Gyémánttégla

Ezek az öreg falak hatalmas kincset rejtenek. Hatalmas kincseket… – mondta a férfi. Szavai előbb csak halk motyogásként bújtak ki a száján, de amikor a kincset másodszor is említette, minden hang csilingelt, mondhatni, olyan reményt sugallt, amit valamilyen titokzatos rejtélybe csomagoltak.
Négyen is ott álltak a férfi mellett, négyen is összevont szemöldökkel néztek rá, figyelték, milyen mélyre süllyed hatalmas munkásnadrágjába a keze, hogyan fodrozza a tavaszi szél a megfakult kabátját. Talán olyan is akadt közöttük, aki még a borostákat is igyekezett megszámlálni az arcán, vagy inkább azt a sok ráncot bámulta, ami teljesen felszántotta több mint hetven év alatt az arcát. De egyikük sem szólt semmit. Mit is mondhattak volna? Hogy a kincsről mindenki hallott már a városban? Hogy van, aki a házat építtető családról sejtette, az aranyaikat rejtették el valamilyen titkos zugba, amikor a nagy háború után lázongások, forradalmak söpörtek végig az országon? Vagy elmondják, hogy mások szerint a házat megvásárló, a második, világot lángokba borító háború idején deportált zsidó család rejtette el minden vagyonát, abban a reményben, hogyha visszatérnek, lesz miből újrakezdeni az életüket? 
A zsidók nem jöttek haza, szögesdrótok mögé zárva találta meg őket a halál, és örökösök sem jelentkeztek a vagyonért. A későbbi gazdákat a város ajándékozta meg itt tanácsi otthonnal, míg végül egyikük megvette. Magányos asszony volt, férjét, fiát korán elveszítette. A kincsről hallva csak legyintett, és hangos sóhajjal jelezte, ejnye, mennyi butaság rejtezik az emberi agyakban. Aztán már nem legyintett. Csak elaludt a fotelében, és ahogy azt a sarki boltban beszélték, az angyalok olyan féltő gonddal vitték a felhők fölé, hogy fel sem ébredt a mennyország kapujáig. Így aztán bizony meglehet, hogy még most is ott lapul a kincs, talán padlásra rejtve, talán a pincében elásva, de leginkább arra van esély, hogy befalazták. 
– A régi mesterek tudtak ám olyan falakat építeni, hogy még felrobbantani is nehéz lesz – mondta az öregember, és egy gyűrt cigarettásdobozt kotort elő a zsebe mélyéről.
– Nem akarja ezt senki felrobbantani. Szépen lebontja az új tulajdonos, és a ház helyére tizenkét lakásos társasházat emelnek majd – dobott hosszú mondatot az egyik férfi az öreg felé, akinek a kezében öngyújtó lángját táncoltatta a lassan feltámadó szél.
– Na, az nagy kár lenne. Mármint lebontani. Mert mondom, hogy kincset rejt ez a ház, és ezt meg kell őrizni az idők végtelenéig – motyogta az öreg, és miközben odavetette – Málnási vagyok, Málnási Lajos – tüdőig szívta magába a füstöt.
A négy férfi közül egyik sem érezte úgy, hogy erre a felvetésre válaszolni kellene. Egyik sem árulta el, hogy éppen ők tervezik a bontást. Mert házat is akarnak építeni, de leginkább a kincset megtalálni, ami esetleg az összes költségüket fedezi.
A beszélgetés hírét talán a szél fújta szét a közeli utcákban, talán valami csoda történt, de pár napon belül már a fél város arról beszélt, hogy elkelt az öreg ház, az utolsó olyan épület is, ami a város régi hangulatát idézte abban az utcában. A ház további sorsáról kevés szó esett, csak néhány városvédő töltött fel képet, panaszos szavakat az épületről az internetre. Erre aztán jöttek a haragos hozzászólások, tucatszámra. Volt, aki rettenetesnek találta a pusztítást, amit az új épületek okoznak a városnak, szétrombolva mindazt, amit az elődök építettek. Más örvendezett: az építkezés fejlődést jelent, és az ide tervezett háromemeletes ház egyébként is jobban illeszkedik az új környezethez, mint ez a régi, aminek megroggyant már a teteje, ledobta magáról szinte az összes vakolatot, és csak nyomokban őrzi egykori szépségét.
A kincsről senki nem írt.
De mindenki a kincsről beszélt. 
