Semmi sincs ingyen, az egészség pedig különösképpen, hiszen bármilyen pénzt hajlandóak vagyunk megfizetni érte. Valószínűleg nem ennek a vitathatatlan ténynek az említésével kezdenénk tartományunk legnagyobb városa majális-őrületének és legnagyobb hegyének, a Fruška gorának az összefonódását elemző eszmefuttatásunkat, ha a hegy és az azt beborító, állami védelmet élvező nemzeti park tavaly nem került volna be a „megfizettetés alá eső övezetbe”. Igen, akárcsak egy belvárosi, „piros zónás” parkolóhelyen, tavaly tavasztól kezdve „belépőjegyet” kell fizetni a Fruška gora Nemzeti Park területén lévő erdőkbe, amelyek a park legalább 90 százalékát beborítják.
A táj természeti szépségeiről ódákat zengtek már történelmünk hajnalán, és azóta is megihleti mindazokat, akik Újvidék vonzáskörében élnek és dolgoznak. Így például Zorkóczy Lajost is, aki sok évig tanárkodott a városban a 19. század végén. Nagyon szerette a települést, Újvidék és környékének flórája című, 1896-ban megjelent könyvével írta be magát a helytörténetbe: „A nagy magyar Alföld véghatárán elterülő és folyton fejlődő Újvidék köti le impozáns háztömegeivel, gyártelepeivel, csatornájával, vasútihídjával s hídfősáncával figyelmünket. Ha délre tekintünk, szemeink a kies fekvésű Kameniczán akadnak meg, melynek hátterében a Fruska Gora erdőkoronázta főgerince kékellik míg lankás lejtőit jól mívelt szőlők tarkítják” – olvashatjuk a leírást könyvében.
Nos, a jól mívelt szőlők azóta már rég eltűntek a nagyvárost ölelő paradicsomból, helyüket kacsalábon forgó, garázsokkal, medencékkel, szaunaházakkal feljavított víkendpaloták, turisztikai luxustartalmak, quadpályák és még ki tudja a sznobizmus mely formái vették át. A Fruška gora Nemzeti Parkot – amelynek városi részét képezi a Kamenicai park is – 1960-ban nyilvánították védetté, nagyjából 267 négyzetkilométernyi, erősen erdős területről beszélünk. Szerbia legrégebbi, modern értelmezésű nemzeti parkjaként tartják számon. Elsősorban hárs-, tölgy- és bükkfák erdősítik be, jellemző még a gyertyán és a gyertyános-tölgyes erdők jelenléte is. A hársfák koncentrációja itt a legmagasabb Európában. Mintegy 1500 növényfaj él itt, ebből több mint 200 védett, sőt nagyjából 30 orchideafaj is előfordul. A park állatvilága is változatos, 13 kétéltű és 11 hüllőfaj otthona, amelyek közül többet a kihalás veszélye fenyeget. 211 madárfajt regisztráltak a területen, beleértve a veszélyeztetett keleti szirti sast is. Vadkecskék, őzek, vadkanok, rókák, borzok, menyétek és több denevérfaj is él itt, mintegy 60 emlősfaj…
Most, május elsején pedig a Kiránduló faj százezernél több egyede is. Az utóbbi, özönfaj a legveszélyesebb az őshonos élővilágra nézve, ugyanis kizárólag gépesítve, rendszerint túlgépesítve érkezik, nyomul, tapos, tipor, öl, és nem ritkán magára gyújtja az erdőt. Pontosabban: az erdő a Kiránduló távozása után kap lángra, mert ő kötelezően tüzet gyújt, fő élvezetforrását ugyanis a parázs fölött sütögetett húsfalatok képezik, de az önmaga utáni rendrakás, takarítás, parázsoltás és hasonló tevékenységek már nem alapértelmezettek viselkedésében. És itt kanyarodunk vissza a belépőjegyre, hiszen a finom, parázson puhított falatokból önmagát betegre zabáló Kiránduló az, aki ezért az élvezetért, az egészségre és a természetszeretetre hamisan hivatkozva hajlandó fizetni.
Tavaly tehát megkezdődött az erdőlátogatás megfizettetése, nemcsak majális idején, hanem egyébként is. Ugyan ki sajnálna egy ilyen, elbűvölő természeti gyöngyszem gyógyító erejének begyűjtéséért kifizetni 100 dinárt? Mert most mindössze ennyibe kerül a belépőjegy az erdőbe, és május elsején azt legalább százezren megfizetik. Meg megfizetik gépeik 300 dináros belépőjegyeit is, meg a tűzrakás élvezetének díját is, mindent, amit csak kell, hiszen – ahogy már említettük – egészségünknek nincs ára!
Azok pedig, akik a Fruška gora Nemzeti Park területére valóban „csak” természetjárni mennek, az erdei futás vagy séta szerelmesei, és nemcsak május elsején, nos, azoknak is fizetniük kell! A Fruška gorán és a természetben eltöltött nap most már nem ingyenes, senkinek, a Park őrei becsületesen beszedik a belépődíjat, a terepről érkező beszámolók szerint nem „kegyelmeznek” senkinek. Az erdőhasználati díjakból származó bevétel állítólag külön számlára kerül, a pénzt – azt mondják – a Fruška gora Nemzeti Park flórájának és faunájának gondozására fordítják. Gondozzák a hegyet, amely már a mezozoikumban is gyönyörű hegy volt. Az erdőt, amelynek élővilágát az utóbbi évtizedben, amióta a gépesítés és a jólét elérte Újvidéket is, hatványozott erőszakkal és ütemben gyilkolják. Nem a fakoronák alatt sétálók, békés kocogók teszik tönkre a természetes környezetet, hanem a quadokon, túramotorokon, lánctalpas akármiken duhajkodó újgazdagok, az úton-útfélen bekamerázott üvegpalotákat építő, az erdei forrásokat lebetonoztató, az állatvilág évezredes életmódját ellehetetlenítő falakat, kerítéseket emelő, önmagukat az erdő istenének képzelő senkiháziak. Azok a nyerészkedők, akik fát vágni, védett madarakra és állatokra vadászni járnak oda, és mindazok, akiknek garázda viselkedési formája a park rombolását eredményezi.
A nagyváros közelében a kirándulás a természet lágy ölére sajnos már régen nem azt jelenti, mint amit valamikor, a hirtelen ránk törő, felkészületlenségünket kigúnyoló túlfejlettség előtti korban jelentett. A majális – és most már rendszeresen, mindegyik, tavaszi vasárnap – a nagyváros környékén nem a természet szerény köszöntése, hanem agyongépesített, giccsparádéval és műzenével átitatott sáskajárás.
Nyitókép: Ótos András felvétele
