Fújt a szél, már két napja tombolt, elkergette az esőfelhőket. Verte a redőnyt, lesöpört néhány cserepet, megbontotta az ócska fakerítést. Földig hajlította a csenevész kis fácskákat, játszott a gyümölcsfák bimbózó virágaival, szőnyegként borította be a fehér és rózsaszín szirom a kertet.
A falu szélső utcája szenvedte meg legjobban ezt az áprilist, mert évtizedek óta ez volt a vége a településnek, utána már csak erdő volt.
Tizenhárom kockaház állt az utcában, majdnem egy időben épültek, akkoriban ez volt a módi, a kocka. Szigorú feltételekhez kötötték az építési engedélyeket, nem volt helye különcködésnek.
Mindenki kölcsönt vett fel, a család is besegített a házasoknak, a tsz-ben meg a gumijavítóban dolgoztak, de otthon is volt tennivaló, az építkezés mellett. Állatokat tartottak a hirtelen összegányolt ólakban, a kertekben zöldséget termeltek. Az elején tán ketten ha átjártak dolgozni a szomszéd városba, mert ott jobban fizetett munkára leltek. Ismerték egymást, köszöntek, megálltak egy-két szóra, ha volt idő meg erő, beálltak a sorba, adogatták a téglát, keverték a maltert. Az asszonyok átszaladtak a szomszédba egy tojásért, maréknyi tarhonyáért, ha már végképp nem volt más lehetőség. Aztán teltek az évek, megszülettek a gyerekek. Egy pár udvarra kocsi került, aztán garázs, módosabb kerítés, a nagyszobából kékes fény vetült a járda nélküli utcára. Tévét mindenki vett, persze részletre. Egyre több férfi ment el dolgozni a faluból, az asszonyok egyedül maradtak a sok munkára. – „Fehér özvegyek vagyunk” – ezt valamelyik cserfes asszonyka mondta ki először. Volt család, ahova nem jött vissza a férfi, új párra lelt a városban, ahol a műhelyben letették a szerszámot, és másnapig nem volt rá gondjuk. Ahol nem kellett éjjel is felkelni, ha bajt sejtettek az ólaknál, és a hétvégét a háztájiban kapálással, metszéssel töltötték, meg amit épp megkövetelt az évszak.
A városban mozi volt, zenés vendéglő, nevető szemű, gondtalan lányok kacsingattak a betérő férfiakra.
Rozika nem sejtette, hogy baj lesz. Gáspár jó ember volt, nem ivott, a fizetését fillérre letette az asztalra, rossz szava sem volt hozzájuk. Szerette őket, mindig hozott valami finomságot a városból, neki meg a két kicsi fiuknak.
Aztán egy szeles áprilisi este, szerda volt, váratlanul teherautó állt meg a ház előtt, a kerítés még nem volt kész, csak a nagykapu árválkodott két oszlop között. Gáspár jött meg két idegen emberrel. Behúzta a nagyszobába, a gyerekek a másikban már aludtak, s ott mondta meg, hogy szerelmes lett, nem tud hazugságban élni. A gyerekeknek majd küld pénzt, amennyit tud. Nem nézett körül, nem várt választ, a tévét vitte el, meg a szerszámokat a félig kész garázsból, a platóra felkerült a motorkerékpár, amivel a gyerekek születése előtt néha elmentek kirándulni.
Rozika levette a falról az esküvői képüket, és utánahajította kocsinak, ott hevert a sárban, még az üveg sem repedt el.
– Harminc éve már ennek – morogta Rozika csak úgy maga elé, szokása lett, amióta évek óta egyedül él, a fiúk évente ha kétszer hazajöttek, az országhatáron túl találtak munkát.
A gyenge fényű kis lámpa megvilágította a falra visszaakasztott fotót.
A szél kicsit csitult, elbóbiskolt a nagy fotelben, de a teherautó brummogó hangjára felriadt.
Kapkodva kendőt kerített magára, úgy nyitotta ki a veranda ajtaját. Pokrócba takarva emelték ki a férfit az ülésből, a platóról kerekesszéket vettek le, abba tették. A gyér fény rávetült Gáspár arcára, ráncok barázdálták. Ahogy közelebb gurult, alulról nézett fel rá, s a szeme ugyanolyan kék volt, mint az esküvői képen.
Rozika ellépett az ajtóból.
A rokkantkocsi épp elfért mellette.