Mert az mégsem lehet, hogy ennyi szóbeszédnek ne legyen igazságalapja. És ha már az öreg Málnási is a kincset emlegeti, aki kőművesként, méghozzá kiváló mesterként a város szinte minden szegletében dolgozott, ismerte a legtöbb, árvíz után épített nagyobb polgárház történetét, akkor annak a kincsnek igenis ott kell lennie. A padláson, a pincében, bárhol befalazva, de ott lapul, gazdaggá teszi az új gazdáit. 
– Csak nem hiszik, hogy egy olyan országban, ahol csak azt nem lopták el, ami le van betonozva, és még egy hegyet is hordtak rá, éppen ez a kincs maradt volna meg – motyogta valaki abban a sarki kocsmában, ahonnan még szürkületben is jól lehetett látni, milyen szép díszeken botlik meg a lemenő nap fénye. A ház haldoklásában is kínált látványosságot, ami egyre inkább ingerelte a tekinteteket, a kincsről beszélgetve.
– Mi az, hogy ebben az országban! – horkant fel mély basszushangján egy vécé felé igyekvő férfi. – Itt sem lopnak többen, mint máshol. 
Hogy mennyire népszokás a tolvajlás a Duna–Tisza vidékén, vitát hergelt egészen záróráig. Napoknak, mit napoknak, egész heteknek kellett eltelniük, hogy a kíváncsiság lángját még nagyobbra lobbantsa egy munkás. Nem volt nagydarab ember. Viszont hideg, lapos tekintettel, lustán mozdulva épített egy drótkerítést, éppen olyan magasat, hogy a ráfeszített fekete fóliával eltakarja a bontásra ítélt ház minden darabját a kíváncsi tekintetek elől. A kérdésre – Ugyan árulja már el, mi van itt takargatnivaló? – nem válaszolt. Még csak meg sem rezdült a szempillája. Tekintete lomhán fürkészte, sikerült-e teljesen elzárni az épületet a kíváncsi tekintetek elől. Netán felsejlik valahol egy kicsinyke rés, amin keresztül az is benézhet a fekete műanyag ponyva mögé, akinek ilyen kegyet sem az új tulajdonosok, sem más nem engedélyezett. 
– Ugye mondtam, hogy kincs van ebben a házban – állt meg a kerítés előtt Málnási, de csak egy pillanatra. Épp annyi időt szánt az álldogálásra, hogy megcsóválhassa a fejét, aztán lassú, kimért léptekkel ballagott az állomás felé. Csak csönd maradt utána, olyan vastag csönd, hogy az utcában lakók azt hitték, csákánnyal sem lehetne lebontani. De tévedtek. Éppen csákányokkal érkeztek a csöndbontók, akik napokon át rombolták a falakat, de olyan figyelemmel, mintha ókori sírt tárnának fel. Ezt persze senki nem látta, de mindenki hitte, mesélte, fodrozta a különleges házgyilkosságról szóló történetet. Amikor félórára megpihentek a csákányok, és törmeléket gyűjtő lapátok sem karistolták a földet, már mindenki biztosra vette: igen, ha eddig nem is, de most megtalálták a kincset. Azt a kincset, ami az emberek képzeletében egyre csak nőtt, hízott, dagadt, egyre régebbi időket idézett, egyre díszesebbé és így értékesebbé vált, míg valaki ki merte mondani: 
– Attila koporsója. Nem is lehet más a pincében – szaladt végig egy kiáltás az utcán, esőt hozó éjszakában. Senki nem hitte. De mindenki remélte. 
– Ha nem is Attila koporsója, de egy láda arany mégiscsak előkerülhet – mondta más, mérsékletre intve a kerítés előtt egyre gyakrabban elsétálókat. Nézelődőből pedig nem volt hiány. A környékbeliek mellett megjelentek olyanok is, akik talán még soha nem jártak a városnak ebben az eldugott szegletében. Később már az egyetemen tanuló diákok is érkeztek gyalog, villamossal, elektromos rollerekkel. Közöttük olyan, aki az internetre feltöltött videójában azt fejtegette: talán még a világhírt is elhozhatja a városnak a házbontáskor előkerülő lelet. 
– Értsék már meg, emberek, nincs itt semmi kincs. Az égvilágon semmi kincset nem találtunk! – harsogta egy férfi, akiről azt híresztelték, hogy az építkezés vezetője. Tévedtek. A tulajdonos volt, egy a négy férfi közül, bizonyos Lepovics Milán nevű vállalkozó, aki hallgatta az öreg Málnási kincset ígérő szavait. Szeme szikrát szórt, hangjában gyűlölet keveredett a csalódás keserű, nagyon keserű ízével, fröcsögve-nyálazva törtek ki szájából a hangok. És miközben ledöntötte a bontást takaró kerítés minden oszlopát, hörögve átkozta Málnásit, gyalázatos vén gazembernek nevezte, és megesküdött, ha egyszer megtalálja, addig ugrál a torkán, a mellkasán, a hasán, de minden végtagján is, amíg apró darabokra nem tör minden csontot az öreg testben. 
