A globalizálódó világban a kultúrkörök közötti szellemi határok, amelyek egykor átjárhatatlanok voltak, mindinkább elmosódnak. A szellemi arculat, az egyedülálló jelleg ebben az összemosódásban lassan kezd felismerhetetlenné válni.
Kérdésként felvethető, hogy azért veszítik-e el szellemi határaikat a kultúrkörök, mert elfáradtak, s nincs erejük az önvédelemre, vagy azért lettek ennyire sebezhetővé, mert a nyugati gyarmatosítással érkezett külső hatás meggyengítette őket. Valószínűleg mindkettő igaz, azzal a kitétellel, hogy a nyugatiakat a külső hatás valamivel később, visszahatásként érte el. Az viszont kétségtelen, hogy a civilizációs határvesztés a 21. század elejére előrehaladott állapotba jutott. A jelei nyilvánvalóak: a belső (tartalom) szerepét a modernitás korától mindenütt kezdi átvenni a külső(ség), az élő hit dogmákba merevül, a megélés gépies ismétléssé válik, a vallási élet ünnepnapi szertartássá, a hagyománykövetés a követés hagyományává, a vita és a keresés szellemi közege az utánzás és az értés nélküli elfogadás módszerévé kezd átalakulni, miközben még a szent tartalmak is üzletelés tárgyává válnak. Ezek során menthetetlenül eluralkodik a tömegemberség és az infantilizmus, hiszen a személlyé levés alkotóelemei, az egyedivé válás és az egyénné válás, valamint a felnőtté válás feltételei, az önállósulás és a cselekvőképesség hiányterméknek számítanak a szellemét vesztő közegben.
A globalizáció és a civilizációs megfáradás okozta szellemi határvesztés a lefolyásban mutatkozó külső eltérések ellenére lényegében mindenütt ugyanazt a kultúrkört bevégző folyamatot indította el. A magyarázat egyszerű. A szellem a világba lépve mindig sokszínűségben mutatkozik meg, e megnyilatkozó formagazdagságnak ugyanakkor minden egyes eleme megbonthatatlan egység önmagában. Így van ez a civilizációkkal is: amikor összemossuk a kiöregedő, immunitásukat vesztő kultúrköröket, akkor elveszítik a magukat önmagukká tevő szellemi önazonosságukat. Ezután pedig már csak az a kérdés, hogy hány évszázadig fog eltartani a haldoklásuk, és hogy e bevégződési folyamat mekkora pusztulással és mennyi szenvedéssel fog járni, ami a civilizációt belakó emberek miatt szintén nem egy mellékes kérdés, főként nem ma, az atomfegyverek korszakában.
A civilizáció azonban bármikor képes lehet a visszafordulásra, életereje visszaszerzésére, de csak akkor, ha az őt belakó emberek is képesek lesznek ugyanerre. Először nekik kell visszafordulniuk a civilizációs alapokhoz és az azt éltető szellemhez, hogy általuk és bennük a civilizáció is feléledhessen. Ez pedig lemondással jár, megköveteli a külsőségekhez való ragaszkodás elhagyását és a világias örömökbe való belefeledkezéstől való elfordulást. Nem szigorú aszkézis kell, hogy legyen ez, csupán az egészséges emberi egyensúly újbóli meglelése a külső és a belső, a világi és a szellemi között.
Még valamire elengedhetetlenül szükség van, hogy a kultúrkör életereje visszatérhessen. A civilizációt az emberi önátadás élteti. Ez többféleképpen megnyilatkozhat. Alapfeltételként úgy, mint elsajátítás, magunkévá tétel, az adott civilizáció szellemi játékszabályainak és viselkedési mintáinak az elfogadása. Ezzel egyenértékű fontosságú önátadás e szabályok és minták mindennapi megélése: ez az, ami a létezésben tartja a civilizációt. Vannak a kezdet és a vég átvezető középpontjához kötődő kivételes önátadási formák is. A kezdethez kötődő a termékeny, teremtői hozzájárulás a civilizáció szellemi arculatának az alakításához, ez azonban többnyire csak a nagy tehetséggel megáldott emberek, művészek, gondolkodók, feltalálók, törvényalkotók, misztikusok életfeladata lehet. Kivételes helyzetekben a véghez kötődő önátadás, az önfeláldozás is követelménnyé válhat az államférfiak, a hadvezérek, a katonák és a megpróbáltatások korszakában hőssé váló egyszerű emberek részéről.
Olyan rendkívüli helyzet is előfordulhat, amelyben egyszerre mutatkozik meg a véghez és a kezdethez kötődő önátadás. Ez a legnehezebb, de a jelen helyzetben a legjárhatóbbnak látszó (ki)út, amely a kultúrkör teljes szellemi építményének a megújítását jelentené a civilizációs alapok megtartásával, azaz a végből kinövő új kezdetet, az átvezető középpontként működő és alapul szolgáló szellemi köldökzsinór elszakítása nélkül.
Nyitókép: Pixabay
