyire tartja fontosnak annak megőrzését, illetve hozzáférhetővé tételét a jövő generációi számára?

– Ez az archívum számomra nem egyszerűen anyagok gyűjteménye, hanem egy közösség kulturális emlékezete is. Több ezer hangfelvételről beszélünk – hangjátékokról, irodalmi műsorokról, portrékról –, amelyek mögött emberek, történetek és sorsok állnak. Mindig is fontosnak tartottam, hogy amit létrehozunk, annak nyoma maradjon, mert a rádió sajátossága, hogy a hang elhangzik és eltűnik, ha nem őrizzük meg tudatosan. Ezért kezdtem el már aktív éveim alatt rendszerezni és dokumentálni az anyagokat. Nem vártam arra, hogy majd egyszer lesz egy megfelelő rendszer, hanem saját kezdeményezésre gyűjtöttem össze az adatokat: ki szerepelt az adott hangjátékban, milyen műfajba tartozik, mikor készült. Később a digitalizálás is megtörtént, ami rendkívül nagy munka volt, hiszen a régi szalagokat ellenőrizni, javítani kellett. Amikor átadtam ezt az anyagot, akkor értettem meg igazán, milyen súlya van ennek az örökségnek. Úgy gondolom, hogy ez nemcsak múlt, hanem lehetőség is, hiszen a jövő generációi számára is hozzáférhetővé válik egy olyan gazdag anyag, amelyből tanulni lehet, inspirációt meríteni, és amely bizonyítja, hogy itt voltunk, dolgoztunk és értéket hoztunk létre. Felelősség, de egyben kötelesség is, hogy mindezt megőrizzük és továbbadjuk.

Mit üzenne a fiatal újságíróknak, rádiósoknak, egyáltalán hogyan látja a vajdasági magyar rádiózás jövőjét?

– Nagyon sokat hallgattam az Újvidéki Rádió műsorait, és örömmel látom, hogy ma már egy megfiatalodott szerkesztőség dolgozik ott. Bár az idősebb generáció nagy része nyugdíjba vonult, a még aktív szakemberektől a fiatalok sokat tanulhatnak, és fontos is, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel. A középgeneráció talán kisebb létszámban van jelen, de éppen ezért még nagyobb értéke van annak a tudásnak és tapasztalatnak, amit át tudnak adni. A fiataloknak azt üzenném, hogy legyen önbizalmuk, de maradjanak nyitottak a tanulásra és a fejlődésre. Mindig lehet valamit jobban, pontosabban, másképp csinálni – ez a szakma folyamatos alakulásról szól. Úgy látom, hogy a rádiónak van jövője. Én magam is rendszeresen hallgatom az Újvidéki Rádiót, és az interneten keresztül is gyakran visszakeresek egy-egy műsort. Ez is mutatja, hogy a rádió ma már nemcsak a hagyományos formában él, hanem alkalmazkodik az új technológiákhoz is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a rádió beszámoljon mindarról, ami körülöttünk történik. Számomra mindig az volt a cél, hogy a Vajdaságban zajló jelentős események a rádión keresztül mindenkihez eljussanak. A hallgatók nyitottak erre, és a visszajelzések is azt mutatják, hogy igény van ezekre a tartalmakra. Sok esetben egy-egy műsort meg is ismételtek, mert volt iránta érdeklődés. A rádió különösen fontos szerepet tölt be az idősebb generáció életében: sokak számára valódi társ a mindennapokban. Ezt jól mutatják a kontaktműsorok is, amelyekben a hallgatók szívesen betelefonálnak, elmondják véleményüket, és aktívan részt vesznek a műsorok alakításában. Ez az élő kapcsolat a rádió egyik legnagyobb értéke. Ugyanakkor kiemelten fontos feladat a dokumentálás és a megőrzés is. Hosszú időn keresztül nem volt megnyugtatóan rendezve a hanganyagok sorsa: sok felvétel magángyűjteményekben vagy különböző szervereken maradt fenn, így azok könnyen elveszhetnek. Pedig tíz vagy húsz év múlva is lesznek, akik kíváncsiak arra, mi hangzott el az Újvidéki Rádió műsoraiban. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy ezeket az anyagokat rendszerezzük, megőrizzük és hozzáférhetővé tegyük. Dokumentálni, megőrizni és hozzáférhetővé tenni – számomra ez a legfontosabb. Pályám során számos intézménnyel és szerkesztőséggel dolgoztam együtt, így az Újvidéki Rádió gyűjteménye mellett az Újvidéki Színház, a Vajdasági Színháztörténeti Múzeum, valamint a Magyar Szó anyagai is rendkívül fontos szerepet játszottak ebben a munkában.