Az emberek előbb egyetlen szavát sem hitték el, de amikor azt látták, hogy a férfi egy ásóval már a saját lábát üti, lassan szétszéledtek. Ki a kocsma felé indult, ki úgy gondolta, mielőbb hazáig siet, hogy jól kiröhögje magát, másnak sürgős vásárolnivalója akadt. Ám hirtelen megakadt minden mozdulat, nem lendült lépésre egyetlen láb sem. 
– Ebben a házban kincs volt. Nagy kincs – suhant egy hang. Málnási állt a legnagyobb törmelék halom mellett, és egy téglát simogatott, szeméből lassan folyt a könny. 
– Kincs? Miféle kincs, te átkozott? – ugrott elé Lepovics, kezében úgy remegett az ásó, hogy szinte szeletelte a levegőt. 
– Hát nem látta? Tényleg nem látta azt a parasztgyereket, aki, miközben a ház alapjait ásta, csak és kizárólag a szülőfalujára gondolt, meg arra a lányra, akinek a kukoricagóré mögött ígérte meg: ha leszakad is a karja a sok munkától, de ő bizony annyi pénzzel tér haza, hogy hét napig tartó lakodalomban ropják majd a táncot. És nem látta azt a kőművest sem, aki olyan áhítatos gonddal illesztette össze a téglákat, mintha égig érő templomot építene? Amikor meg elkészült a pince boltozatával, ott állt hosszú perceken át, és azt mormogta: ha összedől, engem üssön agyon, csakis engem. 
– Mi a fenéről beszél, maga vén mocsok? Mégis miről? – üvöltött Lepovics.
– Miről beszél? Tényleg, mégis miről beszél? – suttogtak egyre többen a sorokba rendeződő tömegben.
– És a homlokzat díszeit? Azokat talán a szél fújta oda? – egyenesítette ki Málnási gerincét a düh. – Na, ugye, hogy nem! Alapos műgonddal illesztettek, faragtak oda minden formát, figurát olyan mesterek, akiknek a nevére senki nem emlékszik, de ettől még megérdemlik a tiszteletet. Mint ahogy az is, aki a parkettát rakta le, az ablakokat emelte a helyére, és az is, aki azt a csodálatos kilincset készítette, ami talán ezernél is több ember keze nyomát őrizte. Eddig – csuklott el Málnási hangja. És úgy emelte tekintetét Lepovicsra, mint aki pontosan tudja, ezt a házat már legyilkolták, talán éppen érte szól a harang a közeli templomban. De a remény, hogy Lepovics érti, mire gondol, igen, ez a remény ott égett Málnási tekintetében. 
De Lepovics csak legyintett. Nem dühvel, inkább szánakozva. A kérdést, miszerint mi lett volna, ha erre az épületre kerülnek új emeletek, meg sem hallotta. 
– Hiszen olyan fejlett már a világ, hogy könnyedén megőrződik így a múlt. Az épület meg különleges formájával jelezte volna a világnak, hogy régen itt is dolgoztak szorgos, ügyes építőmesterek, nem csak a főtér környékén – magyarázta Málnási. De ezek a szavak is elkerülték Lepovics fülét. Mint ahogy azok a hangok is, amelyek a téglahalmok közül szivárogtak. Cselédlány nevetése, nagyságos asszonya tréfás parancsa, a háziúr papucsának surranása, egy kamasz lány szoknyájának rebbenése, ahogy leül a zongora mellé. És ez a zongora is beszélt a ház előtt állókhoz. Nem szavakkal, csakis dallamokká összeálló hangokkal szólított meg mindenkit. 
– Mozart… – suttogta valaki. Halkan, nagyon halkan, mint aki nem biztos abban, hogy eltalálta a zeneszerző nevét, mégis mindenki hallotta. 
– Kincs volt ez a ház, egy kis gyémánt a város nyakláncán – emelt fel egy téglát Málnási, és a táskájába tette. Majd elindult az állomás felé. Akkor sem fordult vissza, amikor Lepovics autóján úgy csattantak a dühvel dobált törmelékdarabok, hogy a csatazaj elhallatszott a belvárosig.