Szeretem olykor egyedül tölteni az időt. Divatos kifejezéssel élve: szükségem van az énidőre. Köze lehet ennek a hajlamomnak ahhoz, hogy már kisgyerekként is a legjobbakat egyedül tudtam játszani. Különösen élveztem nagyszámú műanyag cowboyaimmal és indiánjaimmal elfoglalni magam. Építőkockákból erődítményt készítettem a hadseregnek, papírból pedig vigvamokat az indiánoknak. A játékfigurákat csoportokba osztottam: voltak köztük kék katonák, banditák, prémvadász trapperek, akárcsak apacsok, sziúk, sosonok. Csak ezután kezdődhetett a bonyodalom, aminek a végkimenetelét sohasem tudtam előre.
Mindig lépésről lépésre haladtam. Például: egy bölényekre vadászó indiáncsapatra rátámad néhány bandita. A megmenekülő rézbőrűek mozgósítják népüket, és támadást indítanak az erőd ellen. A katonák tévedésből a másik indiánfalun állnak bosszút. A két indiántörzs összefog… és így tovább.
Amikor vendégségbe mentünk, ha volt korban hozzám illő gyerek, ha nem, rendszerint kértem néhány papírlapot, egy ceruzát vagy filctollat a vendéglátótól, és rajzolgattam. Rajzolni szerettem, más gyerekekkel játszani már kevésbé. Leszámítva a focit, hiszen az mégiscsak közösségi sport, bár én a fociban mindig kapus voltam, utólag belegondolva, nyilván azért, mert abból egy csapatban egyszerre csak egy van a pályán. Köze lehet ennek ahhoz, hogy a legelső edzéseket egyedül végeztem: a falhoz rúgtam a labdát, majd vetődtem a visszapattanóra, mint egy igazi kapus.
A betűk tudományának elsajátításával végképp búcsút mondhattam az unatkozásnak. Ha egy nem olvasó egyén esetleg azt gondolná, hogy olvasás közben semmi sem történik, a betűsilabizálás kedélytelen tevékenység, elárulom neki, hogy ez egyáltalán nem igaz, a valóság épp fordítva fest: nincs izgalmasabb cselekvés és állapot az olvasásnál! Számos tevékenységem jelentéktelenségét a leginkább az alapján szoktam felmérni, hogy az alatt az idő alatt, amíg vele foglalkoztam, mennyi mindent elolvashattam volna.
Az olvasás egy belső utazás. A külvilágban ugyan nem vagyok egy nagy utazó, de az sem állja, hogy soha ki sem tettem volna a lábam otthonról. Képletesen szólva bő fél évszázad alatt kb. a B betűig jutottam. Amszterdam mellett kipipálva Belgrád, Bar, Budapest, Bécs, Brüsszel, Brassó, Balatonfüred meg még néhány izgalmas és kevésbé izgalmas hely, de azt hiszem, minden külső utazás az életemben incidensnek számít, mert egyetlen természeti jelenség, kanyon, kilátás vagy naplemente, semelyik épület, híd vagy tér sem ér fel azokkal az izgalmakkal és szépségekkel, amelyek egy jó könyv borítói között rejlenek. Umberto Eco írja, hogy aki nem olvas, csak egyetlen életet él, aki viszont olvas, egy helyett ötezer életet él. És tudjuk: az vagy, amit elolvasol.
Valaki azt gondolhatná, hogy e miatt a tulajdonságom miatt olykor netán magányos vagyok. Á, dehogy! Az egyedüllét és a magány számomra egyáltalán nem szinonimák. Míg az első fizikai, a másik lelkiállapot. Egyedül szinte sohasem érzem magam magányosnak, tömegben annál inkább, ilyenkor a leginkább az motoszkál a fejemben, mi a csudát keresek én itt, amikor szépen olvashatnék odahaza. Az ilyen és hasonló esetekre kifejlesztettem egy sajátos merengési technikát: elképzelek egy szituációt, és tetszés szerint tovább variálom. Egy idő után nemritkán azon kapom magam, hogy nem vagyok biztos abban, még mindig én irányítom-e a gondolataimat, vagy az ábrándjaim önállósodtak, és már ők kalauzolják a gondolatmenetemet.
Még mielőtt valaki az elhangzottak alapján téves következtetést vonna le rólam, elárulom, egyáltalán nem vagyok mizantróp, időnként eljárok társaságba, szívesen folytatok eszmecserét, és barátkozom, ugyanakkor tény, hogy sok esetben a könyvolvasás vagy a filmnézés élvezetesebb időtöltés a számomra. Azt szoktam mondani: én messziről szeretem az embereket.
Végeredményben mindannyian egyedül érkezünk ebbe a világba, és egyedül is távozunk belőle – miért lenne akkor különös, ha e két meghatározó pillanat közti idő bizonyos részét is egyedül töltjük?
Nyitókép: Pixabay
