Nikola bácsi, a minden témában jártas szomszédunk nem szereti az állatokat. Sem a kutyákat, sem a macskákat, sőt még a halakat sem. Szerinte minden kutya harap, minden macska karmol, szőrösek, büdösek és hangosak. A halak ellen, mondjuk, nem tudom, mi kifogása lehet, hiszen őket ezek közül egyik vádpontban sem találhatja bűnösnek senki. Ám Nikola bácsinak annyi is elég, hogy állatról van szó, mivel szerinte az állatok nem valók az emberek közelébe, főleg nem egy lakásba. Ha már valaki mindenáron állatot akar tartani, akkor azt kint kell, láncon, hogy ne mászkáljon el kénye-kedve szerint, vagy az udvar végében, ahol nem hallatszanak a zajok, nem érezni a szagukat, és ami a legfontosabb, nem zavarják az embert. Tudom, hogy így gondolja, ő maga mondta. Már nem is egyszer. Legutóbb akkor futottunk össze, amikor az egyik macskámat vittem állatorvoshoz. Éppen kiléptem a lépcsőházba a hordozóval és benne a rémült állatkával, az öreg meg a postaláda előtt morgolódott, hogy az a világ lustája postás még mindig nem volt képes kihozni neki a magazint, amire előfizetett. Reméltem, hogy ez a probléma leköti a figyelmét, amíg gyorsan kisurranok mögötte, de elég volt egy nyávogás, és már fordult is felém.
– Minek neked ez a sok macska? – kérdezte mogorván, de mindketten tudtuk, hogy ez csak amolyan költői kérdés, nem vár rá választ, csak bevezetőnek szánja az „állattartási tanácsadáshoz”.
– Az ilyenek nem valók lakásba, mindenhova felmásznak, hullik a szőrük, és látod, ez is beteg. Ha nem vigyázol, elkapod, aztán meg elterjesztitek az egész lakóközösségben. Egyébként láttam ám, hogy azt a három kóbor kutyát is etetitek, és ideszoktattátok a környékre. Azokat is be akarod fogadni?
Mondhattam volna, hogy a macskáim lakáshoz szoktak, jól érzik magukat, szobatiszták, és minden védőoltást megkaptak, még egy bolhájuk sincs, biztosan nem fogunk elkapni tőlük semmit. Két macska különben sem sok, és azt a három kutyát pedig nemcsak én etetem, hanem még sokan mások is a szomszédok közül. De minek magyaráznám? Nikola bácsi nem kérdezett, csak kijelentett. Az ítélet megszületett, nincs apelláta, amit ő kijelent, az onnantól kezdve úgy van.
Szerinte az állatoknak nincsen lelkük, kizárólag az ösztöneik vezérlik őket. A kutya azért csóvál, mert kaját akar, a macska azért dorombol, mert hízeleg. Nem szeretetből, nem ragaszkodásból – tévedésben vagyok, ha ezt gondoltam –, csak színtiszta számításból.
Pedig én pontosan tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, mert évek óta együtt élek két macskával, két külön személyiséggel. Az egyik csöndes, óvatos, a másik kíváncsi, hangos, néha kicsit pimasz. De mindkettő szeret, és én is szeretem őket. Nemcsak etetem, nemcsak gondozom őket, hanem együtt élek velük. Nikola bácsi ezt nem érti. Vagy nem akarja érteni.
Ugyanígy nem értette, miért sírt az egyik szomszéd gyerek, amikor eltűnt az a három kóbor kutya, akiket említett, a fehér, a fekete és a barna, Bingó, Néró és Barnabi. Mi neveztük el őket, etettük, itattuk, ismertük a szokásaikat. Ők is minket. Egy nap eltűntek, és Nikola bácsi csak annyit mondott: – Na, végre!
Azt hittük, az ő keze van a dologban. De aztán kiderült, hogy az egyiknek sebes volt a lába, és valaki mindhármat elvitte az állatorvoshoz. Nem ő. Ő nem segített rajtuk, de nem is bántotta őket. Egyszerűen nem szereti őket.
Nikola bácsi valószínűleg még sosem nézett a szemébe egy reszkető kiskutyának, aki csak egy kis biztonságot keres a világban. Ő nem tudja, hogy Bingó akkor nyüszít, ha fáj valamije, Néró akkor ugat, ha unatkozik, Barnabit pedig az teszi boldoggá, ha valaki megvakargatja a hasát, vagy csak leül mellé a padkára.
Nikola bácsi azt hiszi, mindent tud, de azt nem tudja, hogy egy állat nemcsak állat, hanem történet, személyiség is. És nem tudja azt sem, hogy a szeretet néha négy lábon jár, szőrös, néha ugat, néha dorombol.
Nyitókép: Pixabay
